Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Arany és kelkáposzta

 

 

Ha kíváncsi vagy rá, de csak akkor, ha tényleg az vagy, mert ha nem, inkább szólj és akkor nem tépem itt a pofámat hiába, lenyomjuk ezt a sört és húzok a halál hajára, az asszony így is kitért már a hitéből.

Na figyelj! A gengszterváltás évében érettségiztem, a fater úszott az örömben, levitt a Kozmához, akkor még megvolt az a kis csehó a Kőris utca sarkán, mit mondjak, dicsőségesen beseggeltünk.  Anyám vagy ötször megnézett bennünket, amikor az öreg Koltai hazatámogatott, mert nem hitte el, hogy azt látja, amit lát.
Csóró fater azt hitte, megyek vele a gyárba,  leteszem a különbözeti vizsgát és aztán elvégzem a technikus képzőt, minden oké, művezető lesz a fiából. Kurva nagyot csalódott, ami azt illeti. Júniusban kaptam kézhez az érettségi bizonyítványt, egy hónap múlva nem hogy gyár, de még munka sem volt, nem nekem, - nekem semmi -, de a faternak se.

Hát, öcsém, ne tudd meg! Ment szegény öreg, naphosszat, mindenfelé. Megszűnt a Gamma, a MOM, a Telefongyár, a BHG. Nem sorolom, tudod te is. Jöttek az éceszgéber kisvállalkozások, a fater sehova nem fért be az ötvennyolc évével, a negyven éves rutint ezek a mocskok nagyívben véleményezték.

Nem szívesen emlékszem azokra az időkre. Igazság szerint a gyomrom felfordul, ha visszagondolok. Te, nem fogod elhinni. Anyám egy tisztességes főzeléket nem tudott csinálni, mert megvette a kelkáposztát meg a krumplit, jó, ha jutott bele főzőkolbász, de elfelejtette, hogy nincs otthon lisztje, pénz meg nem volt rá. Ment lisztet kunyerbálni a szomszédokhoz. Egy idő után meg azok jöttek hozzánk, mert meló nélkül volt már addigra a fél ház.
Én meg meresztettem a valagam otthon, vagy lent lógtam az utcán, mert égett a pofám, hogy eltartanak. Azért persze feltaláltam magam, mentem a nagybanira ládázni.
A jó öreg zöldségpiac. Ott is túlkínálat volt trógerekből, folytak az utcai harcok a régiek meg az újak között, a melóért. Jókomám, ahogy mi akkor éltünk... Mint a harmincas évekről szóló filmekben, meg a Déry Tibor regényekben.
Szerencsém volt, belevettek egy kisebb okosságba, megütöttünk egy teherautónyi érett banánt. Volt belőle komoly rendőrségi vizsgálat is, de nem tudtak ránk verni semmit. Akkor én kaptam cirka hetvenezer forintot. Egy része ment a muternak, szegény remegett az idegtől, hogy honnan vettem, de apámnak nem szólt. Ismerted az öreget, átharapta volna a torkomat, ha megtudja, miből lett az a pénz.
Megszereztem a jogosítványt és egy ismerős kajfertől bérbe vettem az egyik autóját. Neki az volt a seftje, hogy taxizott, és volt még két kocsija, azokat kinyomta bérbe. Lefejte a pénzt rólam elég rendesen, és ha valami gáz volt a verdával, a javítás engem terhelt, de a semminél jobb volt. Megéltünk. Csak a fater ment rá. Nem bírta feldolgozni, hogy a munkája nem kell, ő sem kell, a fia meg, akiből, ugye mérnököt szeretett volna, sofőr. Elvitte a szíve.
Akkor én megfogadtam valamit, tartom magam hozzá ma is. Soha, érted, soha ebben a kurva életben én nem nyomorgok még egyszer! Lopok, csalok, hazudok, de a szegénységet, meg az egyik napról a másikra élést nem kóstolom meg újra.
A taxinál tartottam. Nagy iskola volt, sok szempontból. Kitanultam a többiektől a trükköket. Ment a seftelés a valutával, kijártam Sztambulba, vettem az olcsó török aranyat, hoztam haza, gyűlt a pénz. Gazdagodtam.
Gazdagság... Mit tudtam én akkor, mi az? Megvettem az első saját verdát, azt hittem enyém a világ. Éjjel nappal nyomtam az ipart, csaltam az adót, fütyültem a tébére, megtaláltam a számításom, ahogy anyámék mondták. Vettem magamnak ezt azt. Felöltöztem kicsit. Megismerkedtem a Zsuzsával, igényelte a kultúrát, lett bérletünk az Operába. Kiöltöztem kurvára, öltöny, nyakkendő meg kék ing, fekete, hosszú, gyapjú télikabát, hozzá a sál, lazán a nyakamban, mint a filmeken. A jegyszedők, meg a büfés ott találgatták, hogy ki ez a fiatal albán herceg azzal a fekete hajú, gyönyörű nővel? Zsuzsa ma is klasszis, ha jobban megnézed.
Aztán nősültem, közben eltemettük szegény anyámat, ment a fater után, piszkosul ki voltam, nem ment a meló egy hétig. Rögtön megéreztem a zsebemen. Vissza a volánhoz, és hajtás pajtás! Hagytam is a taxit egy idő után, kiadtam a vasat bérbe én is, az volt a havi alap, tűpénz Zsuzsának. Én meg hordtam a nyálat a nagy tartálykocsival a benzinkutakhoz. Ügyeskedni nem nagyon lehetett, de azért megtaláltam a kiskaput ott is. Így, utólag visszagondolva nem is volt olyan kicsi az a kapu. Mert belevettek a szőkített olajba, egy forduló a cégnek, három az okosoknak, a gagyi gázolajjal. Iszony pénzeket szakítottam, és azt hittem megint, hogy ez a gazdagság. Az is volt, bizonyos értelemben.
Aztán egy csöndes nyári éjen kiverték a fejemből az álmokat. Mondhatnám úgy is, ráébresztettek a realitásokra.
Vittem a gagyi üzemanyagot a megadott címre, valami major volt, Tóalmás mellett. Befordulok a telepre, megállok, szállok kifele a tankerből, és egyszer csak előlép a sötétből egy kétméteres állat, olyan karja volt, mint a combom, pedig az nem vékony. Megpördített, nekinyomott a motorháztetőnek, és szép csendesen a tarkómra tette a parabellum csövét. Még csak nem is nyomta belém, csak úgy megbirizgálta vele a hajamat. Elég volt ám az is, hogy térdig összeszarjam magam. - Na, kistestvér, menüváltozás van. Visszamászol, én meg a komám melléd ülünk, aztán már csak annyi van, hogy oda mész, ahova mondjuk!
Ennyi volt. Elvittek valami félreeső helyre, a nyálat a kocsimból átcsapolták egy másik tartálykocsiba, nekem eltörték az állam, csak a respekt végett, és ott hagytak. Olcsón jöttem ki az egészből, szerintem.
Akkor én nagyon elgondolkodtam a világ dolgairól. Leálltam egy időre. Összetettük az észt az asszonnyal és arra jutottunk, kezdjünk valamit. Valami biztosabbat. Dobra vertük a fateréktól örökölt lakást, volt pénzünk nekünk is, kértem hitelbe, adtak. Megújultak a valutás kapcsolatok, de már nem valutáztam, hozták a szír, libanoni vonalon az ékszert. Először zsebből ment a kiszolgálás, aztán kellett egy helyiség, szépen berendezve, és valamennyi hivatalos cucc, mert az arab smukkokba beleüttetni a magyar próbajelet, az nem két fillér ám.
Hát itt tartunk most. Van egy ékszerkuckónk, a Westendben, az a baj, hogy négy másik van baloldalt, négy jobb oldalt, meg ugyanannyi szemben. Elvagyunk azért.
És ha azt kérdezed, mi a véleményem a gazdagságról meg a szegénységről, hát azt mondom, amit az az amerikai zsidó csávó, az a vudi elen: a gazdagság jobb, mint a szegénység, már csak anyagi szempontból is.
Hát ennyi, szép öcsém... Na adj egy pacsit, aztán húzok, mert az asszony nem csípi a sörszagú mélyfilozófiát, és letépi a hátam.
Örültem, kistesó.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-05-29 14:58:02

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.