VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Lakatos László kisprózái (Genetika, Teázunk, Révület)
Genetika Nézek. Nézek és hallgatok. Nézek oldalról, s nézek szemből is. Néha kicsit fentről, s néha kicsit, egy egész kicsit lentről. A lényeg az, hogy a kép nem változik! A fejem búbjától a talpamig, pont földig érek! Nem érek fölé, s nem érek alá! Jól van ez így. Mivégről ez az örökség, azt bíz’ nem tudom. Lehet éppen anyai, vagy apai. Emlékezetem szerint minden ősöm földig ért. Gyorsan, szinte kapkodva a feleségem nézem. Megnézem bal, majd jobb szemmel, de bíz ő is úgy van ahogy kell. Pont a földig ér! Mosolyogva nézem kisfiam. Ő visszamosolyog. Sírásra is csak akkor görbül a szájacskája, ha éhes. Remélem, a szüleire hasonlít majd ő is. Hisz nincs is annál fontosabb, hogy pont a földig érjen!
Teázunk Nehezen mondok le az utolsó teafilterről. Kisé már-már nevetséges, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Nem is annyira hozzá, hanem… Tavaly vettük Horvátországban. Semmi extra. Egyszerű, natúr menta. S mégis! Lassan fogyasztottuk el. Minden egyes korty egy kis részlete az együtt eltöltött időnek. Egy darabka a nyárból. Egy kis tenger, sült halak illata (emlékszem nem tudtam, hogy hogyan kell enni azokat az apró halakat). Kézenfogva andalgó szerelem a kacskaringós utcákon. Lopott csókok, kacagás. Kabócák éneke, simogató szél a tenger felöl. A felforrt víz bugyogása ránt vissza. Vissza a magyar alföldre. Vissza a kis falumba. Ólom nehéz kézzel kapcsolom le a gázt. Nézem a gyöngyöző vizet. Szertartásos mozdulattal töltöm a teáskannába. Egyenesen rá, az utolsó filterre.
Révület Fektemben támadó fekete-fehér emlékképek. Séta. Cél nélkül. Át a sáros aszfalton, el a templom előtt, ami mindig zárva van. Iszapba fulladt parkon átvágni, vén gesztenyefák árnyékában kicsit megbújni. Gyöngykavics csikorogva húzza össze magát a talpam alatt, mintha sokan lennék. Pedig magam vagyok. Lassan kiérek a Tisza partjára, ami nem is célom. Száradó, rothadó levelet sodor a szél. Lehullott levelek borítanak mindent. Kora tavasz van. Nincs még zsivaj, kacagás, csak az ígéretük. Megyek. Egyik lábam a másik után. „Vajon melyikkel kezdtem lépni?” – Jut eszembe egy buta gondolat. „Vajon mikor megtanultam járni, melyikkel léptem előbb? A jobbal, vagy a ballal. Esetleg szökkentem?” Három kusza, hasztalan gondolat tapodja értelmem határát. Igyekszem figyelmem elterelni róluk. El a szálló előtt, el a nem túl öreg, de nem is fiatal tölgyek előtt. Hideg szél szegődik társamul, és lopakodik kabátom alá. Hűvös érintéssel ébreszt révületemből. Őrületemből. Ébredj ember! Mozdulj hús, izom, csont! Új cél a láthatáron! Új cél!
Megjelent: 2014-11-05 17:00:00
|
