Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: Dohos emlékek (2/1)

 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu’ profesor^[1], ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon^[2].

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fi­atal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.

– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.

– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.

– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törő­dik falun egy tanárral?

– Hogyhogy ki? A polgármester, iskolaigazgató...

– Azt hiszed? Bárcsak így lenne, de ahogy hallottam, nagyon furcsák errefelé az emberek.

– Miért, mit mondanak?

– Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy... Mindjárt pípet kapok ettől a melegtől! Nincs valami üdítőd, mert az enyémet mind megittam?

– Én is, és itt a világ tetején valahogy még szomjasabb vagyok.

Így beszélgettünk, pihentünk, aztán folytattuk az utunkat, hogy még sötétedés előtt leérjünk a fennsíkról.

– Istennek hála, leértünk! – fújta ki magát Maja a domb alján. – Még egy órai sima gyalogút és bent vagyunk a faluban.

– Még egy óra? Szent Habakkuk, ha ezt előre tudom, inkább otthon maradok!

Porosan, fáradtan gyalogoltunk tovább, amíg végre megláttuk a völgykatlanban fekvő községet.

– Bună ziua! ^[3] Volna szíves megmondani, hol lakik az iskolaigazga­tójuk? – szólítottam meg egy mezítlábas atyafit románul.

– Nu!^[4] – mért végig a koma, és faképnél hagyott.

– Ezt meg mi lelte? Halló, fiatalember! – fordultam egy rövidnadrágos, ugyancsak mezítlábas kölyökhöz. – Meg tudnád mondani...?

A gyerek egy nagy hasú, negyven év körüli emberre bökött, aki ép­pen akkor dőlt ki egy kapuból; haján szalma, vállain itt-ott csirketoll bil­legett.

– Tovarăşe director! ^[5]

– Maga kicsoda? – csippentette le válláról a szürkésfehér tollakat.

– Vén bakkecske! Ha még egyszer idejössz, kikaparom a szemedet – hallatszott ki a házból egy női hang.

Az igazgató riadtan szedte nyakába a lábait. Elképedve néztünk egymásra.

– Tovarăşe director! Tovarăşe director! – rugaszkodtunk a kiebru­dalt direktor után.

– Mi az, mit akarnak?

– Mi, vagyis a... feleségem... Álljon már meg a csudába!

Az igazgató megtorpant.

– Engedje meg, hogy bemutassam a zálnoki iskola újonnan kineve­zett romántanárát.

– Holi Mária – mutatkozott be Maja a nagytokájú pedagógusnak.

– Vagy úgy! Manu Gheorghe – csókolt kezet gálánsan a férfi.

– Nagy Pál – nyújtottam én is kezet.

– Már nagyon vártuk a kedves... nejét.

– De furcsán néz ránk ez az ürge! Hát még ha sejtené, milyen feleségem nekem Maja!... Vettem észre. Köszönjük az értünk küldött kétkerekűt, bricskát, vagy mi errefelé a módi.

– Milyen kétkerekűt? Sajnálom – kapott észbe a kisüstitől illatos kollega. – Nálunk ilyen nincs, pontosabban van, de az csak a párttitkárnak és mérnök úrnak dukál. Mi szimpla pedagógusok már csak gyalog járunk. Önt Dohra helyezték?

– Honnan tudja?

– Én vagyok az igazgató – válaszolta büszkén. – Igaz, hogy nem Dohon, de az édes mindegy. Mi iskolaigazgatók rendszerint informáljuk egymást.

– Megmutatná, hol lakunk? Szeretnénk végre lepihenni.

– Nem tudják, hol laknak? – hűlt el a diri. – Vagyis... Értem. Szerezzek maguknak lakást, ugye?

Na bumm: se kétkerekű, se lakás! Szépen várnak minket itt ezek!

– Keressék meg a sánta Ági lélét.^[6] Itt lakik nem messze, úgy 100 méterre tőlünk. Ő ad ki szobákat, sőt, kosztot is. Mondják meg, hogy én küldtem, akkor biztosan nem utasítja vissza magukat. Viszontlátásra! Találkozunk holnap reggel nyolckor az isiben! – biccentett a menyasszonyom felé.

– Viszontlátásra! Köszönjük a segítségét.

– Ez a kötelességem – vigyorgott a diri. – Egyébként ki segítsen, ha már mi kollegák sem segítünk egymáson?

Esteledett. Ági lélé házában már égett a petróleumlámpa. No per­sze, hiszen villany sem volt a faluban.

– Jó estét kívánunk! Ági lélét keressük.

– Én vagyok. Mit kíván a fiatalúr? – válaszolta bizalmatlanul.

Elmondtam, mit szeretnénk, kik vagyunk, és kinek az ajánlására kopogtattunk be hozzá. Az özvegyasszony, aki mellesleg ugyancsak magyar volt, fokozatosan felengedett, csupán a Manu nevére komorodott el kissé.

– Szerencséjük van, éppen most költözött ki egy olajfúró az egyik szobából – mutatta meg a szobát azonnal. – Nem nagy, de annál melegebb, ami télen megfizethetetlen, ugyebár. Nem is adnám ki maguknak, ha nem lennének maguk is magyarok.

– Így utálja a románokat?

– Nem a románokat, Manut.

– Miért? – kíváncsiskodott Maja. – Olyan rossz ember?

– Az, kérem, egy parazita, aki nap, mint nap szülőlátogatás címén zaklat bennünket. Itt szaglászik, ott kujtorog, amíg el nem éri amit, akar.

– Lehet, hogy spion, tégla vagy ilyesmi – tréfálkoztam Ági nénivel. – Manapság e nélkül aligha lehet valaki igazgató a tanügyben. Egyébiránt mit akar?

– Kitől mit: pénzt, pálinkát és... nőket is. Azokat különösképpen kedveli, pedig már majdnem meg is verték emiatt.

– Hallottad? – hunyorogtam Majára. – Jó lesz, ha te is vigyázol.

– Nem vicc ez, Nagy úr, de majd maguk is megismerik. Na, megyek. Látom, hogy fáradtak. Pihenjék ki magukat!

– Jó éjszakát! Aztán ne feledje a reggelit, mert mi reggelizni is szok­tunk ám.

– Természetesen. Reggel hétkor várom az ebédlőben magukat. Még van néhány kosztosom: olajfúrók, traktoristák. Kicsit büdösek, piszkosak, de hát ilyen munkájuk, és nekem azt kell szeretni, amiből megélek.

– Ecce^[7], Zálnok! Ide akartál jönni, parancsolj!

– Akartam? – görbült le Maja szája sírosan. – Ez volt a legjobb hely, ahova a kinevezésünket kérhettük.

– Igen, persze, bocsáss meg! Hogy ezek után Doh milyen hely, már el sem merem képzelni – szédültem az ágyba, és meg sem moccantam reggelig.

Másnap kakaskukorékolásra ébredtünk.

– Aludj tovább! Még csak öt óra – néztem meg a karórám, azért felkeltem, s tettem egy sétát a „központban”, hogy tüzetesebben is megnézzem, még mielőtt tovább állok egy faluval.

– Na, mi újság? Hány üzlet van a községben?

– Majd meglátod, ha te is kisétálsz. Egyelőre burkoljunk, utána irány az iskola.

Így kezdődött. Folytatás Dohon, de ahhoz még három hegyen és két erdőn kellett átmennem. Nyilván el is tévedek, ha nem szegődöm egy mezítlábas adószedőhöz. (Legalábbis ő ezt állította magáról.)

– Szép vidék, csak egy kicsit fárasztó – kutyagoltam azontúl szorosan a nyomában.

– Maga hova valósi? Somlyói vagy zilahi?

– Nagyváradi.

– Az én unokaöcsém is ott tanít, merthogy ő is romántanár ám.

– Szerencsés ember! Nekem bezzeg csak Doh jutott.

– Magának szerencse, neki pech, ugyanis Vasile ki nem állja Vára­dot. Falusi fiú, megértem, és ez nem minden, ráadásul magyar iskolába helyezték.

– Aha, kezdem érteni.

– Röhej, mi, hiszen Vasile egy kukkot sem tud magyarul. Magának mi a véleménye erről, tanár úr?

Kis híján megmondtam, de aztán jobbnak láttam, ha hallgatok, s inkább arról faggattam, perceptor^[8] létére miért jár ő is mezítláb.

– Szegény vidék ez, fiatalúr, emellett szokás is, ezért hiszi, nem hiszi, itt még a polgármester sem hord cipőt. Most mit néz úgy? – húzott elő a zsebéből egy pálinkás üveget. – Csókoljon belé, kisüsti.

– Köszönöm, nem kérek.

– Ahogy gondolja. Isten éltesse! – húzta meg a palackot.

– Aztán mondja, a dohiaknak sincs villanyuk?

– Dehogy nincs, csak motorral működik. Nem olyan jó, mint az iga­zi, a petróleumlámpánál azért jobb.

– Mozi? Kultúrház?

– Csak egy C. A. P.^[9], suli és vegyesbolt. Nézze, már meg is érkeztünk! Az ott meg az iskola! – mutatott egy hodályra.

Elköszöntem az ipsétől, és betámolyogtam a dirihez. Az udvaron senki. Persze nem csoda, mert a tanítás az akkori rend szerint csak 15-én kezdődött. Csakhogy az iskola ajtaja is zárva volt, így folytathattam a nyomozást. Leültem egy kőre, és elcsigázva lihegtem a tűző napfényben. Kicsit sok volt nekem ennyi gyaloglás, hisz életemben összesen nem gyalogoltam annyit, mint két nap alatt akkor ott a Meszes-hegység környékén.

– Keres valakit? – kérdezett rám hirtelen egy sovány, pantallónadrágos fiatalember.

– Mrazek igazgató úr?

– Én vagyok. Maga nyilván Nagy elvtárs, az új romántanárunk.

Szép, úgy látszik itt vártak rám. Az igazgató előhúzott egy kulcsot, és átvezetett a termeken.

– Ez a tanári! – nyitott egy levegőtlen odúba. – Az meg az 5. osztály – mutatta be sorba mind a négy tantermet, plusz az igazgatói lakosztályt. – Hol mi járunk reggel, hol az alsósok, így sokkal változatosabb.

– A gyerekek?

– Gyerekek. Mint mindenütt a világon, akik csak akkor tanulnak, ha rávernek a seggére.

– És... rávernek?

– Hogyne! Én itt, otthon a szülők, nagyszülők. Ha nem akarnak fát vágni, libát, juhot őrizni, hogy a többiről ne is beszéljek – hadarta olyan sebesen, hogy alig tudtam követni.

Ha ez az osztályban is így oktat, tanuló lehet a talpán, aki kihámozza, kiről, miről szövegel. Még váltottunk néhány szót, majd elindultunk albérletet keresni. A faluban többnyire bizalmatlanul fogadtak. Nem is kaptam szállást két óra agitáció után sem.

– Furcsák errefelé az elvtársak.

– Nekem mondja! De szarok rá! Néhány koszos parasztért nem fogok infarktust kapni, esküszöm. Mi neveljük a gyerekeiket, megtanítjuk őket olvasni, számolni, mert a népnek nemcsak kenyér és cirkusz kell, mire ők? Két lépésre sem engednek magukhoz. Ha véletlenül mégis, mindjárt diktatúráról zagyválnak. Elismerem, hogy részben nekik is iga­zuk van, de a kurva anyjukat, a szocializmusban nem kell tanulni?

Hoppá, írósvaj, itt a baj, ahogy Móra Ferenc mondaná. Talán okosabb lenne, ha egyedül keresnék lakást magamnak. Csak éppen a tisztelt direktor kötötte az ebet a karóhoz. Majd ő megmutatja ezeknek, ki a legény a csárdában. Így kerültem Leitanhoz, egy pirospozsgás, ötven körüli juhászhoz. Ő készséggel (!) adott kosztot, lakást, noha négyen laktak együtt. A konyhában ettek, főztek, de ott is aludtak is, miközben nekem átengedték a „tisztaszobát”.

– Príma, csak egy kicsit gyanús! – hümmögött Maja, amikor utóbb beszámoltam neki. – Vajon mitől ilyen rendes ez a csobán?^[10]

– Gőzöm sincs. Talán az egyik fia miatt, tudniillik éppen nálam tanul az édes, de az is lehet, hogy Mrazek puhította meg bágyé^[11] Tódort.

Teltek, múltak a napok, hetek... Eleinte mindennap, a három hegy és két erdő dacára is, átugrottam Zálnokra. Egyrészt Maja, másrészt Doh miatt, amire úgy tekintettem lassanként, mint Publius Ovidius Naso^[12] te­kinthetett Tomira. Csak itt nem a tenger, hanem a hegyek vágtak el a vi­lágtól. Nézzünk egy példát az érzékletesebb kép kedvéért! Hétfőn reg­gel (vagy délután) tanítás, utána pihenés. Ágyban fekve, mint a kórházban, egész kedd reggelig, majd kezdődött minden elölről. Hogy mit csi­náltam eközben? Olvastam, írtam és hallgattam a rádiót. Ennyiből állt a szabadidő programom. Néha elővettem egy-két tornaszert, hogy edzésben maradjak. Később már azt sem, csak lélektelenül feküdtem, bámultam a falakat, és potyogtak a könnyeim. Nem is olyan régen még artista karrierről álmodtam. Volt néhány számom, azt csiszolgattam évekig, hogy alkalomadtán bemutathassam a cirkuszban. Csakhogy ez az alkalom, most nem részletezem, mi okból, sohasem akart eljönni. Hiába, nem volt szerencsém, hiszen még annyit sem sikerült elérnem, hogy áthelyez­tessem magunkat egy 20. századi faluba, ahol nem jár mindenki mezítláb, gázzal fűtenek, és a tanulók pásztorkodás helyett tanulnak.

Mivel az ősz szokatlanul meleg és hosszú volt, egyelőre simán „na­vetáztam”^[13] a két helység közt. De amint beköszöntött a rossz idő, már csak szombatonként tudtam ingázni. És az idő egyre jobban megveszett. Fújt a szél, zuhogott az eső, megáradtak a patakok. Mintha be akarta volna pótolni, amit elmulasztott azelőtt. De én fütyöltem a hóra, esőre, és csapot-papot otthagyva repültem Majához.

– Maga aztán kemény gyerek! – buggyant ki egyszer Maja szállásadónőjéből. – Csak az a kérdés, megéri.

– Már miért ne érné meg?

– Nézze, semmi közöm hozzá, meg kritizálni sem szeretnék, de se­hogy sem bírom elnézni, hogy valahányszor idejön, a felesége csaknem mindig házon kívül van. Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ebbe a faluba eljutni, és annyi magának is kijárna, hogy illő módon fogadják. Na, ki­mondtam! Most haragudjon meg, amiért cserfeltem.

– Nem haragszom, sőt, köszönöm, amiért ilyen szókimondó – ütött szíven a vallomás, hogy már mások is látják azt, amit magam előtt is i­gyekeztem titkolni.

De nemcsak bántott, egyben fel is dühített, hogy ennyire mulyának tartanak. Amilyen a mosdó, olyan a kendő is, magyarán: azért én is kár­pótoltam magamat valamiképp. Tanított Dohon két csinos, frissen érett­ségizett szuplinitor^[14]. Ott laktak mellettem egy icipici kunyhóban, melynek tulajdonosa a városba költözött. Mivel mindhárman unatkoztunk, néha összejöttünk dumcsizni, melynek folyamán összeszűrtem a levet Pan­nival. Szép dundi kislány volt, nagy fekete szemekkel, akit bármelyik percben lefektethettem volna, ha akarom. Csakhogy nem akartam, vala­hogy nem engedte belülről valami. Annyira azonban mégsem voltam lojális, hogy időnként ne lapogassam meg a fenekét.

– Elég! – pakolt ki végül a kis csajszi. – Áruld el kerek perec, mit akarsz! Lefeküdni nem fekszünk le, szeretni nem szeretsz, akkor meg mi a csudának emelgeted a szoknyámat?

Tényleg, minek? – töprengtem el a szavain. Aki át mond, mondjon bét is, vagy hallgasson. Én hallgattam, azaz véget vetettem a játéknak.

Decemberben lehullt az első hó. Most aztán csakugyan fáztam, mit fáztam, cidriztem még a dunyha alatt is. Világos, a fűtés nem volt benne a kiriában^[15].

– Kérjen fát, tanár úr! Magának hivatalból jár a tüzelő, de ha nem áll a sarkára, a zálnoki tanács megfeledkezik magáról – tanított ki jóindulatúan Leitan bá. – Én szívesen adnék fát, csak hát miből, amikor ne­kem sincs – sajnálkozott, utána begyújtott.

Maguknak, mert a fagy senkivel sem kivételez, na és főzni is kellett, ez nem vitás. De hogy mit? Az bizony mindegy volt. Hétfőn krumplileves, kedden rántotta, szerdán túró, kenyér... Kit érdekelt! Lakjunk jól, a többi nem számít – vélte Leitan és Leitanné, aztán csak bámultak, ami­kor nem bírtam tovább cérnával.

– Mit, nem tetszik? – hápogott a jóasszony. – De hát eddig még senki sem aprehendált emiatt. Tódor, Flórikám! – fordult a nagyobbik fiához. – Mit főztem tegnap ebédre?

– Túrós puliszkát.

– És? Nem ízlett?

– Hát...

– Mondd csak ki bátran! Ízlett vagy nem ízlett?

A fiú restelkedve sandított rám.

– Dehogynem.

– Máma gombócleves lesz. Káposztás lángossal. Nyújtsa a kezét, aki mást enne.

Egyik sem aprehendált, jó volt nekik a lángos is.

– Maga... nem szereti?

– Más itt a bibi, Leitanné.

– Igen? Micsoda?

– Maga nagyon jól főz, ezt el kell ismernem, csak... izé... nem min-dig főz, ez a baj. Én szeretem a kolbászt, túrót, aludttejet... Vacsorára, reggelire, de délben már főtt ételt ennék, ha nem haragszik. Gombócle­ves? Kitűnő! Túrós puliszka? Imádom, de melléje még elcsúszna valami leveske, egyszóval nemcsak főtt, de kétfogásos ételt is szeretnék. Már megbocsásson, de városon ez így szokás, ne csodálkozzék hát, ha én is megszoktam.

– Semmi gond! Akkor egyen a városban! – húzta fel az orrát Lei­tanné.

Nem is főzött tovább nekem azontúl, s már azt tervezte, hogy az albérletet is felmondja, amikor az öreget magához hívatta a kerületi párttitkár. Hogy miről tárgyaltak, nem tudom, tény az, hogy utána már több respektussal néztek rám, kívánságom szerint főztek, és olykor-oly­kor, lássatok csodát, még a szobámba is befűtöttek. Hála a Pártnak! – gondoltam, s csak később derült ki, hogy volt nekem más, titkos szövet­ségesem is: a Leitan-gyerekek, akik velem együtt szenvedtek, amikor visszakerült a régi menü az asztalra. Hogy is mondta bágyé Leitan? Reg­gel krumpli, délben krumpli, ettől lesz a gyerek dundi. Azaz egészséges, ahogy akkoriban falun hitték.

A koszt kérdése tehát megoldódott. Csupán a fűtés dillémája maradt.

– Mit szólnának egy cseréhez? – rukkoltam ki az ötlettel egy ziman­kós januári délután. – Most én költözöm a konyhába. Igaz, hogy kisebb, de ott biztos melegebb van, maguknak meg úgysem számít, melyik helyiségben duruzsol a kályhájuk.

– Nem bánom, cseréljünk! – ment bele a házigazda. – Csak a köly­köknek, főleg Flóriánnak segítsen, mert az nem szeret ám tanulni.

 

---

^[1] Tanár úr. (rom.)

^[2] Túlnyomórészt román lakosságú község Szilágysomlyótól (Románia) ÉNy-ra.

^[3] Jó napot kívánok! (rom.)

^[4] Nem. (rom.)

^[5] Igazgató elvtárs!

^[6] Nénit. (rom.)

^[7] Íme! (lat.)

^[8] Adószedő. (rom.)

^[9] Téesz. (rom.)

^[10] Juhász. (rom.)

^[11] Bácsi. (rom.)

^[12] Római költő (Kr. e. 43). Augustus császár a Fekete-t. partján fekvő Tomiba (ma Constanţa, Románia) száműzte.

^[13] Ingáztam. (rom.)

^[14] Itt: diploma nélküli helyettes tanár. (rom.)

^[15] Lakbérben. (rom.)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-11-22 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.