Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Hornyik Anna: A történelemarcú emberek

 

Magdolna azt állította, azért lépett le eredeti szakmájáról és azért választotta ezt a jól fizetőt, mert világéletében ruhákat nélkülözött. Értelmiségi szülei olcsó táborokba küldték, iskolatáskája nem különbözött a többiekétől. Panellakásukban ugyan volt saját szobája, de iskolái befejezését követően pénzt kellett gyűjtenie saját otthonának megalapozásához, szüleinek erre már nem futott. Ügyesen férjhez ment és folyamatosan befektetett. Az útjában állókat, akik megakadályozhatták volna a gyermekkori traumáinak sajátságos kezelését, gyors úton eltakarította. 

Egy újonnan felhúzott épületkomplexumba költözött, ahol a mélygarázson kívül masszázs szalon, kondi terem is volt, s amelyet a kifizethető közös költség térítése ellenében ingyenesen igénybe vehetett. A lépcsőháznak saját gondnoka-portása volt, így a gyermekkorában oly áhítattal és naivitással álmodott gondtalan életmódja megvalósulni látszott. Az épületegyüttes négy részből állt: kettő közülük a több száz négyzetméteres és ötven négyzetméteres magántulajdoni lakásokból és kettő, némileg kisebb alapterületű, önkormányzati bérleménylakásokból.

Persze, új bútorok mindenhova: a nappali fényes, száraz, tágas, a három hálószoba nagycsalád alapítására alkalmas, jacuzzi-s fürdőszoba, kisebb talponállónak is megfelelő konyha, mini dolgozószoba, amelyet igahúzó férje lelkesen elfoglalt vékony irattartóival. Régi körömlakkját a régi lakásban hagyta. 

Most, hogy ideköltözött, ő lehet a többi szomszédjával együtt annak az osztálynak a képviselője és fényűzése, amelyet a felületes marketing tucat sorozatokban életmódviteli tanácsként tanulhatott vagy tizenvalahány évvel ezelőtt. Remélte, mindentől, ami ennek a tájnak mélységes búskomorságához köti, végérvényesen elszakadt. Már nem fogja látni a kétségbeesett bizonytalanságot, a fogatlan, sunyi mosolyokat. Reggel beül autójába, felhúzza az ablakot, s mintegy turistaként, vagy épp állatkert-látogatóként néz végig a városon. Az emberszagot, amely a benzinnel és szemétszaggal együtt olykor a hányásra késztette, el tudja majd fojtani az autójában lebegő illatosítóval. Már csak azt kell kitalálnia, hova fog járni élelmiszert vásárolni, mert, ugye, az élelmiszer-áruházakból nem lehet kitessékelni a büdös embereket, mindenkinek ennie kell. Sőt, borzalmas, hogy ma már a tipp-topp üzletekből sem lehet őket elküldeni, mindenkinek vannak jogai, még akkor is, ha nincs összeköpködött vagy megrágott pénze... Hogy leromlott az a világ...

A közvetlen szomszédságába kiscsaládosok költöztek, ápolt asszonyok öltönyös férjeikkel, akik a hivatalosság vasálarca mögül sem tudták elrejteni érdeklődésüket női mivolta irányában. Élvezte. Ő nő, amaz férfi, a férfinek az a dolga, hogy jelezzen a nőnek, a nőnek az a dolga, hogy megadja, vagy ne adja meg magát. Vagy fordítva. Ilyen egyszerű az élet, minden kérdésre megvan a válasz, azonnal és egyértelműen és építkezni lehet rá. 

Idővel észrevette, hogy az önkormányzati lakásokba költöző tarka, szedett-vedett népség kicsit ront a kilátáson, az imázsán, de igyekezett nem oda nézni. Megemlítette ugyan ezt a kis problémát a társasházkezelőnek, azonban azzal a magyarázattal próbálták elfojtani elégedetlenkedését, hogy „mindenkinek joga van élni”. Ha mindenkinek joga van, akkor neki is: kiharcolta, hogy a lakástörlesztés néhány részletét elengedjék, tekintettel arra, hogy kultúrált környezetben levő lakás vásárlásáról írta alá a lakásvásárlási szerződést. Az építkező vállalkozó, botrányt elkerülendő, engedett a nyomásnak. A részlet elengedése azonban nem volt teljesen megnyugtató számára. Észrevette, hogy a kondi terembe is beszivárog a tarka népség, nem beszélve a földszinten működő medencéről, ahova a későbbiek során már kimondottan undorral lépett be.

Kezdett kétségbe esni. Az épület folyosóján időszakonként különböző gyanús szomszédokkal találkozott, hiányosan megvarrt ruháikból a szerény ápoltság szaga tört elő. Köszöntek neki, nem tehetett mást, mormogott valamit. A lelkesedés és a tervhalmazok reménye mindinkább alábbhagyott benne. 

A saját háztömbjében szinte mindenkivel megismerkedett, recepteket és puszikat cserélt az asszonyokkal, elcsípett pajkos tekinteteket és titkos találkamegbeszélő jelzéseket a férjeikkel. A másik három épülettömb lakói nemigen érdekelték. Mégis, egy nap óhatatlanul belebotlott egy törékeny alkatú, fényes szemű fiatalasszonyba, akiről csak a ruháinak minősége árulkodott társadalmi státuszáról, egyébben nem különbözött tőle. Megtetszett neki. Kiderült, hogy a fiatalasszony a kisebb magántulajdonban levő lakásból való, és az is, hogy egyedülálló, tehát Magdolna családi békéjére nézve igen veszélyes, így úgy döntött, nem hívja meg magához, ő megy inkább vendégségbe hozzá. A két épületet összekötő folyosó hosszú volt, több tíz lakás mellett kellett elhaladnia. A nagy lakásokból csend áradt, a kisebbekből már hangok, illatok és szagok. Az egyik lakásból gramafonról szólt a régmúlt idők recsegő, kissé melankolikus zenéje, közvetlenül mellette már indulók törtek át az ajtó résein. 

A házi tyúkleves illatát itt-ott felváltotta a hagymás tojás zsíros szaga, a zacskós leves mesterséges nyálelválasztást indított meg benne. Csak minél előbb érjen oda az asszonyhoz. Nem tudta megmagyarázni magának, miért megy minden kellemetlenség ellenére vendégségbe hozzá. Emlékezteti valakire.

A fiatalasszony szeretettel nyitott ajtót neki. A lakása tiszta volt. Felesleges dísz, vagy hovatartozást mutató jel nem volt olvasható sem a falairól, sem magáról. A nappali szobában, ahova bevezette, csak egy íróasztal, egy kávézó asztal és a kissé dülöngélő könyvespolcokon számtalan könyv állt. Diszkrét, gondosan előkészített sütemény illata várta. Fellélegzett. Jól tudta, érezte, hogy ennek a nőnek, bármennyire is megtetszett neki, itt a helye, nem pedig nála, a saját lakásában.

Igen, őneki fontos az anyagi biztonság – kezdte a bemutatkozást, - hiszen soha nem volt semmije, mindenért meg kellett dolgoznia. Órákon át mesélte lassú előrelépéseinek minden részletét, vendéglátója türelemmel hallgatta. Amikor elérkezett mondanivaló végéjére, a fiatalasszony mosolyogva megjegyezte: „mindenki azt teszi értékrendként maga elé, amiből hiányt szenvedett, nemde?”. Magdolna sokáig gondolkodott a megjegyzésén. A hangsúlyából ítélve élcelődést vélt felfedni a fiatalasszony szavai mögül, aki viszont megnyugtatásul elmondta a saját meséjét, nagyon tömören: sokan nevelték és senki, telente egy cipője volt és egy kabátja, otthonából annál több... 

Magdolna nem értette, ha ez így van, miért nincs nagy családja, sok cipője, kabátja, normális otthona, ha mindez hiányzott neki? A fiatalasszony megsúgta: mert buta volt. És ostobaságának felismerése felébresztette benne a tudásszomjat, ami mindennél fontosabb számára. Mint ahogyan nála is a ruhák hiánya. Nézzen csak körül, mennyi könyve van, ha mindezeket eladná, talán egy autóra is futna belőle. De ha autót venne, nem lenne okosabb...

A fiatalasszony, ámbár Magdolna értetlenül nézett rá, folytatta: nem mindegy, mikor, hova születik az ember. Mindenkinek az életformáját és életvitelét jelentősen meghatározza családjának történelme, és többé-kevésbé mindenki szüleinek nyomdokait követi. A társadalmi rend, amiben szüleink nevelkedtek, szüleink szerepe az adott társadalomban, mind-mind kihatással van ránk... Magdolna igyekezett megérteni, mit jelent más értékrendet követni, de csak meg tudta ismételni, amit vendéglátója mondott: voltak időszakok, amikor saját magát meghazudtolva mások értékrendjét szerette volna követni, s szinte ebbe rokkant bele, mert nem volt semmije, sem gyökere, sem értelme ahhoz az értékrendszerhez, amit követni szeretett volna. Igen, ez jó mondat, gondolta, ezentúl, egy kicsit leegyszerűsítve, így fogja elmondani, miért választotta ezt az életet.

Magdolna – a fiatalasszony alig negyedórás mondókája után – kimerült, szédülni kezdett. Nehéz volt ezt megemésztenie, félbeszakította, témát akart váltani. Képtelen volt pár percnél tovább figyelni egy gondolat- vagy eseménysorozatra, amely ráadásul egyre bonyolultabb. A fiatalasszony szelíden hagyta, irányítsa a beszélgetés fonalát, így az általános búskomorságról és az emberek pesszimizmusáról kezdték kifejteni a véleményüket. Magdolna szerint az embereknek tenniük kell valamit, nem üldögélniük és sajnálkozniuk, mire a vendéglátója az ellenkezőjét válaszolta: ennyi szomorúság és kilátástalanság láttán, ha az ember még mindig élni kíván, nagyon is optimista. Magdolna úgy érezte, sarokba szorították, izzadni kezdett.

Hirtelen nagy kiabálások szűrődtek be a folyosóról. Tűz ütött ki a gazdagék épületének egyik lakásában. 

Magdolna kétségbeesetten kirontott a lakásból, a sajátja felé vette az irányt. Vele szemben ismeretlen, furcsa emberek futottak. Nem vette észre, hogy a fiatalasszony utána tart. Csak a hangját hallotta, ahogy nyugtatgatta az embertömeget és kiabálta a menekülési irányt. 

Benyitott a lakásába, s miután látta, hogy vagyona nincs veszélyben, felkapta a táskáját és csatlakozott a többi menekülőhöz. Kiszaladt a házból oda, ahol a szomszédok már várták az érkező tűzoltókat. Asszonyok otthonkában, hímzett papucsokban... Kócosak, alapozó nélkül. A tömegben látta, hogyan vegyülnek össze a négy ház lakói, a különbség köztük alig volt észlelhető. A Magdolnát körülvevő arcok hirtelen meztelen valóságukban jelentek meg: felismerte a szakadt ruhában álldogáló komor férfit, aki az elit áruházban minden nap tipp-topp öltönyben járkált fel-alá és vigyázott biztonságára, a húsos ajkú nőt, aki a legszebb sertéscombbal szolgálta ki a minap, a mellette álldogáló vézna kislányt, aki a csipkemelltartókat adogatta be neki a próbafülkébe. 

A távolabb álló, idős emberek arcából előbújt a történelem. Az indulókat hallgató, kitüntetéseket hordó, vizslaszemű, egyenes hátú ember le-fel sétált, a sok szenvedést átélő tiszta tekintetű hölgy kezét tördelve az égre nézett, majd a rég elvesztett rokonainak arcát kereste a tömegben... 

Az éhező öreg zongoraművész a hangokból most komponálja legjobb darabját, az őrült festő remegő kézzel skicceket rajzol, hogy megörökítse az érzést... És ott állt micisapkában az egykori forradalmár, mellette a feketén dolgozó vízvezeték szerelő tanonc, a bajszos kocsmáros, aki a pár évtizedes zavargások elöl egy sötétebb háztömbben húzta meg magát... Az idegen családi ékszert viselő büszke tartású, fekete ruhás özvegyasszony lefitymáló tekintettel várta az otthonába való bejutást...

Magdolna az autójába ült, fellélegzett. Észrevette a fiatalasszonyt, ahogy az egyik ház sarkán egy kismamát vigasztalt. Nála ütött ki a tűz. Magdolna felismerte a fiatalasszonyt: az édesanyja volt. Megfordította a slusszkulcsot.

  
  
 

Hornyik Anna (Újvidék, 1969) novellista

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.