Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Fáklya (4. rész)

 

Az öreg leforrázva kullogott ki a diritől, s a továbbiakban megpróbált úgy dolgozni, ahogy kívánták, ezért sehogy sem értette, mi okból panaszkodnak rá mégis annyian. Tudniillik pontosan ez történt. Ki a jegy miatt, ki a következetessége miatt orrolt rá, nem bírták, ha alapos, de azt sem, ha felszínes, hogy a végén már Nagypéter Vilmos sem tudta, mit higgyen, gondoljon.

– Áruld el, mi a fenét csináltál ezekkel a szülőkkel! Már megint ki akarnak íratni miattad egy tanulót. Ha így folytatod, választanom kell közted és a tanulók között – fenyegette meg Pintért tréfásan a diri, de a hangjában komoly figyelmeztetés bujkált: vagy leszereled a szülőket, vagy egyikük sem tartja ezután a hátát, barátom.

Egyértelmű, egy kis módosítással: nemcsak ezután, de ezelőtt sem igen tartották, hiszen alig bukkant fel egy panaszos, már citálták is az irodába. Se fogadóóra, se bejelentkezés, semmi, csak bevágták az ajtót, s már köpködték is a vádakat, ami rendszerint azzal végződött, hogy Pintér urat letolták, az igazgatóság meg mosta a kezeit.

– Nem akarok kritizálni, de azért ez sem állapot – fakadt ki a tanár egyszer a főnöknek. – Más iskolában kapus van, ide a kutya is bármikor bepiszkolhat. Legalább csengetés előtt ne zavarnának bennünket. Sokszor úgy megyek órára, hogy még a gyomrom is kavarog. Te tudnál ilyenkor normális órát tartani?

– Más iskolának pénze van, itt mi magunk vagyunk a kapusok – vonogatta vállát a Móra Ferenc főnöke. – Azonkívül hadd idézzem Lilikét: mi nyitottak vagyunk minden javaslatra, kérdésre. Hogy zárhatnám le hát a kapukat, ha…

– Valakire rájön a happáré.

– Nos igen, akár így is mondhatnánk.

Az öreg érthetetlenül dörmögött valamit, s magában pokolba kívánta az egész Móra Ferenc iskolát. Főként fogadóórákon, amikor egyszerre többen is belegázoltak a lelkébe. Nesze neked fáklya, inkább azért imádkozz, hogy kibírd valahogy nyugdíjig! Milyen jó lenne náluk is az egyetemekhez hasonló autonómia, ahol nem rúghat mindenki kénye-kedve szerint egy tanárba.

Egy alkalommal névtelen levelet hozott a postásuk:



Kedves Eselem[1],

 

ugy imádlak, amikor racsítasz. Nem tanítanál meg erre engem is? Látom szereted a puncikat, mert mindig körülöttük sündörögsz. Aztán mondd, feláll még? Ha megígéred, hogy ezután még rosszabb jegyeket adsz talán leesik neked is valami. Ja igen! Nagyon klassz lenne, ha ezentul még több dogát írattnál. Bevallom, én a házit is szeretem. Csak az órádról ne küldj ki, mrert akkor nem hallom, milyen boldogan szavallod az osztájnak a der, die, dast.

 

Ouf vidersen mein Eselem

 

Egy titkos imádod

 

 

Az öreg viszolyogva olvasta el a levelet.

– Mi a véleményed erről az irkafirkáról? – rukkolt elő a dirinek még aznap a levéllel? – Szerinted nekem muszáj ezt is lenyelni?

Az igazgató azonnal odahívatta Ilikét és Lilikét, akik nélkül – demokratikus szokásához híven – most sem akart dönteni.

– Női írás! – állapította meg Ilike. – Egy hetedikes vagy nyolcadikos lány írhatta.

– Nem is tudtam, hogy maga racsit is az óráin? – derült Pintéren a holdvilágképű Lilike.

– Na nem oda Buda! – hadonászott a némettanár. – Most az egyszer én sem hagyom magamat. Zum Teufel[2], ha szükséges, a rendőrségre is elmegyek. Majd ők kiderítik, ki szórakozik itt mivelünk.

– Hírbe akarod hozni az iskolát? – ijedezett Nagypéter.

– Miért, te mit tennél a helyemben?

– Őszintén? Semmit. Várj, mindjárt megmagyarázom! Ez az egész ügy túl piti eset ahhoz, hogy komolyan vegye a rendőrség, úgyhogy ki se jönnek, öregem. De tegyük fel, hogy kijönnek, amiről nyilván azonnal tudomást szerez az oktatási osztály is. Kérdések, jegyzőkönyv, amíg szimatot nem kapnak a többiek: tévé, sajtó, azzal kezdődik minden elölről. Remélem, van annyi eszed, hogy ne akarj nekünk effélét. Ilike?

– Ki mint vet, úgy arat. Persze akad nálunk is egy-két renitens[3] tanuló, de ez, valljuk be őszintén, részben a mi nevelésünk hibája, úgyhogy ajánlom, nézzen magába a kolléga, és gyakoroljon szigorúbb önkritikát, hogy a jövőben ne forduljon elő ilyesmi.

– Lilike?

– Ez az én véleményem is.

– Köszönöm a tanácsot – nyelte le a mérgét Pintér tanár úr, s mint mindig, megint csak a munkájához menekült.

Már régóta dolgozott egy német leíró nyelvtanon, ezt adatta volna ki, ha sikerül.

Néhány hétig viszonylag szélcsend volt, amikor egy ittas apuka új vihar kavart a suliban. Csakhogy most tettlegességre is sor került, melynek során az apuka is meg Pintér is egymást átölelve dőltek a parkettre.

– De uraim! – hebegte sápadtan Nagypéter. – Szabó úr, volna szíves lemászni a némettanár úr hasáról?

– Gyereknyúzó bakkecske, kitaposom a beleid!

– Gyilkos, dobják ki! Mindjárt szétlapít ez a dromedár!

– Jézusom, mi történt? – rohantak be a ducik rémülten.

– Telefonáljanak a… Ne, mégse, előbb válasszuk szét őket! – biztatta őket az igazgató.

De egyikük sem mert közéjük ugrani. A birkózók egymásba fonódtak a szőnyegen. A férfi fiatal, kb. 110 kilós férfi volt, ugyanaz az az apuka, aki szerint Pintér úr nekiment a fiának. Most éppen azért jött, hogy elégtételt vegyen az öregen, mert amiért valaki tanár úr, még nem alázhat meg csak úgy egy gyerkőcöt.

– Maga állat, hát ezt érdemlem maguktól? – kapkodott levegő után a némettanár.

– Micsoda? – csikorgatta fogait az apuka. – Megkente a fiamat, és még engem nevez állatnak?

– Megkente az esze! Hozzá sem nyúltam a taknyoshoz!

Az igazgató kezét tördelve toporgott, s ugyancsak megörült, amikor Szabó apuka lelépett az öregről.

– Ennyi? Hát mégsem akarja kitaposni a belemet? Hálából, amiért megpróbáltam megtanítani fiának a der, die, dast – gördültek ki a könynyek a pedagógus szeméből, feltápászkodott a földről, és a telefonhoz sántikált. – Halló, rendőrség?

Az igazgató homlokán kiütött a verejték.

– Tedd le a kagylót, kérlek, és beszéljünk, mint ember az emberrel! Szabó úr, maga a fiatalabb, engesztelje ki a tanár urat!

A férfi zavartan nyomkodta a homlokát.

– Bo…bocsánat! Én nem is tudom, hogy történt, de valahogy minden összejött. Az asszony, a munka, szóval nagyon sajnálom.

– Hallotta? Bocsánatot kértek magától – lépett Pintérhez Ilike, és gyorsan kivette a kagylót a kezéből.

– Szadista bőrfejű! Egy öregemberrel hősködik? Ez a hála a munkámért, ezért adtam ki értük a lelkemet?

– Ülj le, Jencikém! – nyomta a fotelbe Pintért az igazgató. – Ilike, legyen szíves, hozzon egy pohár vizet Jencinek. Ez az, köszönöm! Nesze, kapd be ezt a tablettát! Nyugtató. Mostanában enélkül be sem jövök dolgozni.

– Köszönöm! – fogadta el Pintér úr a mindig készenlétben tartott idegcsillapítót. – Maga még itt van? Tűnjön már el a… csudába! – mordult a 110 kilós emberre.

– Én…

– Maga. A bíróságon majd találkozunk.

Nagypéter Vilmos és a ducik sötéten néztek egymásra.

– Jól meggondoltad? – kérdezte a diri, amint magukra maradtak.

– Mit?

– Ezt a dolgot a bírósággal.

– Abszolút. Egy volt tanítványom ügyész. Majd kikérem a tanácsát.

– Az enyémet nem kérded?

– Nem. A tiéteket ismerem.

Másnap ismét behívatták az öreget.

– Szeretnénk, ha tájékoztatnál, mi a terved a Szabó családdal?

– Ami ebben az esetben méltányos és normális: a kicsit megbuktatom, a nagyot beperelem.

– Szóval bepereled. Lennél szíves pár percre az előszobába fáradni? Szeretnék konzultálni a kolleginákkal.

– Kérlek, ahogy parancsolod.

Eltelt tíz perc, aztán húsz, és még mindig nem hívták be. Úgy látszik, a leckét immár a vezérnek is feladta. Bárcsak támogatná is ez ügyben, de ahogy ismeri, ez egy lépést sem tesz egy szimpla tanárért. Az iskoláért… esetleg, de leginkább saját magáért. Úgy negyven perc körül végre nyílott az ajtó, és beszólították.

– Elemezve a helyzetet, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a Szabó és közted levő konfliktus lényegében… magánügy – kotorászott az igi nyugtatókért a zsebében.

– Tessék?

– Á, itt van! Mivel magánügy, semmi közünk az egészhez, következésképp intézzétek el egymást közt. Hápcsi! Bocsánat! Megint rám tört az allergia – csípett elő a zsebéből ekkor egy üvegcsét, és néhány csepp opticromot csöppentett a szemébe.

– De… de hisz ez abszurdum!

– Sajna. Már tíz éve könnyezek és tüsszögök emiatt.

– Szegény Vili, milyen nehéz lehet így dolgozni – sajnálkozott rajta Lilike.

– Ha egyáltalán érdekel a tanácsom, legjobb lenne, ha sürgősen kibékülnél az apával. Te is hibáztál, ő is hibázott, fogjatok kezet, és váljatok el békével! A gyerek rövidesen elballag, ezzel megszabadulunk a családtól, tehát fölösleges, sőt, szamárság lenne egy per miatt elodázni a búcsúzást.

– Köszönöm a tanácsot. Látom, szíveden viseled a sorsomat – válaszolta a tanár fanyarul. – Megjegyzem, tőletek nem is vártam egyebet.

– Ezt hogy érti? – pattant fel ingerülten Ilike.

– Hagyd, nem érdekes, illetve… Értsük úgy, hogy nem békülsz?

– Pontosan! Ennyivel tartozom magamnak, másrészt ez nem is olyan szamárság, mert ha most engedek, holnaptól már minden szülő belém rúg.

– Megértettük, viszont jól vigyázz, amennyiben belekevered az iskolát, mi mindenben pártatlanul, az igazságnak megfelelően fogunk eljárni. És akkor baj lesz, kollega, mert, ismerd el, azért te sem vagy hibátlan – keményedett meg a főnök tekintete.

– Konkrétabban?

– Iskolán kívüli akciókban nem vesz részt, a pedagógiai értekezleteken passzív, a szülőkhöz való viszonya labilis, kollegáihoz bizalmatlan, de nem értékeli reálisan a tanulók feleleteit sem – sorolta Lilike szárazon.

– Hogy mik vannak!

– Nem ért egyet?

– Már hogy a fenébe értenék!

– Látja, ez a másik hibája! Néha túlságosan vulgáris, ami semmiképp sem méltó egy tanárhoz.



 


[1] Esel: szamár (ném.)

 

[2] Az ördögbe! (ném.)

 

[3] Rendbontó. (lat.)

 

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.