Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Hargitai Ildikó: Reggel

 

Azt valahogy azonnal tudja az ember, hogy nem a szomszéd, vagy a postás kopog. Pontosan megválasztva a ritmust, az erőt, hogy a gyomrod remeg bele. És nem csak a tiéd. A rendőröknek gondolom, külön kopogás-órájuk van a rendőrisiben! Másképp honnan is tudhatnák? Megáll az ajtóban, felveszi a megfelelő tartást, igazít az arcán, felemeli a karját, kivárja a megfelelő pillanatot, amikor már lehúztad a vécét, de még nincs fönt a gatyád, amikor a szomszéd elzárta a csapot, és odakint az összes közlekedési lámpa pirosra vált, aztán egy kis belső mosollyal, ad a fának! Dumm, dumm, dumm! Ötös! Nem lehet nem meghallani. Nem lehet nem venni róla tudomást. Nem lehet nem odaállni a kukucskálók elé. Valódi színházi előadás. Mindent kiválóan láthatsz, ha olyan szerencsés vagy, hogy nem a te ajtódon játszik a kéttagú zenekar. A rendőr soha nem titokban, vagy udvariasan, vagy emberien kopog. Úgy kopog be, hogy azonnal össze kell számlálnod minden kis szar bűnödet. Aztán, hogy az is meghallja, aki még ágyban henteregne ezen a fényes szombat hajnalon, hogy a fenti, meg a lenti szomszédok is mind időben értesüljenek legújabb huncutságodról, üvöltve köszön rád, közli, hogy: Rendőrség! Mintha pillanatnyi kétség férhetne hozzá, vak volnál, tökkelütött, valamiért nem vetted volna észre, hogy két egyenruhás áll az ajtódban, akik csak azért nem léptek még beljebb, mert a négy emelettel lejjebb lakó eltörte a lábát, és lassan ér az ajtajához a botjával, félő, lemarad!

A gyerek raszta, haja derékig kanyarog, és sok hangos barátja van, akik valamiért folyton itt kenik a zsíroskenyeret, sáros nyomokat hagynak a lépcsőházban, akkor indulnak haza, amikor a fáradt szomszédok megtérnek a gyárból éjszakás műszak után, és még van képük mosolyogva jó reggelt kívánni nekik. Nem szeretnek minket a lakók. A raszta miatt. Mondom én, aztán magamban bűnbánóan be kell látnom, hogy bármilyen kedves vagyok is mindenkivel, nem használ a jóhírünknek a sok paradicsom, fűszernövény az ablakpárkányon, mert akármennyire igyekszem, a földes víz örökké lecsöpög az alsó szomszéd tökéletesen hófehér ablakpárkányára, onnan meg felverődik a csillogósra pucolt ablakaira. Sehogy se tudok jópontot szerezni nála. A zöldbab meg, amit kizárólag élelmezési célból vetettem a második héten felfutott a fölöttünk lakóig, aki valami ismeretlen okból gyűlöli a növényeket, de ezt nem meri bántani, a gyerek eléggé nagyra nőtt, és számos barátai miatt. Viszont egy ideje nem néz rám, amikor köszönök neki. Azt hittem, növényeket nevelni pozitív dolog, de az a könnyezni való igazság, hogy rám nézve eléggé sikertelen mutatvány, ki is röhögnek érte a hátam mögött, a szomszédok meg undorodnak a kacsoktól, meg a víztől. Az eső, az eshet nyugodtan, a gyárból is ideszállhat a vörös por, bemocskolni az ablakokat, de baszki! Zöldbab? Paradicsom? Idén már csak a dac hajt, csak azért is, hogy gebedne bele, aki ránéz, mert a paradicsom ugyan ehető, de mit csináljak egy marék zöldbabbal, ami a felső szomszéd ablaka előtt szárad, hogy a frász jön rám a zörgésétől éjszaka? Úhhh! Az a nő ordít megint. Nem létezik, hogy senki más nem hallja, csak én! Úgy ordít, olyan áthatóan, hogy a hátamon áll tőle a szőr! Úgy ordít, hogy rohannom kell, megkeresni, és megmenteni az életét! Állok itt a konyhaablakban a nő miatt, pedig a hangja cseppet sem szimpatikus, egyébként meg sietnem kéne. Nem az álmatlanság lökött ki az ágyból szombat hajnalban, már rég fogat kellett volna mosnom, meg felhúzni valami használható ruhát, erre én a harmadik kávét főzöm, egyik cigire gyújtok a másik után, és még annyira sem vagyok hajlandó, hogy magamra rántsak egy farmert, meg egy trikót, mert akkor be kéne mennem a szobába, és esetleg elmulasztanám a következő ordítást. Rég megnyugodhattam volna pedig! Biztos, szakértő kezekben az ügy, a továbbiakban nem rám tartozik!

Úgy egy órája szólt az ébresztőm, mire én félálomban föltettem a kávét, a mosogatónál kimostam a csipát a szememből, de az arcomat megtörölni már nem tudtam, ami egyébiránt jobb is! A törlőruhák akármit csinálok velük, büdösek. Hülye lehetek a mosáshoz, valószínűleg, vagy csak újakat kéne vennem, nem tudom. Sose fogom az ilyesmit megtanulni. Jobb, ha nem törlöm meg az arcom, mert a szaglásom meg sajnos a cigizés ellenére eléggé rendben van. Szóval, éppen felemeltem a fejem, hogy nyugodtan lecsoroghasson róla a víz, amikor a hátamba állt a nő hangja, és felébresztette bennem a réges-rég téli álmot alvó férfit, aki meg akarja menteni a bajba jutottakat. A nyitott ablakra vetődtem, hogy megtudjam, honnan jön a hang, de csak a szemben álló tízemeletes panelt láttam, alvó ablakokkal, hőségtől döglött függönyökkel, élő ember sehol. Nem mertem elmozdulni az ablak elől, el ne mulasszam a következő hangot, még a kávét is oldalazva, fél kézzel vettem le a tűzről, meg is égettem vele a mutatóujjamat, hogy a rosseb vinné el az ösztöneimet, bevágtam az egészet a mosogatóba, és figyeltem tovább. Jó tíz percig nem történt semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy csak a tévé megy valahol, hajnali horror, gondoltam, főzök egy kávét, és nekilátok végre a dolgomnak! Szétcsavartam a rémes, öreg kotyogómat, vizet, meg kávét pakoltam bele, és odatettem főni. Kiléptem a folyosóra, hogy megyek fogat sikálni, amikor másodszor kiáltott. Olyan elnyújtott, mélyről szakadó, hosszú, állati üvöltés volt, amire egyetlen színész se képes, kivéve, amikor valóban kézifűrésszel nyeszeteli valaki a combját. Arra akarok kilyukadni, hogy igenis elgondolkodtam, hogy esetleg horrorfilm megy odaát, vagy valaki veri az asszonyt, ilyesmi, hétköznapi eset, megpróbáltam kibújni a dolog alól, nem segíteni, nem szólni, nem hívni a rendőrséget, csak állni az ablakban, és kitalálni, mi a fene lehet ez, aztán meg elügetni, megcsinálni végre a dolgomat. De nem ment. Az a nő odaát valóságos, élő ember volt, akinek annyira fájt valami, amit valaki tett vele, hogy nem volt képes szavakat formálni, csak üvölteni, artikulátlanul, állatian, nem is remélve segítséget. Ezért nem tudtam elmozdulni az ablak elől. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem film, nem játék, apróság, nem tévedés, bepötyögtem a telefonomba a rendőrség számát, és vártam. Siessetek már! Dobolta a vér a fülemben, úgy szorítottam a nyomorult mobilom, hogy rágyógyult a fülemre. Siessetek, basszátok meg! Siessetek! Valakit bántanak! A huszadik csöngetésre vették fel, nagyon kellemes hang köszöntött, közölte, hogy rögzítik a hívásomat, majd kapcsolt. Két nagyon hosszú perce telefonáltam, amikor először hallottam élő ember hangját, aki elsőre az adataimat kérdezte. Közben odaát a nő már csak nyüszített, én meg remegtem anyám neve, és a lakcímem közlésekor. Mondtam, hogy sürgős, hogy segítség kellene, a csajszi meg közölte, hogy akkor kapcsolja a városomat. Basszameg! Mintha nem tudták volna réges-rég beazonosítani honnan hívom őket! Várok, basszameg, várok, köszi! Tény, hogy nem voltam tökéletesen nyugodt, amikor a helyi erők is anyám neve, és kedvenc bugyijának színe iránt érdeklődtek segélyhívó telefonálásom ötödik percében. De nem küldtem el őket a búsba, akkor sem, és mivel nem érdemes kekeckedni velük, a gyerek is raszta, meg a víz is csöpög, később is fogtam a szám. Tőlem telhetően értelmesen válaszoltam a kérdésekre, melyek mindegyike arra utalt, hogy tegyem le, hogy ne törődjek, vele, hogy úgyse tudnak mit csinálni, éppen csak ki nem mondta ügyeletes százados úr, hogy menjek anyámba ezzel a hülyeséggel, minden lakótelepen, minden órában üvölt valaki, és úgyse érnek oda időben, és úgyse kopognak be minden lakásba. Szombat reggel hat óra ötkor hallottam az elsőt, hat tizennégykor a másodikat, erre hívtam a rendőrséget. Hat negyvenháromkor, huszonkilenc perc múlva dörömböltek az ajtómon. Lehet, elfelejtették a szülinapomat? A rendőrség kilenc perc séta, vagy három perc kocsikázás ide. Nyilván sokat kellett várniuk a liftre. Akkor már semmi nem hallatszott a másik házból. Hulla csönd pállott a két panel között. Annyira, hogy kávét is ittam, fel is öltöztem, bár az ablak elől nem mozdultam huzamosabb időre. Lestem a gyilkost, hátha kijön, gondoltam, lefényképezek mindenkit, aki csak kilép azon az istenverte fehér ajtón, abból a lükekék házból, de nem jött ki senki, és rendőrautó sem állt meg szirénázva a ház előtt, nem ugrott ki belőle sehány tettre kész egyenruhás, hogy megmentse a nőt, hogy elkapja a kínzóját. Anyám nevét kérdezték harmadszor, azon a szombat hajnalon, amikor nagy nehezen beinvitáltam őket a konyhába, a szomszédok örömittas pillantásai elől, aztán azt, láttam e valamit? Reggel lett, mire eltakarodtak, én végre mehettem dolgomra, csak azt akartam még megnézni, ahogy bemennek a házba. Gondoltam, addig is őrködöm, hátha, miközben ezek ballagnak átfele, a gyilkos meg kilép, elsuttyan, hogy csinálok azért róla egy fotót. Csak a biztonság végett. De csak azt láttam, ahogy ez a két kopogóbiztos beül a szép, tisztára sikált kékvillogós kocsiba, várnak egy darabig, aztán csöndeskén elhúznak a két ház között a szép, új rendőrőrs felé.

  
  
 

Hargitai Ildikó (Budapest, 1966) író, színésznő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.