Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc: Soha többé

Kiment a konyhába, főzött egy háromszor egyet, rágyújtott egy cigire. Mikor kész lett a kávé kilépett a pirinyó erkélyre, onnan bámulta az utcát. Tulajdonképpen elégedett volt önmagával, rendesen megszervezte a születésnapot. A fia tizennyolcadik születésnapját. Mégiscsak törődöm a gyerekkel, morgott csak úgy saját magának. A füstöt jó mélyre szívta, s kiengedte az orrlyukán. Nem mondhatja senki… Az apa sokáig egyedül lakott, albérletben. Egy szoba, kis konyha, még kisebb fürdőszoba. Télen magas a rezsi. Egy szép napon azonban a szállásadónő eladta a kéglit.

Tényleg szép nap volt, gondolta. Azóta lakom az anyámnál. Igaz, kissé nehéz volt az összecsiszolódás, de már alakul. Már tudok mindent. És mosolygott, mikor arra gondolt, hogy a cukortartóban egy reggel, még az ittlét elején, kis cédulát talált felirattal: „Meg ne próbáld!”

A betörőnek tettem ki, aki lopja a cukrot, meg a kenyeret! – világosította fel másnap az anyja, mikor kérdőre vonta.

Na, de anyuka, ide nem jár betörő! Az anyja csak ingatta a fejét komoran.

Te meg mindig csak telefonálsz! És bámulod a számítógépet! Meg fogsz vakulni!

De mutter, ez a munkám! Mérges legyintés volt a válasz.

 

Azonnal megölöd őket! – kiáltott rám anyuka. Rohantam a fószer után, befordult a sarkon, a Klauzál téren, átrohant a piacon, neki a gyümölcsös pultoknak. Repültek a cseresznyék, barackok, nyári almák. Az Akácfában értem utol, ott döftem a nyakába a késem. Felülről, ahogy kell. Spriccelt a vér, menekültek a járókelők. Felkaptam a hátamra, de nehéz volt, mint a dög. Rádobtam egy piaci kordéra, azon húztam hazáig. A második lifttel menekült volna, de betettem a lábam az ajtóba. Kénytelen voltam mellbe szúrni, mert erősen védekezett. A harmadik az ereszen mászott felfelé, mikor odafentről kisbaltával szétzúztam a csatornát. Még élt odalent, amikor leszúrtam.

Most vágd le a fejüket, parancsolja a mutter, s én megteszem. Levágom, szárítom, zsugorítom. De nem tarthatom meg őket, le kell húzni az egészet a klotyóban. Csurog, zuhog, bömböl a víz, a fejek meg csak úgy úszkálnak, fel-felbukkannak, nem tudnak eltűnni a szűk csatornanyílásban. Még egy húzás, zubogás, öblítés…

Erre ébredt fel. Hogy az anyja lehúzta a vécét.

 

Az apa cigarettázik a folyóson a szerkesztőségben. Kerületi újság, az önkormányzat adja ki.

Megint elírták a polgármester nevét, lép hozzá egy hosszú combú barna lány. A főnök minőségi külsőt vár, mondja és mosolyog. A lány feltűnő piros ruhát visel, ajkai vastagon kifestve. A mosolya mesterkélt. Ez sem öregszik meg minálunk, mondta a múltkor a főszerkesztő.

Hogy függ össze a minőségi munka a minőségi külsővel? Egyáltalán, milyen az a minőségi külső? – kérdezi az apa tíz perccel később. Ő itt a művészeti szerkesztő. A főnök nem felel, csak laposan pislog és ráncolja a homlokát. Tetszik neked a csaj, kérdezte tíz perc néma monitorbámulás után.

Nem erről van szó – mondja ő. Elvi kérdés.

Elvi kérdés, hogy jól írják a polgármester nevét, mondta tíz perccel ezelőtt a piros ruhás.

Nem én vagyok a korrektor, fújta ki a füstöt az apa. A piros ruhás fitymálóan nézett rá. Nekem aztán minőségi külsőm van, ezt mondta a nézés.

 

Nem biztos, hogy jó anyukával együtt élni. De nincs más lehetőségem. A lakásom otthagytam a volt nejemnek, aki folyamatosan ezós tanfolyamokra jár, prána-nadi, meg ilyesmi. Teheti, meghalt az amerikai nagybácsija. Igen, bármilyen hihetetlen… Akár a filmekben. Ede bácsi meghalt, és minden vagyonát Bözsére hagyta. Ő meg elbassza ezóra. Vagy a szeretőire? Ki tudja? A gyerek meg otthon, egyedül… még jó, hogy így megnőtt, s már nem tilthatja tőlem. Ezért is tudtam megszervezni a szülinapot… és jó is volt, igazából már csak az álmaimmal kellene leszámolnom. De attól tartok, ez addig nem fog menni, amíg a mutter él. Vagy amíg én élek… Lehet, hogy túlél az anyám? Minden elképzelhető. Nekem tébém sincs, neki meg van nyugdíja. Persze a közös költséget évekig nem fizette be, az Auchan-os hitelkártyájával meg vett három porszívót. Mert ingyen van. Vajon hogyan szállíthatta haza? Akkor még nem éltem itt vele együtt… hihetetlen egy fazon… az én anyám… most éppen felhangosítja a szappanoperát a tévében, és kényelembe helyezi magát. A lábát felteszi az egyik mikrohullámú sütőre, amit szintén a hitelkártyából vett. Ilyenkor kicsit nyugtom van tőle… Mert idegesíti, ha dolgozom. Ha ülök a gép előtt. Engem meg ő idegesít. Jól megvagyunk mi ketten. Ha meghalna, én örökölnék… de ki szeretné az anyja halálát? És ki nem? A mikrohullámú sütő… azzal lehetne kezdeni valamit… hogy véletlen baleset legyen… Mert nekem különben soha nem lesz saját lakásom. És a piros ruhás csajok örökké lúzernek néznek majd, és fitymálóan tekintgetnek rám a vastag műszempillák mögül. Nem nagy lakás, az igaz, de lakás. Alagsori. Jó ez. Nem süt be a nap, de legalább nem meleg. Jó hűvös van nyáron. A szomszédokkal sincs sok gond, csak a közös képviselőnővel. Mert nem fizettük a költséget három évig. Anyám nem fizette, mondtam a spinkónak. Az őt nem érdekli. Az anyja picsáját… Bözse meg csak röhög, ha azt mondom neki, le vagyok égve… szemembe röhög, hogy nagyon sajnálja… most egy kicsit jobb ugyan… sok a meló, de ezt meg anyám viseli nehezen… De így állni tudtam a szülinapi cehet. A vendéglőben mindenki ott volt, aki számít. Bözse, a fiam barátai, a rokonok, unokatesók. És még apám is eljött. A fater, akitől tanultam a szakmát. Volt torta, pizza, sör, üdítő. Ami kell. És apám, akit évek óta nem láttam, jóízűen fecsegett. Valami idióta étteremről, ahol harminc évvel ezelőtt járt a mostani feleségével. Aki miatt otthagyta az anyámat. Hogy oda csak különleges emberek mehettek. Piár vendégek, így mondta. Külföldön volt az étterem, talán Németországban, nem füleltem oda. Csak akkor figyeltem fel, mikor befejezte. Apám, aki titkosította a telefonját, és a kapu előtt névtábláról törölte az ő és a felesége nevét, ezt mondta: nem találkozunk senkivel. Bezárkóztunk. És felállt és elment. Akkor jutott eszembe ez a régi történet, amit csak egyes szám harmadik személyben tudok felidézni:

 

Akkor a nagypapa nem szeret minket, kérdezte a gyerek, mikor kint voltak az utcán.

De szeret.

A fiú kavicsot rugdosott.

Akkor miért küldött el?

Nem küldött. Magunk mentünk.

Be sem akart ereszteni. És bentről azt kiabálta, hogy házalókkal nem tárgyalunk. Mi az a házaló?

Olyan kereskedő féle. Aki el akar adni valamit.

Ügynök?

Aha.

Az apa kinyitotta a Suzuki ajtaját, és intette a fiának, hogy szálljon be. A gyerek mogorván megállt az ajtó mellett.

Na, mi lesz?

Mégiscsak elküldött.

Nem ő küldött el, hanem a felesége. Hallhattad.

Júlia mama?

Júlia mama. Szállj már be. Négyre be kell érnem a szeribe.

Akkor Júlia mama nem szeret minket, igaz?

Igaz, csak menjünk már. Az apa türelmetlenkedett.

És a nagypapa szeret.

Aha.

Nem hiszem.

Miért nem hiszed? Az apa felemelte a hangját. Az utcán sokan jártak, pékség volt itt meg más üzletek.

Mert nem ellenkezett, felelte a fiú és bezöttyent a hátsó ülésre.

Hogyhogy nem ellenkezett? Az apa gázt adott. A járgány nagyokat fulladozva lökte magát előre bele a nagyváros bűzlő folyamába.

Nem ellenkezett Júlia mamával. Az apa már nem figyelt. A rádiót csavargatta, közben rágyújtott. Letekerte az ablakot. Nehogy a gyerek nyelje a füstöt.

Mikor nem ellenkezett, kérdezte, mert a mondat mégiscsak elérkezett agya rejtett mélységeibe.

Mikor Júlia mama azt mondta, hogy miért jöttünk ide, nem vettük-e észre, hogy mindezidáig milyen jó volt minélkülünk nekik, hogy mi nem jöttünk.

Ezt mondta?

Papa! A gyerek mérges lett. Ne tégy úgy, mintha nem hallottad volna! Miért jöttünk volna el különben!

Tényleg. Miért jöttünk volna el?

Szóval nem ellenkezett vele. Tehát ő sem szeret minket.

Ez nem így van, kisfiam. Tudod, ez úgy van…

Hogy nem szeret. A gyerek csökönyös lett.

Figyelj csak, vegyek neked valamit? Holnap mikor mégy edzésre?

Kettőre. És ne vegyél semmit.

Az apa hátrapillantott a volán mellől.

Egyre soványabb vagy. Főz rendesen az anyád?

Főz. Jobban főz, mint Júlia mama.

Azt elhiszem. Szállj ki.

És már nem megyünk többet a nagypapához?

Az apa nagyot szívott a cigarettából. Zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.

Soha.

Soha többé?

Soha többé.

 

Ez jut most eszembe, így egyes szám harmadik személyben, a kurva életbe. És közben átpislogok anyám felé. És látom, hogy annyira belefeledkezik a tévébe, hogy nem veszi észre, kinyílt a mikro ajtaja, mintegy véletlenül, s az ő meztelen lába becsusszan a készülékbe. Nyár van, s akármilyen hűvös a lakás, a kánikulában mezítláb jár. A tévé üvölt, a fürdőszobából alig hallani a víz csobogását. Nyitva hagyta a csapot. A víz pedig látom, apró hullámokban folyik, folydogál egyre beljebb a szobába… Már elérte a szőnyeg szélét, már becsordogált a tévé alá is… és a mikro nincs bedugva…

„Most megfizetsz mindenért!” – harsog a tévéből egy hang. Vajon van anyámnak életbiztosítása? Csak áram alá kellene helyeznem a mikrót… és akkor egy szempillantás alatt… De hogy mosnám ki magam, ki mondaná azt: padlón kell használni, nyitott ajtóval, beledugott lábbal? Van más ötleted, kérdezem magamtól. Alkalom szüli a gyilkost… és lassan fölállok. Kezem remeg, érzem, elönt az izzadság. Mint egy lopakodó, mint éjféli tolvaj lépésről lépésre csúsztatom előre a lábam a zsinór felé. Egy hirtelen mozdulat kell majd, felkapni a dugót, és benyomni a konnektorba! Csak ki ne húzza a lábát! A víz meg csobog egyre… Már csak két lépés, már csak egy…

„Izabella akkor is az enyém!” – ordít egy hang a tévéből. Én meg fekszem a földön.

Mindig ilyen hülyeségeket csinálsz, mondja anyám. És a vizet is kieresztetted. Én meg tapogatom a fejem. Elcsúsztam a vizes padlón. Tehát nem sikerült.

Mutter kikapcsolja a tévét. Mindig ilyen hülyeségeket csinálsz, ismétli és szemrehányóan néz. Most szedheted össze a vizet.

Pedig ő hagyta nyitva a csapot, tudom. Ő lopja a pénzem, éjjel, amikor alszom, ő kényszerít fejvadászatra, s még ki tudja mire... Ő adta az életem, és ő szívja a vérem… És csak egy lépés választott el, csak egy lépés… nem lettem gyilkos. De ez már így marad.

Mert túl sokat telefonálsz, és nem veszed észre, hogy nyitva hagyod a csapot.

Ez már így marad. A piros ruhások továbbra is lenéznek majd, külső minőségről fecsegnek nekem, és elúsznak az elérhetetlen távolba valami faszfej újgazdag csávóval. Nyitott kabrióval mennek, a lány napszemüveget visel, és hosszú piros sálat. A sál lobog utána a szélben, a faszfej színes, mintás ingben, lazán megfogja a lány meztelen combját a miniszoknya alatt. A csaj mosolyog, de nem úgy, ahogy rám szokott, hanem kedvesen, sokat ígérően… megyek a vödörért meg a felmosórongyért. Ott vannak a sarokban. Mellettük a kisbalta, azzal szoktam fát aprítani… és ekkor elborul az agyam.

  
  

Megjelent: 2014-10-17 16:00:00

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.