Szépirodalom

Tehozzád úgy értem, mint a csendhez, 
hittel, hogy minden, minden itt van 
ahogy kitöltesz, s visszareszketsz 
ébren is vágyott álmaimban, 

Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél
ahogy bejárja szürkülő utcáink zegzugát,
halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél
lapul, ne hágjon féktelen kedvében rajta át.

Bealkonyul, az oszlopon kigyúl a bágyadt sárga láng
alatta bokrok árnyékába gyűlik a sötét,
remegve fél, nehogy a kósza szél az elhagyott palánk
alá söpörje rongyait, kibomló köpenyét.

Kicsit pihen a távozó jelen, a fénykörben megáll
múltnak hajítva mindent mit hajnalban elhozott,
a csend a tér szívébe visszatér, az éj talán halál,
s a szél csak önmagának fúj egy régi dallamot.

Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
alán a vágy, hogy újra lássalak...

Pór vagyok és homou,
görbe hátú, homorú,
tetvek horgadt grádicsa,
az vagyok én, az, isa...

Úgy nyúlt hozzám, mint egy mohó, de intelligens jó tanuló, mint egy ovis, aki már tud késsel és villával enni, mint, aki felhúzza az ingjét a karján és nekilát a nagy lakomának.

Még sohasem kaptam szeretkezés előtt virágot. Engedem, csinálja úgy, ahogy tanulta előttem
vágyakozó nőktől, látom felesége vad gyönyörét, tudom, ő hogyan szerette. Olyan átlátszó férfiöl, olyan setén fogja meg a mellemet, mint bűntudattal felnőtt balkezes. Minden mozdulata tanult, bölcs empirizmus. Sehol egy kreatív póz, sehol egy őrült mondat, csak a bizonyítás és a késleltetés küszködő módszertana. És a rendszer működik, mint a tavasz, csörög, csattog, pattan, feszül, kipukkan.

Felvéstelek egy fára egyszer
egy szívbe téged, és önmagam,
nem mossa azt le semmi vegyszer,
örök időkre benne van,

most kínban hordja sebét a kéreg,
fa nem nő az égig, jól tudom,
mégis ahányszor visszatérek
nevem szívedbe álmodom,

s ha fatolvaj hordák jönnek érte,
és apróra vágják azt a fát,
s lángol, elhamvad törzse, kérge,
akkor mondom, hogy nincs tovább.

Ha majd a csöndek végleg megszakadnak,
és felnyögnek a messzi, vad hegyek,
s te félni fogsz, és úgy akarsz magadnak,
sikolts vagy súgj a szélbe; én megyek.

Úgy ébredni fel reggelente,
hogy nincs szikra a jégpáncél alatt,
s a visszaidézett naplemente
sem süt már boldog arcokat,

Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

Tanácsot ültek a majmok
a banánligetben,
hogy elejét vegyék a bajnak.
Én alul figyeltem,
és hallottam szavát az 
éppen fő majomnak:
– Ha három banánt kapsz,
kettőt adsz adónak,
visszaadok egyet, 
ha nem terem a fán
se levél se rügy,
se újabb friss banán.

Szótlannak hagysz, meztelennek,
felhőfáim messze mennek,
kékemléked visszajár a
távoltükrű víz partjára,
ott várlak egy cseppnyi csendben,
láthatatlan, érthetetlen
önmagamtól távol, messze,
kétségekben, jössz-e, lesz-e 
két csepp csendből egy csepp lélek.
Elcsodállak, elreméllek,
hull az eső, cseppek hullnak,
önmagadtól eltanullak,
átitattál, véges űröm 
esőtűkké összegyűröm,
csepp a cseppben. Rámhajoltam.
Magzatpóz egy cseppnyi jóban.
Szivárványom így képzelem.
Itt voltál csak, 
és nem velem.

Változatok egy romkocsmára

Három versben ugyanazon a helyen

egy –

(a melankolikusabb változat)

mint egy Monet kép meg Picasso és Van Gogh
összeölelkezik nagyanyám kispohara nagyapám
söröspoharával – bokázik a máktörő és
nyílik a borostyán rajzik a cserebogár –
shortban vagy én hosszú szoknyában –

lepattan a lakk a zöld asztalról a széknek fél lába van -

Nem harcolok már, fekszem a porban
mellemen horpadt vértem verte lyuk,
azt sem tudom hogy a lovam hol van...
ki nagyúrral harcol s bukik,
e sorsra jut.

 (a vadgesztenyearcú)

A temetőben kiraktam a sírra. Teamécsesekből egy szívecskét. Nagyinak. Lesepertem a kesztyűmmel az avart. Szenteltessék meg a Te neved. Mondom.  Egy könnycsepp. A halál tengerébe. És indulok. Olyan szép a temető. Sziget. Sétány. Falevél-korzó. Olyan rendezett. Olyan egyértelmű minden. Semmi félreértés. Semmi sipítozás. Csendek és tények. És a falevelek. Díszítőnek. Látszik a leheletem. Olyan mintha cigiznék. Meg is állok. És lehelgetek. Lassan jólesőn. Mint egy nikotinista. Mintha egy kávéház hatalmas teraszán lennék. Leültetnek egy sírboltozat elé. És megkérdezik mit iszom. Egy csupor életet egy kis rummal. Mondom kevésbé meglepetten.

„Ha megmentesz egy életet, egy világot mentesz meg...” – mondta valamelyik bölcsünk, de mit tegyen az az ember, aki menteni akart, mentett, de úgy érzi, nem eleget? Hogyan találjon utat saját békéjéhez azon a múltján keresztül, amelynek során a legsúlyosabb és legsürgősebb helyzetben a több száz lélekből csupán egyet-kettőt menthetett meg? Hogyan múlassa el azt a legbelső fájdalmát, amelyet később jótékonysággal, önkéntességgel, önmagát nem kímélő segítséggel próbált enyhíteni, s mégsem sikerült, mert a múlt sötét bugyra állandóan visszaröhögött: „bármit teszel, menthetsz ezreket is most már, ha akkor nem mentettél többet”.

Z. az idősebb testvérétől örökölte a biciklit, aki viszont az édesapjától, aki a saját apjától, aki megint a testvérétől, aki viszont születésnapra kapta a nagyamamájától.

Az öreg biciklinek sáros a nyoma. Z. minden egyes tekerésnél erőt fejt ki s fegyelmezett. Élete egy batyuban, a hátán.

Egyre csak hajtja, tekeri, olykor megáll, hogy pihenjen, egyen, majd folytatja útját. Erdőn-mezőn-falun-városon keresztül, tengeren át, sziveken s elméken keresztül, egyre csak biciklizik. Z. rájön, hogy összes eddigi ismerete, sőt, jómaga nem több, nem más, mint öreg biciklijének sáros nyoma vagy éppenséggel nyoma a sárban. A nyom az nyom, s mindig csak mögötte marad. Ha körbeteker, akkor a saját nyomában haladhat egy ideig, átírhatja, szépítheti. De egyébként soha nem lesz előtte a saját nyoma.

Több napon át egyfolytában esett az eső, unalmas ütemben. Miközben a nagyváros kátyús járdáit rótta, ügyelvén arra, hogy ne lépjen bele a pocsolyákba, le-lehajolt, hogy a járdákra tévedt csigákat a senki biztonságos, virágos, parlagfüves földjére helyezze. A járókelők megmosolyogták. Ha falun élne, a falu bolondja vagy boszorkánya volna. Így csupán egy kótyagos, szórakozott, gyermekded vénkisasszony, aki a kutyáknak köszön, a gyerekekre kacsint, és nem vesz tudomást a világról. Idő és tér kérdése.

Magdolna azt állította, azért lépett le eredeti szakmájáról és azért választotta ezt a jól fizetőt, mert világéletében ruhákat nélkülözött. Értelmiségi szülei olcsó táborokba küldték, iskolatáskája nem különbözött a többiekétől. Panellakásukban ugyan volt saját szobája, de iskolái befejezését követően pénzt kellett gyűjtenie saját otthonának megalapozásához, szüleinek erre már nem futott. Ügyesen férjhez ment és folyamatosan befektetett. Az útjában állókat, akik megakadályozhatták volna a gyermekkori traumáinak sajátságos kezelését, gyors úton eltakarította.