VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomMEGŐRÜLTEM Megőrültem ez nyilvánvaló! (Félek hogyha az eset kitudódik 2 nap tenger hajnali nyugodt felszin az apállyal mozdulnak Kialudt szellem a test
Újjászületés közben Szerdán, tizenkilenc órakor adtad a tudtomra a fürdőszobából kikiabálva, hogy most kell elolvasnod valamit, amiről holnap muszáj egy kuratórium előtt beszélned. Ezért hagyjalak békén, különben is dolgoztál, fáradt vagy. Én pont nem akartam semmit, de úgy tettem, mintha érdekelne, amit kinyilatkoztatsz. Két szót odavetettem és behúzódtam a számítógép mögé. Vettem az adást. Mintha az én tevékenységem nem munka volna, hanem permanens lógás. Oké. Végül is az egész életem üdülés. Legyen. Kékítőt old a kommunikáció vizében a sértettség, amikor hirtelen nem tudja, miért tapossa meg a másik individuum. A lényeg ilyenkor, hogy a megdöbbenést ne kövesse szemrehányás, se egyéb irritáció. Akkor megmarad a béke. Hol vannak már azok a gyönyörű ékszerek, a békebeli, aranyozott porcelánok? – sóhajtott fel a férfi egykedvűen, miközben vastag ujjai között pörgette az elé gondosan kirakott arany ékszereket. – Válság van, aranyoskám, nincs most értéke az ilyesminek. A pult másik oldalán sápadt arcú fiatalasszony várakozott magára kényszerített nyugalommal. Jobbján aprócska kisfiú kapaszkodott fekete kabátjába. – Mégis, mennyit tudna értük adni? – szólalt meg halkan a nő. Ez a pár nyaklánc és gyűrű lehet az utolsó szalmaszál, ha ezeket nem tudja pénzzé tenni, akkor hideg lakásba kell a kicsi Marcit hazavinni. A szolgáltató mai napig adott haladékot. A hátralék a kamatokkal tetemes összeg, és most, így, egyedül a gyerekkel… ÁTTÉTEL NÉLKÜL HEGYMENETBEN ahogy most dolgaim tovább görögnek szteroid pörgeti szívem helybe jönnek a hegyek áttétel nélkül hegymenetben Város és (a vele összenőtt) vidék határvonala a század végén több dolog határát is jelentette. Nemcsak centrum és periféria, elismertség és középszerűség, elit és köznép határát, de az időszámításét is: a város a nyári időszámítást pár évtizede már elhagyta, a vidék megtartotta. Így tavasztól őszig a külső területeken élők egy órával korábban keltek és feküdtek. A határ egy sűrűn kitáblázott választóvonal volt, mindenki tudhatta, merre húzódik, mely tereptárgyak alkotják. I. Hamis ágnak görcsén Még most sem hiszem el, hogy megtörtént velem. Fogom a telefont, hallom a vonal túlsó végén a várakozást – csend van, de ez a várakozás félreismerhetetlen csendje –, és én megszólalnék, mondanám, hogy veled vagyok, hogy együtt érzek, és minden gondolatom az utolsó percekben is ő volt, ahogy szürke arccal feküdt, mit feküdt, lebegett az ágya felett, de nem tudok hangot kiadni magamból. Bénult, ideg-bénult harc a szavakért, hogy valahogy mégis megformálódhassanak, kikerekedjen a gondolat, és hanggá, értelmes emberi beszéddé álljanak össze. Nem megy, nem jön ki hang a torkomon. "Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok; Láttalak Uram, a moccanatlan ablaküvegen jégkockák a szavak nagy jégkockákba vannak zárva Szándékosan „keverem” össze emlékeimet, időben és térben is ugrálva. Karácsony van, eszembe jutott az édesapám, aki annak idején karácsonykor esküdött és hetvenöt éves korában a húgoméknál álmában halt meg december 24-én, szívinfarktusban, amikor látogatóban volt náluk Németországban. A húgom azóta is lelkiismeret-furdalást érez emiatt, pedig csakugyan mindent megtett a szüleimért, mint ahogyan értem is megtesz most mindent (az idén karácsonykor még nem is haltam meg, részben neki köszönhetően). (Kiragadott részletek Alfred Hitchcock és Szigorúan korhatártalan! xxx Éheznek a karvalyok, xxx Nektárfaló kismadár, xxx „… hagyj fel minden reménnyel!” Dante: Pokol
Ez a koranyári, napos, fülledt hétfő reggel is úgy indult Dezső számára, mint a többi. Valódi, hamisítatlan hétfő reggel volt. Vidám, röhögcsélő, a hosszú nyári szünetet már jó-előre élvező iskolásokkal az utcákon, a buszokon, a villamosokon, valamint – erős kontrasztként –, a legkevésbé sem vidám, és csöppet sem röhögcsélő, munkába igyekvő felnőttekkel. Ilyen munkába igyekvő volt Dezső is. A Hivatalba tartott, serényen, a munkahelyére, ahol, mint segédmunkás dolgozott, immáron második éve. Ezen időszak alatt Dezsőnek alkalma nyílott mélyen átélnie, kellően megtapasztalnia, mit is jelent az a szó, hogy: segédmunkás. Ezt a tudást (mintegy etológiai értelemben), bevésődés útján sajátította el, és egy életre megjegyezte. Hiába, fiatalon tanul(hat) a legtöbbet az ember, és Dezső még csak húszas éveinek elején járt. A Hivatalban egyébiránt, tenger-sok (kis és nagy) hivatalnok dolgozott, kiemelkedő számú műszaki dolgozóval, nem kevés biztonsági őrrel, és takarítónővel egyetemben. Dezsőnek, értelemszerűen, megszámlálhatatlan sokaságú főnöke volt. az ablakmélyedésbe láncolt embervázra nem firtatva hogy büntetésünk mennyi – Raboljunk bankot – mondta a pattanásos arcú Sárosi Pista, és az orrát felhúzva afféle félmosollyal várta a barátja reagálását. – Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel lerázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt. – Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van. – Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt. Igaz arra már nincs gond, mert a tavasszal kikapcsolták. Projekt. Hülye… Kinek a projektje? Hogyan mondjam el neked, hogy ne zavarjon megfogalmazás, ne akarjak eredeti lenni, mondani: ez van és semmi ráfogás – dadogok, gyáva vagyok, okom ezer, eredeti félszeg, egész álszent, hitehagyott, óh mein Gott, Gott is tot, tonaludátusz; ússz a másik partig, bizonyíték: vissza is találhatsz – senki sem úsz’ vissza, Egyszer régen, volt a faluban egy féldüddő* ember. Az inge zászlóként lobogott utána, amikor a falu kicsi házai között járt, kelt, vállán az elmaradhatatlan kapával. A parasztok gyakran felfogadták cukorrépát vagy kukoricát kapálni. Na de, volt ezzel egy kis baj is, mégpedig az, hogy állandóan kanos volt az istenadta, és hát mi maradhat faluhelyen titokban? Persze, hogy minden asszony fülében ott zsongott az a bizonyos bogár. Hamar rá is jöttek arra, hogy amikor a férfiak elmennek a vasúthoz talpfát csiszolni, akkor vígan lehet a kukoricásban etetni az éhes bulákat. Állva, vagy fekve kettyinteni ezzel a fáradhatatlan kujonnal. Juditnak Kéreg a fáról, seb a húsról, Lódul a köd, bomlik szemhatár, Gyerek vagyunk vízparton bújva, … kéreg a fáról, seb a húsról. Nem tudott aludni. Hallgatta mellette, hogy Zoli hogyan veszi a levegőt. Idegesítette. Valamit csinálni kellene. Vegyen be altatót? Nincs hozzá kedve. Már volt a teraszon. Szétnézett. Nem történt semmi. Hétköznap éjjel háromkor mindenki alszik. Simogassa a macskát? Már a macska is megunta. Szex? Utána mindig jól alszik. Hát, már a múltkor is olyan unalmas volt. Inkább nem. 
|
