Czékmány Sándor: 392
az idő mint fordított piramis
kifelé hajtogatott vonalak
kőhalmai az isteni akarat hágóin
a végtelennek hitt végtelen elénk tett jelzései
amikben csak annyi titok van
mint egy haldokló vérsejt oxigénhiányos elszíneződésében
titokban titkok után sóvárogsz
mert zavar a valóság pőresége
ahogy az első feléd közeledő meztelen nő látványában
ugyanúgy érzed magad most is
gyerek vagy még ahhoz hogy el tudd viselni
a rád ömlő bizonyosságok
tömény testszagát
súlyos mondanivalóval felmálházott pont van benned
mit háromnegyedszáz éve vonszolsz magaddal
kitehetetlenül
most éppen kellemes őszi reggel
takarítógép gyűjti össze a járdaszegély réseiből
kikapart fűkoloncokat
rikító szárnycsonkú közmunkások ereszkednek az árokba
egyikük felnéz rám
úgy
mintha kérdezni akarnék tőle valamit
aztán tudomásul veszi a hallgatásom
ahogy betört üvegű ablakszemek veszik tudomásul a betört üvegű ablakszemek szilánkjait
zárványok a város amőbatestében
sehol egy őszinte szó a máról
szidjuk a kormányt szidjuk magunkat szidjuk
egymást az őseinket az utódainkat és közben
veszettül szeretünk mindenkit
aki meghallgat bennünket
okosnak hisszük magunkat de amikor
tükörbe nézünk tágra nyílt tekintetünkben ott a kételkedés
magányossága
a döbbenet hogy eddig is tudtuk de ezentúl
kénytelenek leszünk hinni is abban
hogy nincs mögöttünk senki
próbálkoztunk a csodával de
úgy néz ki hogy az idén sem jött össze
kérdéseinkre megmerevedtek a válaszok
nincs értelme a további faggatásnak
tudomásul kell vennünk hogy
levetkőztetett gondolatainkat ki fogják retusálni emlékezetünkből
öltönyt kapunk rájuk
vállfát
és diszkrét megvilágításban maszkot
mind fal felé fordított tükör
Megjelent: 2015-07-25 07:00:00
 |
|
Czékmány Sándor (1936-2023) költő
A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, a Górcső rovat vezetője. |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
