Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Cselenyák Imre: (Részlet a Reggelek című elbeszéléskötetből) Június

 

Madárcsicsergés dallamára öltözködöm, a szobába betűz a nap, rá a tévé képernyőjére, párom leereszti a redőnyt, hogy valamit lássak a műsorból. Kortyolom a teát, szétárad bennem a nyugalom, kár, hogy a macska kívülről elkezdi kaparni a teraszajtót.

– Sicc, a mindenedet! – ijesztek rá, de macskánk már rutinos jószág, tudja, hogy az üveg mögött védve van. Fekete, hosszú szőrű cica. Fiaim – eléggé stílustalanul – Cirminek nevezték el. Én Ördögnek hívom, sokkal jobban illik rá. Ámbár van egy közös neve is, mellyel alkalomadtán megtiszteljük négylábú családtagunkat: XIII. Mélyegő Őnagysága. Mi macskás família vagyunk, minden hibájával együtt szeretjük ezt az önző, kéjenc, szabadelvű szőrmókot. Ördög az ötödik individuum nálunk, szavazati joggal. Gyakorta kifejtettem már ehhez kapcsolódó véleményemet az elvakult kutyarajongóknak, amúgy fél-komolyan: áruljátok már el, hogy a csudába tudjátok szeretni azt a hízelkedő, szolgalelkű állatot?

A buszmegállóban várakozom, és egyszerre meglegyint Wolfen hangulata. Wolfen, a Keletnémet kisváros, ahol három évet dolgoztam, s amely ugyan kevés jóra tanított, de végtére is tapasztalatokkal – jobbadán felemásokkal – mégiscsak gazdagított. Így vártam ott is reggelente a buszt, akár az éjszakás műszakból hazafelé menet – valahogy most az rémlik föl – magyar fiatalok gyűrűjében, és hangoskodtunk, tettük az eszünket. A helyi lakosok, akik szintén a járatra várakoztak, tisztes távolságot tartván, mint garázda elemektől, próbáltak tudomást sem venni rólunk. Szilaj srácok voltunk és roppant összetartók, farmerszerelést viseltünk meg hosszú hajat, szánkba ott lógott a cigaretta. Erős falkaösztön vezérelte cselekedeteinket, sajátos erkölcsi rendet követvén, melynek helyességéhez kétséget sem támasztottunk. Hittünk szavaink és létünk igazságában, azt egy „tokos” agyú német meg se kérdőjelezze, hiszen az ő sablonos életvitele totális csőd! Hogyan is tudatosult volna bennünk, hogy modorunk és beszédünk kezd belterjessé formálódni, elindítva bennünket a szellemi beszűkülés útján.

– Ha nem bírok lezichenelni a típuson, felugrasztok egy geci tokost!

Ez azt jelentette: „Ha nem lesz ülőhelyem, felállítok egy németet.” A mókát életmóddá tettük, sületlen történeteket harsogva szórakoztattuk magunkat, szörnyű káromkodásokkal fűszerezve, hisz úgyis csak mi értetjük a magyar szót. Fülsértő, artikulálatlan röhögéssel nyilvánítottunk tetszést, hadd pukkadjanak meg a fegyelmezett, vonalas, gyöpös agyú helyi nyárspolgárok!

Húsz év távlatából már igencsak másként vélekedem, bárha akkortájt is éltem a gyanúval: mégsem kellene így viselkednünk. Amit mi a hetvenes évek közepén a volt NDK-ban műveltünk, mindennek nevezhető, csak civilizált emberi viselkedésnek nem. Zajosak, rendetlenek, önérzetesek és agresszívak voltunk. Bármikor készen a verekedésre, amelynek kegyetlenségére gondolni se szeretek már. Fájdalmas intelemként csendül néha a fülembe a Schtoki (táncos szórakozóhely) vezetőjének rimánkodása: – Magyar barátaim, nagyon kérlek benneteket, kíméletesek legyetek! Higgyétek el, én szeretem a szép, lovagias verekedést, de amikor egy német a földre kerül, már ne rugdossátok össze a fejét az arcát, a veséjét. – Csekély vigasz, hogy én korántsem azonosultam ilyen mérvű durvasággal, igyekeztem távol tartani magam a legszélsőségesebb honfitársaktól, csetepatéba csak két ízben keveredtem, melyből csupán az egyiknél fejtettem ki némi tettlegességet. De én is magyar voltam, senkit közülünk meg nem tagadtam, el nem marasztaltam, pedig talán meg kellett volna tennem.

Ama hírhedt wolfen-nordi 81-es block magyarjai – lehettünk száz huszan – három részre tagozódtak. Egyharmada féktelen magaviseletével tűnt ki, amely sok esetben a városka nyugalmát is felkavarta. Folyton a balhét keresték, vélt-valós sérelmeiket többnyire az öklükkel torolták meg, és módfelett büszkék voltak harcos mivoltukra. Közülük sokat hazazavartak, a jelenség azonban tartósította magát, mindig akadt közöttünk nehézfiú.

A következő harmadot a motorkerékpáros legények tették ki. Ők szabadidejük jelentős részét járművűk bütykölésével, szépítgetésével, bömböltetésével, csoportos kirándulásokkal töltötték ki. Sok szép emléket gyűjtöttek be a három év alatt, sajnos páran balesetben életüket vesztették, őket időnek előtte cinkoporsóban hozták haza repülőgéppel. Én az utolsó harmadhoz tartoztam, akik a pihenő napjaikon vidám összejöveteleket rendeztek, közös mulatozással, danászással csapva az időt. Kolóniánk kis létszámú női tagozata is a mi csoportunkat erősítette. A kasztok között akadtak azért ingázó személyek, akik emitt is, amott is kitettek magukért. Ilyen volt Lippert Laci, a hangulatkeltés élharcosa, aki szenvedéllyel hajtotta kettőötvenes MZ motorkerékpárját, azon fölül gitározott és énekelt. Ketten alakítottunk egy gitár-szájharmonika duót, amely a kis magyar közösség számára idővel a csúcsprodukciót jelentette. Az Illés, Fonográf, Tolcsvai dalait, valamint saját szerzeményeinket frenetikus sikerrel adtuk elő a Fék kocsma közösségének. (A Fék a mi saját pinceklubunk volt a blockban.) Azoknak az átmutatott, felejthetetlen éjszakáknak a rovására írandó, hogy a terminus után még évekig tápláltam magamban egy hamis illúziót… De szép volt az úgy, ahogy volt, jó hogy megtörtént.

Ami miatt azonban pironkodnom kell, s azóta sem hagy nyugtot, viselkedésem a német lányokkal szemben. Megjátszottam előttük a magabiztos macsót, a kérlelhetetlen szittyát, a hűtlen szívű kandurbandit. Ugyan nem belőlem fakadt, a menő bikáktól lestem el a modort, ámbár sose jöttem bele igazán, de sikerrel leküzdöttem magam a nevetséges majomparádé szintjére. S ez végül is olyannyira megnyomorított, nőkhöz való nexusomat úgy eldeformálta, hogy évtized kellett hozzá, mire többé-kevésbé sikerült helyrerázódnom.

Végre begördül a csuklós, nyílik az önműködő ajtó, előreengedek két korombeli hölgyet, nyomukban magam is fölszállok. Iparkodunk a busz belseje felé, valami azonban megtorpanásra késztet. Szemembe ötlik az a szögletes állú diákfiú, akire nemrégiben rászóltam. Ezúttal is nyugodtan pöffeszkedik az ablak mellett, táskája a külső ülésen pihen. A két nő tétován araszolgat el a lehetőség előtt – hátha észreveszi magát az utas –, a legény azonban rájuk se hederít. Érzem, hogy a vér fölszökik a fejembe. Odarobbanok, megragadom a cuccát, az ölébe dobom.

– Megmondtam már a múltkor, hogy nincs helyjegye a táskádnak! – szájalok rá nyersen, és lezöttyenek az így szabaddá tett ülésre.

– Mit pampog? Bal lábbal kélt? – nyelvel vissza olyan tónusban, mintha undorodna.

– Mi van?

– Nem lehet normálisan szólni?

– Múltkor már rád szóltam, nem emlékszel?!

Részemről ennyi, a kötelességemet megtettem. Viszont ő másképp gondolja.

– Ha valami problémája van otthon, ne rajtam töltse ki a mérgét!

Rákapom a fejem, tíz centiméterre bámulok bele a képébe.

– Fogd már be a szádat, haver! Mit képzelsz te magadról!? Jóval idősebb vagyok nálad! Úgy orrba gyűrlek, hogy elered az orrod vére!

A fiú ez válasz nélkül hagyja, noha nem látszik ijedten. Mintha szokva lenne az efféle grimbuszokhoz. Én már kevésbé. Hát, komoly dilemma elé állítana, ha mégis folytatná, hiszen többek füle hallatára ígértem be neki az orrba vágást. Más se hiányozna, minthogy összeverekedjek egy kiskorúval. De rá kellett szólnom, ez elvi kérdés nálam, nagy baj, hogy mostanában már nagyon kevesen teszi szóvá nyilvánosan mások helytelen viselkedését. De egyszerre meghűl ereimben a vér: ebben a helyzetben én sokkal kiszolgáltatottabb vagyok, mint ő!

Mégis meg kellett tennem! Remélem, más is úgy gondolja, hogy helyesen jártam el. Igenis, rá kell szólni a magukról megfeledkezett suhancokra, különben mindennel megpróbálkoznak, akár a kölyökkutyák. Tiltakozom, nem vagyok maradi felfogású, aki már elfelejtette, hogy maga is volt rakoncátlan ifjú. Ellenkezőleg! Hol járok én már a hajdani közfelfogástól! A hetvenes években párszor szemtanúja, sőt szenvedő alany is voltam – úgymond – emberieskedő túlkapásoknak. Akkoriban még szigorúan rápirítottak a diákra, ha önszántából nem adta át ülőhelyét az időseknek, kismamáknak. Szemem láttára vert meg egy munkásember két kislegényt, akik nem pattantak fel nyomban az öreg néni javára. Sem akkor, sem ma nem értek egyet az efféle eljárással: az udvariasság egy gesztus, amely önkéntes, és korántsem kötelező érvényű törvény. Aki udvarias, az udvarias, aki nem, az nem. Csupán annyit várnék el a jelen kor fiataljaitól, hogy készségesek legyenek. Látszódjék rajtuk, hogy hozzávetőleg annyit engednek meg maguknak, amennyit én és a korombeliek megengedünk magunknak. Húzódjanak arrább a fel- és leszállók elöl, ülő helyzetben rakják szépen egymás mellé póklábaikat, hogy az álló utasok dolgát megkönnyítsék, helyezze ölébe vagy a csomagtartóra táskáját, hátizsákját.

A kis közjáték mégis fáj. Ahogyan fáj viselkedésem a német lányokkal szemben. Még mindig. Az élet megannyi fájdalom szintézise. Legalább azt ne mondtam volna, hogy jóval idősebb vagyok. Nagy szamárság az életkorra hivatkozni.

 

Dorog, 1999.

  
  
 

Cselenyák Imre (Nyírkáta 1957. január 1.) elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.