Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

T. R. Salty: VALE

 

Az emberek… arról vitatkoztak egymással, vajon hova lett a rómaiak gazdagsága.

Akik megérik az időt, amikor Iustinianos eltávozik az életből( ha ember), vagy elhagyja az élők világát (mint a démonok fejedelme), azok majd tudni fogják az igazságot…”

(Prokopios: Titkos történet)

 

A hír lassanként elterjedt a Városban.

Egyelőre még csak suttogtak róla; a thermákban a gőz vitte szét, a piacokon kofák adták tovább; a kocsmákban katonák, őrök egy-egy elejtett szavából sejtették – de bizonyosságot még nem szereztek róla.

Ahogy mindig, reggelenként az eunuchok és szolgák kijöttek a Szent Palota kapuin kosaraikkal, hogy átvegyék a kereskedők áruit és a virágárusok Palotának szánt ajándékait. Láthatták a kérdő tekinteteket, de nem szóltak semmit.

- Az Augustus kegyesen fogadja ajándékaitokat… - mondta halkan, rezzenéstelen arccal egyikük. A Palota latinja idegennek tűnt az utca hitványabb közgörögjéhez és vulgárisához szokott füleknek – mégis mintha éreztek volna benne valami keserű ízt.

A császár beteg. Mondják, ugyanaz a kór emészti, amely Belisariust is elvitte… Mondják…”

Az őrt álló cataphractariusok vigyázzba vágták magukat, lándzsájuk nyele keményen koppant a márványpadlón. A férfi, aki kiszállt a gyaloghintóból, nem volt már fiatal, de öreg sem. Arcvonásai, teste egy atlétáéra emlékeztettek, aki ugyan túl van már pályája csúcsán, de ereje még nem indult hanyatlásnak…

A Palota csöndjében hangtalan szellemekként suhantak az eunuchok; mécseseket cseréltek ki vagy oltottak el, fojtó keleti illatszerekkel permetezték a levegőt.

Egy herélt lépett melléje az oszlopcsarnok mélyéről; még lehalkított hangja is ordításnak tűnt az érthetetlen némaságban:

- A szentséges Augustus már vár, legatus.

A férfi szorosabbra igazította teste körül a tógát, míg áthaladtak a Magnaura Palotán. A trónterem kongott az ürességtől, Salamon Trónja elárvultan álldogált a két aranyoroszlán között; így magában nem volt más, mint egy egyszerű karosszék. Az elefántcsont díszítés nagyon réginek tűnt a hajnaltól és az olajmécsesektől alig oldott homályban.

A császári lakosztály a Matronaeum mellett volt.

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemeit. Amikor Belisarius visszaverte a hunok maradékait a Danuviuson túlra, akkor járt itt utoljára. Akkor. Külön kegy engedélyezte, hogy a Theodora szabta szigorú perzsa etikettet felrúgva, ide beléphessen.

Felemelte a fejét – az oszlopok között mintha még mindig a császárné szelleme lebegne… Az akkori gyász mintha még mélyebb lenne; a díszes mozaikok megfakultak a bánattól; a falakon repedések, melyeket eddig észre sem vett…

Persze ő is hallotta az utca suttogását; tudta, hogy a nép réges-rég várja ezt a pillanatot – mást sem tesz a Nika-lázadás óta, csak vár. Hipatiusnak, az egy napig uralkodó Császárnak a véres teteme, a Hyppodromba szorult több ezer ember halálhörgése olyasvalami, amit nem lehet elfelejteni, amit nem törölhettek ki dicsőséges hadjáratok, Belisarius és Mundus légiói…

Az ajtó előtt strázsáló négy scutarius félreállt, az eunuch kinyitotta az ajtót és előreengedte a férfit. Betegség és illatszerek szaga csapta meg az orrát; egy pillanatra megtorpant.

- Már a végső stádiumban van… - szinte a semmiből jött a suttogás. A legatus körülnézett, de a herélt nem volt már sehol; csak az őrök kemény arcát látta… vonásaik mozdulatlanok voltak, akár a márványszobroké.

Beljebb lépett. Tizenkét mécses világított, a fény visszaverődött a bíborszínű selyemtakarókról, állandó vibrálással terítve be az Apostolokkal Egyenlő Imperator sápadt arcát.

Közelebb ment az ágyhoz. A körülötte ácsorgó orvosok és a folyamatosan zsolozsmázó két bazilita szerzetes szó nélkül a szoba homályos sarkába húzódtak vissza.

A legatus figyelmesen nézte az arcot, amely sovány volt, akár egy halott koponyája, a melyen – úgy tűnt – a bőr csak a csontokra feszül. Nézte az arcot a határozott vonalú orral, az okos szemekkel. A császár aludni látszott, összeaszalódott kezei mozdulatlanul hevertek a selyemtakarón. Öregnek tűnt. Nagyon öregnek.

Az ágy mellett támla nélküli ébenfa karosszék állt. A férfi közelebb húzta magához és leült. Megtehette – rá nem vonatkozott a szigorú etikett.

Csak az arcot figyelte. Az arcot, melyet oly jól ismert, s amely most mégis oly ismeretlen volt számára.

- Eljöttem, szentséges Augustus – mondta halkan.

A lehunyt szempillák megrándultak. Az Apostolokkal Egyenlő Imperator elfordította fejét és látogatójára nézett. Elevenen csillogó tekintete meghazudtolta a test fájdalmas haldoklását.

- Marcus Andronicus, barátom… meghalok.

Egyszerű szavak voltak, közömbös hangon. A legatus nem akart hinni a fülének.

- Uram?

- Meghalok – ismételte a császár -, akármit hazudjanak is itt ezek az orvosok.

A legatus csak ült a székén, s nézte a férfit, aki a világ urának mondhatta magát; a sok szép dolog, amit kigondolt idejövet, amit mondani akart, most mind értelmetlenné vált. De egy dolgot meg kellett kérdeznie:

- Mi lesz a Birodalommal, szentséges Augustus?

A haldokló a mennyezetet figyelte, melyen a Pantokrator képe volt mozaikból kirakva. Nyugalom töltötte el, a vágy messzire szállt; a vágy, mely arra hajtotta, hogy Afrikát, Itáliát, Hispániát újra beírják a provinciák közé, hogy a gályák ismét járják a Mare Nostrumot, hogy újra az Imperium határain keljen és nyugodjon a Nap. Nézte a Pantokrator mennyei szeretet sugárzó arcvonásait, és arra gondolt, hogy most véget ér egy álom.

De valahogy mégse bánta.

Ismét a legatus felé fordította fejét:

- Akaratomat ismerik a Palotában… Ha végleg lehunyom szemem, Iustinus örökli a bíbort.

- Unokaöcséd?

- Ő az egyetlen élő rokonom. – A császár mellkasából szaggatott köhögésként tört fel a nevetés. – Hát nem őrjítő? Túléltem szinte mindenkit: Theodorát, Belisariust… Már csak te élsz.

- Iustinus gyenge ember. Nem lesz képes megvédeni a Birodalmat.

- Tudom.

Marcus Andronicus meghökkent. Hogyan?... „Már a végső stádiumban van.” – suttogta újra a hang… Félrebeszél talán?... Mégse merte megkérdezni, mert túlságosan is tisztelte az ágyban fekvő összeaszott kis embert. Túlságosan tisztelte… és sajnálta.

- Ha úgy gondolod, szentséges Augustus…

A császár hirtelen fellökte magát fektéből. Sápadt arcába egy pillanatra visszatért a vér, karomszerű ujjaival megragadta a férfi karját, az egyetlen emberét, akit egyedül nevezhetett barátjának.

- Hát nem érted? – Közel hajolt a másikhoz. – Nem érted, hogy ez az egész…

Hátrahanyatlott. A köhögés görcsösen összerántotta ösztövér testét; minden tagjában remegett. A roham… Az orvosok előszaladtak medicináikkal, folyadékokat és labdacsokat igyekeztek beleerőltetni. Sikertelenül. A haldokló eltolta kezeiket.

- Nem kell… Nem… - Elfordította a fejét. – Andronicus!

A férfi gyöngéden két tenyere közé fogta a kezet, mellyel most vigyáznia kellett, össze ne roppantsa.

- Mondd, uram!

- Andronicus, én…

- Igen?

Mindent el akart mondani. Mindent. Azt, hogy látja megrepedni a kárpitokat, s mögötte az örvényt, amely egyre jobban magához húzza. Elmondani mindent, ami fáj, ami úgy égeti a lelkét, s amitől nem tud megszabadulni soha.

És hogy fél. Nagyon fél!

Belisarius… Én kergettem a halálba… Pedig ő hűséges volt. Hűségesebb, mint Theodora… Én pedig megaláztam és hagytam, hogy meghaljon… Édes Istenem! Pedig én nem akartam mást, csak azt, hogy újra… újra, mint régen…

Belisarius harcolt a Birodalomért… Az én Birodalmamért…!

Kimeredt szemekkel nézte a Pantokrator képét, Andronicus karját szorongatva. Prokopios. Ő tudta. Mindent tudott… A könyve… Talán még megvan valamelyik könyvespolc mélyén… A könyv, melynek címe sincs, de mindent leírt benne, amit az udvarról, császárról tapasztalt. Életet az árnyékban…

- Min dolgozol ilyen későn is, görög? Készül a krónika a hadjáratokról?

- Az építkezésekről, kegyes Augustus… El akarok készülni vele. A Te dicsőségedre!

- Isten és a rómaiak dicsőségére, görög!

Szegény görög! Rejtegetted a könyved; nem a Krónikákon dolgoztál, hanem azon. Az úgynevezett utókornak! Nem sejthetted, hogy a császár, aki oly ritkán aludt éjszakánként újra és újra elolvasta, amit leírtál. Szegény görög! Mindenről tudtál, mégsem érthetted… Mert soha többé nem fognak járni a gályák Hercules Oszlopaiig, és soha többé nem dobban a legiók talpa Itália földjén… Soha… Mert ÉN akartam így!...

Sípolva szedte a levegőt… Mindjárt itt a pillanat! El kell mondania… Valamit kell mondania! Megmondani, hogy mégis megérte. Megérte a küzdelem…

Csak ennyit akart még Flavius Petrus Sabbatius Iustinianus, az Apostolokkal Egyenlő, Krisztusszerető Imperator. Elmondani azt, hogy érzi: eltűnik valami, ahogyan most ő is. Valami, ami nemes volt, ami abból az omladozó, hét halomra épült Városból indult ki, s hogy ehhez a világhoz csak egy boldog, megnyugtató sóhajtással tud szólni:

- Ég veled, barátom… Vale!

  
  
 

T. R. Salty (Soós Tibor) író (Budapest, 1969)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.