Keresés a honlapon:

Fredrich Vilmos: Kampec (5. fejezet)

 

Végül is, ez volt az első alkalom, hogy abból profitáltam, hogy anyám rühellte a származását. A Setzer nagyi ugyanis sváb. Hilde Setzer. Hilda, de a szomszédok Hildének hívják. Anyám anyja, sváb faluban, sváb kendővel a fején és sokszor svábul beszél. Főleg a papival beszélt svábul. Groszfati gyújtóst hasogat, menjetek hátra, köszönjetek neki. Anyám nem volt hajlandó ilyen szavakat kiejteni. Apukának hívta a fatiját, anyukának a nagyit. Most is így hívja, meg néha mamának. A groszfatit meg sehogy, mert már régen meghalt.

A nagy, fakeretes ágyon feküdt, be volt takarva, a kezei összekulcsolva a mellkasán, halottnak mondták, és azt is mondták, hogy ki van terítve. Nekem úgy tűnt, hogy csak úgy magától kiterült, szóval elfeküdt és meghalt, gondoltam, az ilyesmit így kell csinálni. Megöregszik az ember, aztán lefekszik, kiterül, halott lesz belőle. Ott volt az egész sváb közösség, fújták a trombitákat, vagy olyasmiket, talán kürtök, nem tudom, harmonikáztak. Furcsa, néha siralmasan disszonáns hangokon, máskor szomorkás, lassú dallamokat játszottak, és közben nénik jöttek, kendőkben, és mondták, hogy mennyire szerették, líbe Setzer, líbe Hilde, és én meg Kinga a líbe kindlik. Mindig nagyon kedvesek voltak velünk.

Ez az egész nagyon ciki volt anyámnak valamiért, és nekünk se engedte, hogy németül tanuljunk a suliban. Amikor divat lett kisebbségnek lenni, akkor se, úgyhogy én is csak angolt tanulhattam. Az is igaz, hogy többet tanultam a neten, mint a suliban, de legalább angolt. Hogy hasznát vettem több helyen is, az jó volt. Szóval Setzer nagyi swäbisch, anyám meg letagadott-sváb. Swäbisch meg nem isch.

Másnap egésznapos kirándulásra vitték a franciákat Budapestre. Hogy megtekintsék a mi szép fővárosunkat. Múzeumok, parlament, ilyesmik. Gondolom. Mondták nekik, hogy ne vigyenek nagy táskát, mert egy busszal mennek mind, nem fognak elférni. Meg hogy ott lesz kaja, tényleg ne pakoljanak semmit. Anyám azért rátukmált Franra egy halas szendvicset. Okos. Az legalább frankón megbüdösödik, ha nem eszi meg.

Fraĉois megkérdezte tőlem, hogy miért nem vonattal mennek. Mondtam neki, hogy jobban jár, ha busszal mennek, igaz, hogy kényelmetlenebb, de higgye el, hogy jobb. De ha akar igazi extrém-turista lenni, én szívesen elviszem a rélvéjsztésönre – akkoriban még jártak a környékünkön a helyközi kék vonatok -, és majd rájön, hogy jobb a busz. Már az is gond, hogy a vasútállomás messze van. Mire odahelyijáratozunk, csak az egy fél óra. De megbeszéltük, hogy megcsináljuk, mert kíváncsi lett. Mondtam neki, hogy haver, egy igazi időutazásban lesz részed. Ilyen vagonokban még talán a szüleid se ültek.

Mi egész nap a suliban dekkoltunk. Volt óránk a szép Sziráki tanárnővel, imádtam azt a negyvenöt percet. Nem tudom, miről volt szó, de azt tudom, hogy tetszik a Sziráki másnak is, nem csak nekem. Beszólogatnak neki a folyosón, a Talsai Gabi a múltkor mondta neki, hogy jó a segge. Ami igaz, de nagyon sajnáltam szegény Sziráki tanárnőt. Nem tudom, valahogy zavarba jött, azt hiszem, és egészen rosszul nézett ki hirtelen. Mondtam a Talsainak, hogy nem kéne. Beszólogatnak, rontják az egész bagázs renoméját. Elhatároztam, hogy jövőre a banketten randira hívom a Szirákit, de ha beszólogatnak neki, nem fog velünk szóba állni. Mármint velem. Ezt a Talsainak nem mondtam.

Franĉois este ért haza, hullafáradtan, és azt mondta, hogy vánderful ez a Budapest. Mondtam, hogy bizony az, és látná amikor ökörék tüntetnek meg ordítanak, szétdobálják a világörökség macskaköveit – akkoriban előfordult ilyesmi -, törnek, zúznak, mi meg napokig fel se merünk menni az ottani haverokhoz, az milyen vánderful. A világörökséget nem tudom angolul, ahelyett valószínűleg csak azt mondtam, hogy a köveket.

Jocóval másnap délután elvittük a srácot a vasútállomásra. Mondtam neki, hogy ez a patinás épület ne tévessze meg, ha igazán jót akar látni, menjünk el egy helyközivel a következő faluig, ott történetesen olyan a vasútállomás, hogy kis költségvetésű horrorfilmet lehetne belőle forgatni, még szereplő se kellene hozzá, a hely szelleme mindent elintézne.

Felszálltunk vele a kék vonatra, a következő állomásig nem vettünk jegyet, minek, addig csak nem jön a kaller. Talán öt perc az egész, amíg odaérünk, és különben is csak azt teheti, hogy leszállít. És mi ott úgyis le akarunk szállni. Franĉois jól tűrte a koszos ablakokat, a megfoghatatlan, ragacsos kapaszkodókat.

Volt dohányzó vagon, azon is átsétáltunk, hogy érezze a jó magyar nikotint, a besárgult ablakok álomszerű fényében. Másodosztály. (Másod? Haha, milyen lehet a harmad?) Felhasogatott műbőr ülések, firkák, rágógumi maradványok a legváratlanabb helyeken. Mondtam neki, ha bírja a gyomra, nézzen be a wc-be. Benézett. Sápadtan jött ki és megkérdezte, mikor szállunk le. Mondtam, hogy még két perc. Jött is a kalauz, de nem ért rá elkérni a jegyeinket, mert valakivel mobilon beszélt, és mire befejezte, épp megálltunk.

A hely hozta a formáját, vagyis a formátlanságát. Kutyák vonyítottak a környező házak udvaráról, esteledett, világítás nuku. Ülő- és támlarész nélküli padmaradvány az állomás előtt, bent homály, helyi alkoholista a váróteremben. Fran megállapította, hogy olyan, mintha az egészet filmen látná, nem a saját szemével. És egyetértett abban, hogy jobb, ha busszal megyünk vissza.

Onnantól kezdve Jocó meg én egész héten vele lógtunk, a leghülyébb helyekre rángattuk magunkkal, mint például a vár alatti járat, ami attól érdekes, hogy majdnem a katakombákig el lehet jutni benne, de sajnos egészen nem, mert le van rácsozva. De búvóhelynek jó, és így is elég misztikus. Frannak is tetszett. Itt kérdeztük meg tőle, hogy tudja-e mi az a joint. Tudta. Ez tehát a nemzetközi kultúra.

Amikor a városban gyalogoltunk, egyszer megkérdezte, hogy jó időben sincs-e több terasz, mint az az egy, amit most is lát. Mondtuk, hogy nincs. És hogy akkor hova járnak a szüleink, kérdezte. Nem értettük. Mondtuk, hogy nem járnak. Nem járnak kávéházba, nincs törzshelyük meg ilyesmi, mert kiderült, hogy az övéinek van, pontosabban az anyjának, mert az anyjával él, elváltak. És hogy az nem szar-e, kérdeztük, és mondta, hogy nem, mert gyakran látja az apját, csak pár kerületre laknak egymástól, és bírja az apja új nőjét is, és van, hogy mindnyájan összejönnek valahol.

Mondtam is, hogy nem tudom elképzelni, hogy ha anyámék elválnának, összejárnának apámmal meg az új nőjével kávézgatni. Azt mondta, hogy ugyanazt a helyet szereti az anyja is meg az apja is és előfordul, hogy ott fut össze a család. Mindenki mindenkivel. Hogy nem probléma, hogy mostohaanya, meg mostohaapa, meg édes meg ilyenek. Jócóval elég hülyén nézhettünk rá.

Azon gondolkodtam, hogy mi lehetett előbb, a tyúk vagy a tojás. Szóval, azért nem járnak anyámék kávéházba, mert csak egy normális van az egész városban, vagy azért nincs több, mert be kellett zárni őket, mivel nem járt oda senki.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-11-16 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.