Keresés a honlapon:

T. Ágoston László: Vadon termett szabadság

 

Amint kilépett a börtön kapuján, bizonyossággá vált benne az a kínzó balsejtelem, ami az utóbbi napokban gyötörte. Baromság ­─ nyugtázta magában. ─ Mi az, hogy az utóbbi napokban? Több mint fél éve nem jött el a beszélőre, meg a leveleire se válaszolt. Volt már ilyen máskor is, nem szokta mellre szívni a nő szeszélyeit. Majd megbékül a maga kenyerén. Ha nem, kap egy-két fülest, és észhez tér. Hmm… Pedig milyen szép, hosszú leveleket írt neki…A Sanyi, a cellatársa segített a fogalmazásban. Ő érettségizett gyerek, még verseket is diktált a levélbe. Például olyanokat, hogy „te vagy az én mennyországom, életem és halálom, nélküled a levesem is sótlan.” Miért éppen a só hiányzik ennek a marhának? A fene tudja. Lehet, hogy sokszor elvitték a konyhára krumplit pucolni, sót meg nem adtak hozzá… Tény, hogy még olyanokat is diktált neki, hogy „bár csak kicsókolhatnám a lábad közül a sót!” Akkor is tudta, hogy baromság, de leírta. Azt mondta a Sanyi, hogy ez kell a luvnyáknak. Most meg itt áll a kapu előtt, kezében a kis bőröndjével, amivel beköltözött, és nem várja senki. Pedig megírta neki, mikor szabadul. A bátyjának, a Zolinak is megírta, de az se jött. Pedig hogy eltervezte odabent. Kijön, a kapuban a nyakába ugrik a csaj, elmennek a kiserdőbe, le a bugyit, aztán adj neki, ami a csövön kifér! Aztán nyomás haza, kulcs a zárban, egy hétig föl se kelnek.

─ A kurva életbe! ─ vágta földhöz a bőröndöt. ─ A kurva életbe! ─ Már emelte is a lábát, hogy megtapossa, de eszébe jutott, hol van. Sunyin körbenézett, nem hallotta-e meg valamelyik smasszer, mert amilyen balfácánok, ezek még képesek lennének visszavinni, de nem volt a közelben senki. Megnyugodott. Gyorsan fölkapta a csomagját, és lassú, kimért léptekkel elindult a vasútállomás felé. Csak a fogai közt sziszegve mondta még kétszer, hogy „a kurva életbe!”

A falu közepén szállt le a buszról, és egyenesen a Petőfi utcai házhoz ment, ahol a bevonulása előtt albérletben laktak Verával. Hiába nyomta a kapucsengőt, nem jött ki senki. Dühösen megrázta a kis vaskaput, hogy még az oszlop is belerendült, de nem nyílt ki. A kertben kapálgató idős szomszédasszony viszont meghallotta, és beszólt a házba a férjének.

─ Gyere már, Józsi, ez a Tihamér van itt, akik itt laktak a Bakoséknál!

─ Bolondságokat beszélsz, Bözsi. Hogy lehetne itt a Tihamér, amikor Vácon ül?

─ Jól van, hát nézd meg magad! Én szóba se állok ezzel a késelős ürgével.

─ Jó napot! ─ köszönt rá a szomszéd csodálkozva. ─ Keres valakit?

─ Persze, hogy keresek. A Verát. Tudja, akivel itt laktunk. Nem tudja, hol van most?

─ Én nem avatkozom a szomszédok dolgába ─ mondta az öreg egy gereblyére támaszkodva. ─ Csak azt tudom, hogy a Bakosék dolgoznak, este hat óra körül szoktak hazaérni. Ha beszélni akar velük, jöjjön vissza este!

─ Akar a rossznyavalya ─ vetette oda flegmán a férfi ─ Az élettársamat keresem, a Verát.

─ Hát azt én nem tudhatom… A Bakoséknál most egy fiatalember az albérlő már a tavasz óta.

─ És a Vera hol lakik?

─ Mit tudom én… Nem vagyok én se az apja, se az őrizője. Itt nem, az biztos.

─ Hát akkor mit tud maga? Vén szenilis… ─ Ezzel egy jó nagyot rúgott a kapuba, és elindult a kocsma felé.

A söntésben, mint minden nap, most is ott szopogatta a kisfröccsét Bóka Lajos, a falu rossza. Majdnem azt mondtam, hogy a falu bolondja, de jóval több volt ő annál. Ő hordta a pletykát a falu egyik végéből a másikba. Ő volt a mindenes a kocsmában, az üzenő gyerek, bárki kifutója. Ő még azt is tudta, mennyit keres a polgármester, és ki aludt legutóbb Sárinál, a környék szépasszonyánál. Természetesen Tóth Tihamérról, a késelőről, meg az ő se veled, se nélküled asszonyáról, a Veráról is tudott mindent. És ha kellett, el is mondott mindent. A kellett annyit jelentett, hogy odavitt valaki az asztalára egy kisfröccsöt. No, ha nagyon fontos volt, akkor kettőt.

Tihamér is egy kisfröccsel ült le mellé, és a szokásától eltérően még köszönt is neki.

─ Szevasz, haver! ─ mondta, és kedélyesen hátba vágta. ─ Hogy ityeg az illető?

─ Bazdmeg, kit látnak szemeim?! ─ nyúlt Lajos a pohár után. ─ Szabadultál, vagy szöktél? Nekem mindegy, csak a bicskát tedd el!

─ Hülye vagy? Harmadoltak. Én voltam a sitkón az angyalka. Így néz ki egy szökött rab?

─ Legalább előttem ne mosakodjál, Tihamér! Én már most tudom, hogy kit fogsz hasba szúrni még ma este, de legkésőbb holnap.

─ Én meg azt tudom, hogy te leszel az, ha ki nem nyitod azt a lepcses pofádat. Szóval, hol lakik a Vera?

─ Ja, hogy a Vera, a csajod, aki… Nézd már, milyen üres lett ez a pohár…

─ Oké… Janikám! ─ kiáltott oda a csaposnak. ─ A Lajosnak jön két kisfröccs, nekem meg egy korsó vodkával. Mozogjál, apám, mintha élnél! ─ Aztán újra Lajoshoz fordult negédes mosollyal. ─ Szóval, mi van a Verával?

─ Én azt nem tudom, csak úgy beszélik a faluban. Ismerhetsz, engem nem érdekel a pletyka…

─ Engem meg a te dumád nem érdekel. Szóval, mi van a Verával? Mondjad, bazdmeg, mert lenyeletem veled a poharat!

─ Mondanám én, de mindig belepofázol. Ismered a Varga Dénest, aki ott lakik a Sziget utcában? Persze, hogy ismered, focizott is egy időben a falu csapatában.

─ Az a nagyorrú, kopasz? Három évvel öregebb nálam. Mi van vele?

─ Két, vagy három éve jött egy pasas Hollandiából, kertészetbe keresett munkásokat. El is vitt a faluból vagy hat embert. Köztük volt ez a Dénes is. Azt mondják, piszok sokat kellett nekik dolgozni, de meg is keresték a magukét. A tavasszal jöttek haza. Vettek egy jó nagy darab földet itt, a falu alatt, azon kertészkednek. A fél falu náluk dolgozik. Főleg asszonyok.

─ És mi köze ehhez a Verának?

─ Ő is ott dolgozott náluk. Kapáltak, meg a fóliában dolgoztak.

─ Kitépem a nyelvedet, Lajos!

─ Jól van, no… Hát azt mondják, összejöttek. Úgy… tudod… Állítólag ott is lakik nála.

─ Szóval az a szarházi kopasz lenyúlta a csajomat… A kurva életbe! És te ezt csak így belemondod a pofámba? ─ Előhúzta a zsebéből a rúgós kést, és az asztal lapjába vágta. ─ Feldühítettél, Lajos!

─ Állj meg, vándor! ─ kiáltott rá kezében a telefonnal a csapos. ─ Gyors léptekkel kisétálsz innen, vagy hívjam a rendőrséget?

─ Anyukádat hívjad, Janikám, aztat! ─ Kihúzta a kést az asztalból, és színlelt nyugalommal kisétált az ivóból. Az ajtóból még visszaköpte: „a kurva életbe!”

A Sziget utcai ház előtt éppen egy pótkocsis teherautó állt. Uborkával teli ládákat pakoltak fel rá a férfiak. Két nagydarab rakodó, meg a sofőr.

─ Itt van a Vera? ─ szólította meg az egyiket.

─ Itt. Ő írja a fuvarlevelet.

─ Hívd ki!

─ Mit mondjak, ki keresi?

─ Ne dumálj, hívd ki!

─ Valami gond van? ─ lépett oda a másik rakodó.

─ Ne pofázzál ─ kiáltott rá Tihamér. ─ Küldd ki a Verát!

A három férfi összenézett, mint akik most értették meg, mi történt, és vészjósló tekintettel közeledtek felé. Tihamér a zsebében szorongatta a kést.

─ Álljatok meg, fiúk, majd én elintézem! ─ lépett ki az ajtón egy csinos, harmincas évei elején járó nő. ─ Mit akarsz, miért jöttél? ─ fordult Tihamér felé.

─ Érted, drágaságom. Szedd össze a cuccaidat, és menjünk!

─ Ugyan miért, és hová mennék én veled?

─ Azért, mert az én asszonyom vagy, és oda, ahová én mondom. Nem hagyom, hogy egy ilyen nagyorrú, kopasz buzi lenyúlja a csajomat. Nehogy azt mondd már, hogy beleszerettél ebbe a fapapucsos uborkacsőszbe! Tudod, ki ez a Varga Dénes? Egy senki, egy ní- mand… A cipőmet se törölném bele.

─ Ebből elég, Tihamér! ─ kiáltott rá Vera. ─ Világosan megírtam, hogy vége, ne is keressél, ha kiengednek. Hat évig tűrtem az aljasságaidat, a pofonjaidat, vártalak a börtön kapujában. Elég volt, nincs tovább. Találtam egy olyan férfit, aki megbecsül, aki szeret… és akit én is szerethetek.

─ Neked mindössze ennyit jelent ez a mi szerelmünk? Azok a forró éjszakák… ─ Keresgélni próbált az emlékei között, mit is mondott még a Sanyi a sitten, amin olyan jókat lehetett röhögni, és egyszerre hárman is írták a levelükbe, de túlzottan ideges, meg dühös volt ahhoz, hogy eszébe jusson. Végül csak annyit nyögött ki: ─ Szóval a mi közös életünk.

─ A mi közös életünk? ─ nevetett föl idegesen Vera. ─ A mi közös életünk abból állt, hogy eltartottalak, mert a munka mindig büdös volt neked. Csak a haverok, meg a kártya… Hetekre eltűntél valamelyik kurvádnál, aztán sírva jöttél haza, a lábamat csókolgattad, hogy még egyszer, utoljára bocsássak meg neked. Vagy ez volt, vagy az, hogy bújtatni kellett a rendőrség, meg a megkéselt haverjaid elől, akik életre-halálra kerestek. A hat évnek a felét sitten töltötted. Ezt az életet sajnáljam?

─ Ez nem igaz!... ─ hullottak a férfi műkönnyei. ─ Én imádtalak, a tenyeremen hordoztalak, az életemet odaadtam volna éted…

─ Tényleg? ─ nyitotta kerekre a szemét a nő. ─ A Varga Dénes meg elvesz feleségül. Erre varrjál gombot, Tóth Tihamér!

─ Micsoda? ─ hördült föl a férfi. ─ Megölöm azt a fapapucsos buzit! ─ és már húzta is elő a zsebéből a kést. A három férfi se volt rest, fölkaptak egy-egy husángot, azzal terelgették az utca vége felé. ─ Nem baj, bazdmeg, visszajövök ─ sziszegte. ─ A kurva életbe!

Gyorsan híre ment a dolognak a faluban. Estefelé már mindenki erről beszélt. Néhány markos férfi fel is ajánlotta Varga Dénesnek, hogy este szívesen elsétálgatnának a háza előtt, vagy elücsörögnének a kerti kispadon, hogy ha netán mégis megtartaná a szavát ez a bicskás gyerek… Aztán az öreg Kovácsné, aki a buszmegállóval szemben lakik, azt mondta, látta Tihamért az esti buszra szállni. Így aztán mindenki elment haza.

A kilencet is elverte már a toronyóra, amikor ugatni kezdett a kutya. Éppen a tévét nézték, hagyták, majd csak abbahagyja. De nem, egyre elkeseredettebbé vált a hangja, mintha direkt idegesítenék. Aztán egy részegen gajdoló hang is megszólalt.

─ Gyere ki, te nőcsábász buzi! Gyere, te fapapucs, hadd eresszem ki a beledet!

─ Varga Dénes arcán összerándultak az izmok. Kikapcsolta a tévét, és az ajtó felé indult. Az asszony elé állt, megpróbálta visszatartani.

─ Ne menj ki, Dénes! Kérlek, ne állj össze verekedni ezzel a börtöntöltelékkel! Ez mindenre képes… Tudod, hogy én téged sze­retlek, már rég semmi közöm hozzá.

─ Nem benned kételkedem én, Vera, de hát az mégse járja, hogy ilyeneket üvöltözzenek rám a saját portámon! Mit mondanak majd rám a szomszédok, mit szólnak hozzá az embereim?

─ Mit mondanának? Ők is ismerik ezt a semmirekellő szélhámost, és ismernek bennünket is. Én nem tagadom, hogy vele éltem, de most már a te asszonyod vagyok, és ez így is marad. Már, ha te is úgy akarod.

─ Megmondtad neki?

─ Meg.

─ Hát akkor jó. Gyere, mondjuk meg neki együtt is!

─ Ne menj ki, te nem ismered, mire képes! Különösen, ha részeg… Inkább hívom a rendőrséget, vigyék be oda, ahová való.

─ Eressz, ez a mi kettőnk dolga, nem a rendőrségé! ─ Ezzel félretolta az ajtóból a nőt, és úgy, ahogy volt, papucsban, trikóban elindult a kapu felé. ─ Mit kiabálsz itt éjnek idején? ─ mondta. ─ Aludd ki magad, aztán gyere vissza holnap józan fejjel. Úgy beszélgethetünk.

─ Add vissza a nőmet, akit elraboltál! ─ gajdolta a másik, és elkezdte rázni a kaput. ─ Pénzt adtál neki, vagy elkábítottad? Biztos valami holland szert adtál be neki, hogy téged szeressen. De én nem hagyom, inkább megöllek mindkettőtöket!

Ekkorra már a nő is ott állt a kapuban, papucsban, pongyolában, ahogy lefeküdni készült.

─ Ne csináld ezt velünk, Tihamér! ─ mondta sírva. ─ Hagyj minket békén és menj utadra!

─ Mondd meg neki itt, előttem! ─ karolta át a vállát Varga.

─ Meg is mondom. Tihamér, én már fél éve a Varga Dénes asszonya vagyok, és soha többé nem megyek vissza hozzád. Ezt meg is írtam neked, miért nem akarod tudomásul venni? Feleségül fogok menni hozzá, és gyerekeket szülök majd neki. Ezt is megírtam. Nagyon kérlek, ne háborgass bennünket! Épp elég az a cirkusz, amit eddig csináltál.

─ Hát ez nem igaz... ─ nevetett föl sátáni kacajjal Tihamér. ─ Mit etetett veled ez a buzi, hogy így megtagadtál engem? Engem, aki neked adtam a fél életemet… no, de jól van, ha te így döntöttél, legyetek boldogok! Nem háborgatlak többé. Mindössze egy utolsó kézfogást kérek.

─ De aztán eltakarodsz a házam elől!... ─ dohogta Varga Dénes, és elfordította a zárban a kulcsot.

Az asszony kinyitotta a kaput, és félszegen, sután nyújtotta a kezét. A férfi meg elkapta, magához szorította, és a másik kezével már nyomta is a hasába a kést.

─ Ha az enyém nem leszel, másé se legyél! ─ dörmögte szenvtelenül.

A nő felsikoltott, aztán összerogyott. Varga Dénes csak azt látta sötétben, hogy elesett. Lehajolt hát hozzá, hogy felsegítse. Ekkor fúródott az oldalába a kés.

Egymás után gyulladtak föl az udvari lámpák a szomszédos házakban. Rohantak az emberek a hang irányába segíteni. Tóth Tihamér meg összecsukta a rúgós kést és átballagott az utca túlsó, árnyékos oldalára, mintha épp most érkezett volna.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-07-29 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.