Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Nagyanyám húsvétja

 

 

Mentek a legények összekapaszkodva valami nyolcan - tízen az utca széltében, mert a gyalogjárón aligha fértek volna el. Arcuk kivörösödött, homlokukon csillogott a verejték, és a kis falu zengett a nótázásuktól.
„Kelj fel betyár ne aluggyál!
Éjfélt ütött az óra…”

Ércesen, hangosan recsegtették a frissen tanul, alföldi betyárnótát. Felvidéki fülük most szokott hozzá az idegen dallamhoz, szívük most érzett rá a dal tartalmára.
Amerre mentek, a házakban összenéztek, megcsóválták a fejüket. Mégis csak virágvasárnap…
Néhol felháborodtak talán, igaz, jobbára az asszonyok. A férfiak megértőbbeknek mutatkoztak: – A Teplánszky fiú, meg a barátja.

Mentek a legények és énekeltek, forrt bennük a fiatal vér. A sorban középütt két csukaszürkébe öltözött alak, egyikük szőke, kék szemű, a másik magas, széles vállú, keskeny derekú, orra alatt bajusz. Nem az errefelé divatos légybajusz, hanem a pödrött, vastag, alföldi módi szerint növesztett. Lábszárvédőjük keresztbe csavarva, ebből már láthatta bárki, aki értett hozzá: a két katona megjárta a frontot. A szőke karja fehér ruhával felkötve, a bajszos kezében bot, arra támaszkodik járás közben.
Hirtelen a bajszos nagyot kiáltott:
– Állj az egész!
A sor hirtelen megállt.– Teplánszky közvitéz! Sorakoztassa ezt a civil csürhét!
S a legények nagy komolyan sorokba rendeződtek, elől a magasabbja, hátrébb a hitványa.
A bajszos katona elégedetten nézett végig a kompánián.
– No, bundások, condrások, lyányszájúak, civil bagázs! Mostan a vitézek megmutatják, hogyan menetel a magyar baka! Teplánszky közvitéz!
– Jelen, tizedes úr.
– Maga kezdi a nótát. „Azt üzente…” De úgy szóljon, mint a sárkánybömbölés!
Azzal a sor elejére lépett és intett: – Indulás!
Meneteltek, csattogott a talpuk a porban, s zúgott a bakanóta:
„Azt üzente a cár ferencjóskának:
Lányokat is sorozzon be bakának!
Ferencjóska visszaüzent a cárnak:
Ugyan Miklós, mi a kutya fa…nak?”

Befordult a menet a kis utcába, a fehér vagy kékes falú házak sora dombnak tartott, de a legények keményen verték a lépést, s daloltak torkuk szakadtából. A két egyenruhás, ahogy megszokták a kaszárnyában, a menetgyakorlatokon, a frontra vivő vonatokon, a falubeliek pedig büszkén, feltartott fejjel, csillogó szemekkel. Dolgozott bennük az erős felvidéki bor, nem gondoltak bele, hogy nemsokára ők is egyenruhában masíroznak majd, és sokan, nagyon sokan közülük idegen földet húznak magukra örök takaróul, valami távoli országban, messze az otthontól.
Az egyik ház előtt aztán a bajuszos katona új vezényszót kiáltott:
– Állj!
A sor megállt, s a legények lihegve, büszkén néztek egymásra.
– No, bundások! Mi a közvitéz úrral helyben volnánk. A többinek: oszolj! Mars hazafele, civil bagázs!
A fiúk összeölelkeztek még utoljára, aztán a csapat szétszéledt, a két egyenruhás pedig befordult a kapun. A magasabbik, a bajszos, így instruálta alacsonyabb, szőke barátját:
– No, közvitéz úr. Bemegyünk, s a közvitéz úr tartozik özvegy édesanyját magához ölelni. Ha nem tenné meg, hát huszonnégy órára karikába köttetem, megszabdaltatom és sós vízzel meglocsoltatom. Lelépni! Nevettek, befordultak a tornácra. A bajszos tizedes a nagy lendülettől csaknem elsodorta a házból éppen kilépő leányt. Meglepődtek, a lány elvörösödött, a legénynek elállt a szava. Belenézett a sötét, szürkéskék szempárba, és fejében egyszerre eloszlott a bor gőze. Félreállva engedett utat, sapkáját lekapta, és halkan mondta a köszöntést: – Jó egészséget, megváltó urunk segedelmével!
A leány ráemelte a szemét, halkan visszaköszönt, aztán tűzvörös arccal futott a kapu felé. Állt a két katona a tornácon, némán, s néztek a lány után.
– Hát ez ki volt, te? - kérdezte a magasabb.
– A Bereczkyék Annája - válaszolta a társa.
Indult volna befelé a házba, de társa csak állt mint egy bálvány, s nézett a kis szürkés szemű leány után, nagyon sokáig.

 

Másnap, a reggeli végeztével Teplánszky „közvitéz” játékosan meglökte barátja könyökét:
– Tizedes úr, alázatosan kérek engedélyt a pálinkás üveg megbontására.
A tizedes komoly arccal legyintett. – Haggyad, mostan nem szabad. Mer lyányos házhoz az ember nem mehet pálinka szagúan. Mifélék, ezek a Bereczkyek?
– Megbolondultál te, testvér. Hát annyira megigézett az Anna szürke szeme?
– Ne kárpájj, mondjad, mifélék!
Teplánszky aztán mesélt, mert nem tehetett egyebet.
– Jó család az. Nem gazdagok, nem is szegények, talán ha tizenkét, tizenöt holdon gazdálkodnak. Annának két fivére van, jóravalók azok is. De az apa, az mán más ügy. Nemesi család, tudod.
– Rátarti az apja?
– Nem. De kutya kemény ember, aztán meg hamar lobbot vet benne az indulat.
Az Alföldről jött tizedes darab ideig emésztette a hallottakat, bólintott, és csak annyit mondott, halkan: – Mehetünk.

Az asztal körül három férfi ült a tiszta, nagyobbacska szobában. Teplánszky az invitálásra leült negyediknek, de a magas, bajuszos alföldi legény csak állt tovább.
– Állanék, mert a mondandómat mifelénk állva szokás elmondani.
Az öreg Bereczky - ősz hajú, testes, komoly ember, csak bólintott: – Jól van úgyis. Székével az ajtóban álló legény felé fordult és intett:
– Mondjad akkor, öcsém.
Mire a legény a mondandója végére ért, az öreg már állt, fújt és rázta a fejét, mint a megvadult bika.
– Hát kinek gondolod te magadat? Hát ki fia vagy te, te gyüttment?
Akkorra már a tizedes arca is lilát mutatott, de fékezte magában az indulatot. Keményen nézett az idős ember szemébe.
– Odahaza, Hajdúdorogon az én apám nem az első gazda a falunkban, de nem is az utolsó. Húsz holdon gazdálkodnak, ketten anyámmal. A testvéreimmel nekünk most más dolgunk van. Egy az olasz fronton, egy Erdélyben, én pedig lábadozok a sebesülésből. Hát ne gyüttmentezzen engem senki. Tudom, más a szokás, de a háború, az háború.
Bereczky hallgatott, hallgattak a fiai is. Végül az öreg az ajtóhoz lépett és kiszólt: – Küldd be Annát!
A felesége, kerek arcú, alacsony asszony, egy pillanatig csak állt, aztán megtörölte könnybe lábadt szemét és szaladt a lányáért.
A leány a szobába lépve nem nézett senkire, megállt az apja előtt, szemét a földre sütve, szó nélkül.
– No, kislányom. Ez az ember itt, megkérte tőlem a kezedet. Hát válaszolj neki, hozzá mész-e?
Anna most sem szólt, csak megfordult lassan, ránézett a magas, széles vállú, bajszos tizedesre. Megindult felé, melléje állt és szemébe nézett az apjának. Bólintott, és ismét lesütötte a szemét. Öreg Bereczky nagyot csapot az asztalra.
– Vagy a világ bolondult meg, vagy én! Hát legyen. Menj hozzá, ha akarsz.
Kemény hangon szólt a tizedeshez: – Ha a lányom így akarja, így lesz. Hanem az úr szüleit elvárom, s a lánykérést ejtsék meg annak rendje szerint. Megértett engem az úr?
– Meglesz az is. Apámék eljönnek, abban biztos lehet.
Sarkon fordult, az ajtóból áldott húsvétot kívánt a háziaknak, és elindult kifelé.
Öreg Bereczky csak a szemével intett, s a felesége odasúgta az újdonsült mátkának:
– Kísérd ki hát a kérődet, kislányom!
Álltak a tornácon egymással szemben. A tizedes halkan szólt:
– Köszönöm a bizalmadat. Rászolgálok, meglásd…

Ezerkilencszáztizenhétben megtartották az esküvőt. Ezerkilencszázhúszban megszületett apám, aztán sorban a testvérei, tizenegyen.
Ötvenkettőben pedig megszülettem én. De az már egy másik történet.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.