Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Kettesben

 

Köszönöm, megvagyok. Semmi extra.

Sem jobban, sem rosszabbul, mint annyian, mások. Peregnek a napok, van munkám, néha ki is fizetik. Annyit soha, hogy egyenesbe kerüljek, de így megy ez mostanában.

Múlik az idő. Ez a legnagyobb baj. „Az idő telik, a böcsület fogy” – ahogy Kósa Jóska bácsi mondta mindig.

Néha megállok és eltöprengek, egyre gyakrabban arról, mire futja még az időmből. Mit végeztem, mit nem, mit kellmég elvégeznem, és mi az, amit szeretnék elvégezni. És ha az ember gyereke számadásokba bonyolódik esténként, az a legbiztosabb jele annak, hogy elmúlt már ennyi meg amannyi.

Nem, dehogy panaszkodok. Csak mondom.

Ha már az öreg Kósát emlegettem, neked is volt egy mondásod.

– Változik a világ!

Ha ezt mondtad, tudtam mi következik. Hogy te nem tudsz hozzá igazodni. Nem érted, nem is akarod már érteni. Tudod, nekem meg épp az a bajom, hogy nem változik a világ. Nincs mihez igazodnom, ha csak saját magamhoz nem. És nem értem én sem, bár minden igyekezetem arra szolgál, hogy megpróbáljam megérteni.

Nem javulok, de ezt pontosan tudod. Most is rágom a cigarettát, látod. A poharat letettem – nem, a kávéspoharat azt nem, az már velem marad. Nem tudok, és nem is akarok kibújni a bőrömből. Maradok ilyen felületes, mindent félvállról vevő. Mostanában a gondolkodásom is egyre felszínesebb. Nem akarok már a dolgok mélyére látni. Nem mintha régebben nagyon sikerült volna. Kezdek húzódozni a változásoktól. Egy idő után, valahogy kifogy az emberből a hajtóerő, azt hiszem. Járt utat a járatlanért… Maradnak a régi megoldások, ezért hát maradnak a régi problémák is. Ha valamit százszor ugyanúgy csinálsz, ne csodálkozz, ha az eredmény is mindig ugyanaz lesz. Tudom, mégis mindig ugyanúgy… Valahogy kényelmesebb.

Igen, ellustultam. Lusta vagyok a szó valódi és átvitt értelmében. Újabban húz az ágy. Szeretek heverészni. Ritkán engedhetem meg magamnak, de ha megtehetem, meg is teszem. – „Beszélni fekve is lehet!” Ezt meg szegény mama mondta mindig.

A srácok? Lassan felnőnek, már a legkisebb is tizenhét múlt.

Persze, szidom őket. Nem látnak tovább az orruk hegyénél, csak a mára gondolnak, élnek, bele a vakvilágba, koncepciótlanul. Nem azt csinálják, amit kellene, és nem úgy, ahogyan kellene. Tanulni nem akartak, nem akarnak, pedig anélkül nem megy. És nincs bennük semmi becsvágy. Nem törekednek, nem hajtja őket semmi. Nem akarnak előrébb jutni, megelégszenek azzal ami van. Szóval pont olyanok, mint én voltam annak idején. Majd megjön az eszük nekik is.

Körülöttem csend van mostanában. Megszűnt az átjáróház, bezárt a Farkas motel.

Találtam valakit, aki fontos, egyre fontosabb. Jó együtt, annyira, hogy a közös fészket tervezzük. Beadom a derekam. Elég volt a sehová nem vezető függetlenségből. Az ember egyébként is társas lény, hosszú távon nem lehet meg egyedül.

Te csak ne mosolyogj, persze, hogy védekezem. És megmagyarázom, mint mindig. Önigazolásban most sem vagyok rossz.

Miért változtam volna? Egy éve beszélgettünk ilyen hosszan utoljára. Az meg nem nagy idő. Nekem tíz esztendő is kevés a változáshoz.

Tudom, hogy tudod.

Miről szeretnél hallani? Tényleg nem történik semmi extra, kiszámítható az életem, megcsendesedtem. Nincsenek kóborlások, elmaradtak lassan a zajos éjszakák, hajnalig tartó beszélgetések. Sokan mondják: otthonülő lettem. És tudod mit? Azt mondom, jól van ez így.

Juszt se mondom ki, hogy öregszem! Pedig ezt akarod hallani, egyébként nem mosolyognál ilyen kajánul! De pontosan tudod, hogyha kimegyek a szigetre, gyakrabban csodálom meg a bokrok virágait, mint a nők lábát, és ha padot keresek az árnyékban, akkor azért, hogy olvasgassak egy kicsit, csendben.

Bárhová megyek, könyv van a hónom alatt, vagy a táskámban. Sokat utazom, jobban telik az idő ha olvasok, mintha bámulok kifelé az ablakon, csak úgy.

De ne gondold, hogy afféle magának való, hibbant vénember lettem, csak azért, mert inkább szemlélem a világ dolgait, mint hogy részese legyek. Része vagyok a világnak, benne élek. Az ember nem válhat tökéletesen kívülállóvá. De mostanában inkább csak megtörténnek velem a dolgok, én meg hagyom. Úszom az árral, épp csak annyit tempózva, hogy a megfelelő irányba sodorjon. Tudom, nem jó ez így, de egyelőre erre futja. Erőből is, kedvből is. Vergődés helyett felfeküdtem a vízre. Így van időm megfigyelni, mi történik a parton. Nem mondhatom, hogy lenyűgöz, amit látok.

Emlékszel, mekkorát nevettünk a két őrült, a Voga meg a Turnovszky dalán?

„Csórók vagyunk, eszünk, iszunk és aztán meghalunk…”

Ha nem tévedek nagyon nagyot, nyolcvannégy, nyolcvanöt tájékán hallgattuk. Hát, ma is aktuális, pedig azóta eltelt pár év. Meg történt is sok minden. Csak változni nem akarnak a dolgok. Vagyis változnak, de „minél inkább változik, annál inkább ugyanaz”.

Nem, most sem panaszkodom, nem panasz ez. Inkább zsörtölődés.

Újabban egyre gyakrabban csinálom. Mindennel bajom van, néha a kutya se jól fekszik. Az ember valahogy tisztábban, élesebben látja a hibákat, és mindenről van véleménye. Én meg régen se nagyon tudtam befogni a számat. Mostanság pláne nem.

A korral jár? Az idősek előjoga? De én még nem vagyok abban a korban! Vagy mégis? Áh, hagyjuk. Rossz témánál kötünk ki. Tudom én, hogy eljön a számadások ideje, de korainak érzem még.

Tudod mi az érdekes? Egyre többször gondolok a gyerekkoromra. Nem, ne érts félre, nem vágyom vissza, nem próbálom visszaforgatni az idő kerekét, ahogy mondani szokták. Csak jól esik emlékezni. És gyakran mesélek is az akkori dolgaimról. Átok rossz kölyök voltam, tudom. Meg azt is, hogy szerencsém van a srácaimmal. Fele annyi gazemberséget se követtek el, mint én.

Azért sajnálom, hogy nekik már annyi minden kimaradt. Én még valóságként éltem meg azt, amiről ők csak olvashatnak. Illetve olvashatnának, de nem koptatják úgy a könyveket, mint az apjuk. Ha koptatnák is, alig találnának könyvet, ami arról a világról szól. A városi fajta ilyen. Lenézi, lekezeli a mucsai múltat. Kit érdekel, hogy éltek Mari néniék a tanyán? Én meg pontosan látom, hogy megint szegényebbek leszünk. Nyom nélkül múlik el valami, ami szép és fontos volt. Eltűnik egy más világ másfajta erkölcse, értékrendje, és nem lép a helyébe semmi. Eltűnnek szokások, ünnepek, és ami a helyükbe jön… Valentin nap. Ne is beszéljünk róla.

Nem, most sem panaszkodom. Csak mondom a magamét. Zsörtölődöm.

Te mindig türelmes voltál. Velem, másokkal, az élettel. Megértő, elfogadó. Mégis azt mondom, időben mentél el. Ezzel a mostani világgal nem tudnál kezdeni semmit. Ehhez kevés lenne a te megértésed, türelmed, bölcsességed. Itt nem segítenek a tapasztalatok, a megélt évek, túl gyorsan változik minden. És ha azt mondom minden, úgy is értem. Nem részenként, apródonként, hanem egyszerre, fenekestül fordult fel a közeg, amelyben élünk. Nincsenek kapaszkodók, támpontok. Megváltozott az értékrend, és amihez alkalmazkodni kellene, amibe fogózhatnék, azzal inkább nem mocskolom be magam.

Dehogy vagyok egyedül! Sokan, nagyon sokan érzik így. Ha beszélgetek erről bárkivel, ugyanazt mondja, amit most én. Egyenként mindenki lázad, nem érti ami történik, nem tudja elfogadni ezt az értéknélküliséget, ezt a sarkából kifordult világot. De együtt, valahogy mégis rossz irányba megyünk, és nincs ami utunkat állná. Kicsit olyan ez, mint Karinthy novellája, a Barabbás. Amikor Pilátus megkérdezte, kit bocsásson el, a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!” És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

Hát így… Nehéz ez nagyon. Ezért beszéltem az imént arról, hogy csak sodródom az árral. Milyen dühösen néztél rám, pedig hidd el, próbáltam és próbálom, de kevés hozzá az erőm. Egyébként is, nem te mondtad mindig, hogy ne menjek fejjel a falnak? Hogy nem lehet széllel szemben járni? Tudom, hogy mégis mindig azt csináltam. És? Lehet, hogy az évek múltával megjött az eszem.

Megint mosolyogsz. Te, persze tudod, hogyan kellene. Hiába, mindig te voltál az okosabb, és ez már így marad, akármennyit változom, bármennyit értek is meg a világ dolgaiból. De egyszer majd meséld el, mit csináltam jól, meg azt is, mit tettem rosszul, hol vétettem hibát. Ha lehet, várj rám még egy kicsit. Hiszen olyan türelmes voltál mindig, épp most, miért lennél türelmetlen?

Mennem kell, és nem tudom, mikor beszélgetünk újra, ilyen hosszan. De hamarosan úgyis találkozunk. Mi az a pár év, az örökkévalósághoz mérve?

Ahogy tudok, jövök majd újra.

Isten veled... anya…

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.