Szépirodalom

A USS-D osztályú üteg-naszád békésen hullámzott a barátságtalan óceán szélén, miközben izmos tornyain és férfiasan szürke fegyverzetén végigsiklott az izzadó napnyugta, mély s baljós árnyékokat vetve a büszke fedélzet mindenhovájára. A lassan lenyugvó alkony árnyékán csak a nagy és nehéz tankok fergeteges lánctalpai kerekedtek alul. Megkezdődött a katonák térhódítása, még vacsora előtt. Fel-alá gyakorlatoztak a fedélzeten, és akiknek már nagyon jól ment, begurulhattak a dzsungelbe ellenségért.

A rántott sügér kiváló csemege. Megéri a bevásárlóközpontban rátolni az öregasszony lábára a kocsit, hogy kifogjon az ember egy-egy csinos példányt. Dr. Kajmán Erika szociológus már reggel szerzett egyet, és elhatározta, hogy egymaga fogyasztja el az egészet. Albérlőtársa Maszlag Györgyné, szül. Keleti Etelka mohó és kapzsi volt. Erika nem kedvelte az asszonyt, akivel három hónapra összezárta a sors. Kezdetben azt hitték, hogy leszbikusok, és voltak és suta próbálkozásaik a műfajban, de Erika már bánta, hogy otthagyta búbánatos maci férjét. Mivel faképénél hagyott ura pilóta volt, elég jól keresett, és bár az asszony tiszta szívből utálta, legalább korlátlanul költekezhetett. Talán visszamegy hozzá…

Zsanett és Tibor nem tudja, hogy mondja meg Ákosnak, hogy ő nem Ákos. Joe és Ari együtt mennek lángosozni, viszont Diána sajnos nem tarthat velük, mert nincsen lába. Brenda ribancosra festi magát, de amikor Ari fizetni akar neki egy menetért, teljesen kiborul. Zita beleveti magát az éjszakai életbe, üvegből pezsgőzik az Oktogonon és felcsípi a kisföldalattit. Imi padlót fog. Timi felfedez egy másik naprendszert. Tibor ezalatt a parkolóban mónikáztatja Mónikát, mert a kocsisoron Torkos csütörtököt tartanak. Noémi pinkre festi a haját.

A dohányzás öl. Ha meghalsz, elveszted életed egy fontos részét. Gomb Rudolf rágyújtott a teniszpálya közepén. A tenisz kiváló sport.

Vasárnap is érik a dolomit, a primőr levegőre haragudni nem lehet, itt mindig ilyen. Kerek-perec, nem egy Lóár-völgy, annyi szent. Itt találkoztam először a Sery-vel. Nem tudja, hogy így hívom. Csinos, hosszú lábú, csicsereg a kertek alatt, mosolya fényes, csípejét pedig tinis pajkossággal ringatja, ki-be. Megbizsergeti az mindenféle férfikorosztály alhasát, mint valami buja szexszellő… vagy szexhuzat, nem tudom másként mondani. Még az általában halvérűek is meglepődnek, milyen virágos hatással van rájuk ennyi élő erotika egyetlen testben. Megáll előttem, de még álltában is ring, követel, táncol, csalogat, mint egy boldog kis őzike, akit az öröm tart össze, vau! Ott áll ő, hiánytalanul. Megkérdezte, milyen jegyben születtem, mire én azt feleltem, hogy semmilyenbe, erre ő: de olyan nincs, mire én: nem hiszek az ilyesmiben Sery, ha én elfogadok valamilyen jegyet az vagy busz, mozi vagy anya. Erre visszakérdez: tessék? Nem érti, amit mondok, erre azt mondom neki, hogy akkor… akkor.

K. Géza pénzügyminiszter sose bízott azokban, akik csak salátát esznek ebédre. Ilyenkor fasírozottat meg rántott húst piszkál az ember, mert egy egészséges gyomor ilyesmiket kíván, nem szójacsírát. K. Géza vidéki gyerek, hurkán nőtt fel, hurkát eszik, ha teheti, ha talál egy szép példányt Zsani anyó kifőzdéjében. De csak délben, mert szerinte a dél derekán bármennyit és bármit lehet enni, estig úgyis levonul minden. Megfigyelését 5 ezer éves tudomány is alátámasztja, ugyanis az ajurvéda szerint a déli órákra időzített étkezés az optimális, mert akkor ér tetőpontjára az agni, a tűzerő – tehát mehet a bélésbe az a zsírmalac, salátázni meg este kell. Akinek bőséges az ebédje, de szerény a vacsorája, annak sokkal szebb, gömbölyűbb, áttekinthetőbb és egységesebb a szara is. Tessék kipróbálni és megfigyelni!

Sorja Gábor tüdőasszisztens sűrűn lélegzett. Szinte minden nap tetemes mennyiségű levegőt fogyasztott be és dolgozott fel. Most gyermeteg vágy hajtotta, hogy összerakjon egy papírsárkányt. Rég megboldogult apja csodás sárkányokat tudott eszkábálni: varázslatos ügyességgel terelték a szelet, lovagolták a tündéreket, mintha sosem akarnának földet érni többé. Színes szalagok lobogtak rajtuk, sztanilos felületükön megcsillant a Napkirály.

Tolom a zsákos kocsit szerdán, és ijedek, amikor megszűnik alattam a folytonosság, az a járólap egyszer csak nem úgy volt, alul-felül mennek az emberek, az meg plexiből van és hoppá, hirtelenül három emelet mélység, nézek le és ijedek, aztán ne ijedjek meg a dizájnmeglepetés padlótól? Pedig nem szoktam, ha nem hirtelen, de tolás közben elgondolkoztam, belebambultam a cinema multiplexből leereszkedő arcokba, a kifejezéseket figyeltem. Aztán rákerültem a plexiszeletre és szédültem a hirtelen mélységen. Többször megkapom a kérdést a bevásárolgató járókelőktől: „aztán otthonra is marad-e kedve-e a néninek így kitakarítani? Magánál aztán biztos a nagy tisztaság, s nem alpári a rend”. Rend is van, bár nem úgy csillog a kövezet, mint itt. Hogy én választottam a szakmát? francot: az választott engem. Azelőtt az EVIG-nél voltam terjesztési bérszámfejtő, meg anyagmegmozgató és főszámláló. Néni, bazmeg, mit nénizik, 52 vagyok, az még nem néni, tőlem még nem pattan a kamasz, ülve marad a villamoson végig. Azt hiszik, hogy otthonról már úgy jövök idebe, a plázába takarítani, ahogy vagyok, kocsistól, lilaköppenyestül tolom fel a mozgólépcsőn, ki a metróból, mi?

Emlékszel?
Egyszer ezt írtad:

„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”

Ugye emlékszel?
Megvallom, soha nem szerettelek.
Talán azért, mert olyan sok bennünk a közös.
Mindig a város peremén, ahol földig érő házak faláról a süppedő járdára pereg a dohos vakolat, és a nyirkos kapualjakból kihűlt krumplileves meg kelkáposzta szagát vágja arcunkba a hideg szél. Soha nem a körutak csillogóan tiszta kirakatai előtt.
Mindig a rakodópart legalsó kövén ülve, sohasem feljebb pár lépcsővel.
A mi életünk olyan, mint az ereszcsatornák horganylemezén, kívül lefolyó esővíz. Mert mindig kintről befelé, soha nem belül. Kirekesztett bennünket a sors, vagy mi rekesztettük ki magunkat, nem tudom. De azt érzem, hogy kívül rekedtünk, és talán soha nem is tudtuk, milyen a többi, belül lefelé csorgó esőcsepp.
Mindig vonatok kattogó zaja, ahogy a kerekek a kilazult váltókon döccennek.
Mindig huzatos peronokon nyelve a szél kavarta port, soha nem bent, az állomásépület langyos cigarettaillatában.

A koszos peront elhúzott szájjal szemlélte, szürkülő bajusza rezgett a fintortól. Tudta, hogy itt, egyszer régen, amikor utoljára járt ebben a nagy, szétterülő, zsombékos láphoz hasonló városban, mosolygós vasúti alkalmazottak bólintottak rá barátságosan és némi csodáló tisztelettel, de a szürke valóság olyan erővel nehezedet rá, hogy elbizonytalanodott. Ugyanaz a pályaudvar lenne? Félrehúzódott, a tömeget soha nem kedvelte, a fal mellett állt egy darabig, aztán a resti felé indult. A bejárat előtt megállt, felnézett a kopott és poros portálra. Ez valaha mély borvörös színben pompázott, az üvegen arany betűk hirdették, hogy sörök, borok, pálinkák, rumok, esténként Rácz Lali muzsikál, és ott baloldalt, mindjárt az ajtó mellett, kövér, hasas figura futott szakácssapkában, feltartott kezében hatalmas tálon gőzölgő egész malac. Ettől valamiért jobb kedve lett, hangosan felnevetett, zónapörköltek, káposzták, kolbászok, virslik fogytak itt, ugyan ki rendelne egy restiben egész malacot, főleg sülve?

A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól.

A múlt század hetvenes éveinek elején, konkrétan 1972.-ben szólított a haza. Behívtak katonának.

Katonaidőm egy részét Pápán töltöttem. Ott volt abban az időben Közép-Európa legnagyobb katonai repülőtere. Amint az katonáéknál lenni szokott, időről időre kivittek bennünket a szabad levegőre, esőbe, hóba, sárba, télen és nyáron egyaránt. Ezt katonáéknál, fene tudja miért, gyakorlatnak nevezik. Minket például Kenyeribe hurcoltak igen sűrű rendszerességgel. Ha száraz idő volt, a vörös por belepte mindenünket, ruhát, fegyvert napokig tisztogathattunk egy ilyen kivonulás után. Ha esett… na, arról inkább semmit.

Kerekecske, gombocska, ott gurul a konzervdoboz.
A tányért elmostam, a lábast hagyom, nincs most kedvem vesződni vele. Beleteszem a tésztaszűrőt, mehet az egész a mosogatóba. Közben leverem a paradicsomkonzerv kiürült dobozát. Gurul, rálépek, kihajítom. Jöhet a sör.

Két, emeletes épület áll szorosan egymás mellett, gazos telken, törmelékhegyekkel és lomokkal körülvéve. Kinyitom a balkonajtót, az előbb a konyha ablakát is kitártam, hagy csapja ki a huzat a fokhagyma szagát. Eloltom a villanyt, és kilépek a kis erkélyre, az ósdi nyugágyon a csíkos vászon megreccsen, ahogy belé telepszem. Magam mellé teszem a hamutartót meg a cigarettás dobozt, rá az öngyújtót. Egyszerre próbáltam kicipelni mindent, az egyik sör lepottyan, hangos csattanással esik a kopott járólapra.
Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

Megütöttem egy embert. Régebben se fordult elő túl gyakran és mindig azt reméltem, ha megöregszem, egyáltalán nem történik velem ilyesmi. Békés természetű vagyok, a vitákat se szeretem, ha hangosabb szóváltásba botlom nem vagyok rest átmenni az utca másik oldalára. Ha nézeteltérésem támad valakivel inkább kidumálom magam, igazat adok az illetőnek, előfordul, hogy fejet hajtok vagy meghívom egy pohár italra. A diplomáciai csatornák közül még ez válik be a legjobban.

Ha kíváncsi vagy rá, de csak akkor, ha tényleg az vagy, mert ha nem, inkább szólj és akkor nem tépem itt a pofámat hiába, lenyomjuk ezt a sört és húzok a halál hajára, az asszony így is kitért már a hitéből.

Na figyelj! A gengszterváltás évében érettségiztem, a fater úszott az örömben, levitt a Kozmához, akkor még megvolt az a kis csehó a Kőris utca sarkán, mit mondjak, dicsőségesen beseggeltünk.  Anyám vagy ötször megnézett bennünket, amikor az öreg Koltai hazatámogatott, mert nem hitte el, hogy azt látja, amit lát.
Csóró fater azt hitte, megyek vele a gyárba,  leteszem a különbözeti vizsgát és aztán elvégzem a technikus képzőt, minden oké, művezető lesz a fiából. Kurva nagyot csalódott, ami azt illeti. Júniusban kaptam kézhez az érettségi bizonyítványt, egy hónap múlva nem hogy gyár, de még munka sem volt, nem nekem, - nekem semmi -, de a faternak se.

Ketted

Van-e szabálya a rizsfőzésnek? – kérdezték a tanítványok.
A kellő pillanat felismerésében keressétek – válaszolt a mester.

Most egy tanítvány sem főzi kétszer ugyanúgy az ételét.
Milyen furcsa. A keresés oldja bennük a halálfélelmet.

Mentek a legények összekapaszkodva valami nyolcan - tízen az utca széltében, mert a gyalogjárón aligha fértek volna el. Arcuk kivörösödött, homlokukon csillogott a verejték, és a kis falu zengett a nótázásuktól.
„Kelj fel betyár ne aluggyál!
Éjfélt ütött az óra…”
Ércesen, hangosan recsegtették a frissen tanul, alföldi betyárnótát. Felvidéki fülük most szokott hozzá az idegen dallamhoz, szívük most érzett rá a dal tartalmára.
Amerre mentek, a házakban összenéztek, megcsóválták a fejüket. Mégis csak virágvasárnap…
Néhol felháborodtak talán, igaz, jobbára az asszonyok. A férfiak megértőbbeknek mutatkoztak: – A Teplánszky fiú, meg a barátja.

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.

Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.