Szépirodalom

A férfi csüggedten ment haza a műhelyéből. Ma sem történt több annál, mint tegnap, és holnap sem fog. Bármennyit dolgozik, ugyanott van, ahol azelőtt is volt. Barátai már mind házasok voltak, gyermekeiknek örvendeztek, neki mindezekből a földi boldogságokból nem jutott egy falatnyi sem. A faluban már minden házasulandó lánynak megvolt a vőlegénye, a hagyományoknak megfelelően. Ő valahogy kimaradt a hagyományból, pedig minden parancsolatot a legjobb tudása szerint teljesítette. Amikor még fiatal volt, olykor vádlón kérdezte az eget, miért, miért, miért, kereste a választ szüleinél, szüleitől, de nem kapott megnyugtatást, ígéretet. Mára már nincsenek kérdései, csupán éli életét, egyik napról a másikra, nem kérdez, csak teszi a dolgát.

Kati körülnézett a füstös szórakozóhelyen. Gyomra erősen korgott, bordája alatt a hasa beesett a napok óta tartó éhezéstől. Jánosék néhány hónapja kidobták a pikszisből. Hiába volt bomba, szórakoztató is, megunták, helyette három vidéki lányt látnak vendégül, fizetik nekik az albérletet. Ugyanúgy, mint annak idején neki. Műköröm, tequila, tízezresek. Még szerencse, hogy félrerakott a részeg pénzből egy kicsit, ki tudta húzni a szűkös telet, de most már nagyon fogytán van a pénz. Luxus lakásán, ruháin, sminkjén a nincstelenségnek nyoma sincs. Látszat mindenek felett – ez volt a mottója. 

A krumplit csak
vékonyan hámozd!
A májkrémet csak
kenyérrel lehet.
 
A hagymát apróra
a lábas felett.
Tésztát gyúrnak
az öreg kezek…
 
A disznó, lányom,
mögöszik mindönt.
A tyúk napjába’
eccör tojik.

Isten cinikus
hangja vagyok.
 
Majd ez is biztos
változik.
Mert voltunk már
annyi minden.
(Sorolhatnám itt
hajnalig…)
 
Látom, ha hiszem.
Látom, ha hiszem.
A kedvenc mantrám
ma így dobol.
 
De ezt még meg kell
MOST tanulni.
És aztán?
Várnak valahol…

Gyereknek is
undok voltam.
 
Utáltam a
hármas számot,
a legkisebb királylányt
és a könyveket.
 
Féltem a kockás pohártól,
a fiúktól, és
a sötéttel cimboráltam.

Azt a sírásra görbülő
szájat
azt a fancsali pofát,
ami már
akkor sem állt jól,
mikor még hittél benne,
és úgy csaptad be az ajtót
magad után,
hogy hullott fejemre a vakolat,
 
-         hagyd a parkban!

Meddig elég
pénzért néma cinkosnak lenni
a bajban?
Meddig elég
szakmai káoszban ülni évekért?
 
Mikor szabad
belemarni a kenyéradó kézbe,
ha álmaim úgysem voltak
e világra valók?

Mint galamb a dúcban,
elüldögélek.
Én is megérem a pénzem.
 
Ősz van, és káosz a fényben...
 
Egymásrabökő mutatóujjak erdeje.
 
De az erdőt, ha élhetetlen csendje,
az esztelen galamb is odahagyja.

 
Bohócok ugrálnak vigyorogva a falnál.
Vörös fejjel ordítva, ha rándul
a nyakukba vett selyemzsinór.
 
Csak egynek görbül lefelé a szája.
A többi még nem látja
kívülről önmagát.

Tárgyak szobámban: szék, komód,
konyhafalon tányér, csorba bögre.
Kidobni egyet sincs erőm,
belém vésődtek örökre.

Szeretnék lehasalni
egy papírlappal és egy ceruzával,
 
hogy lerajzoljam
a járdán lengő
hajnali füvek árnyékát.
 
Valami ősemlékezet van ebben is,
valami örök,
valami Isten…
 
De ha elkésem... kirúgnak.

a denevér is itt lesz valahol
hallom ahogy
apró bőrszárnyacskáin
falja az estét
 
mit érdekli
hogy emberek a zebrán,
hogy néz rám a macska,
hogy sörözik a Lajos,
 
hogy nem vagy sehol…

Minden elképzelésünkből
hajó lesz,
elindulunk végtelen kékséget
tükröző tengeren, csendünkből 

Adószakértő leszek lassan
meg tőzsdeügynök
és könyvelő
 
Pedig csak kettő
egyszerű kérdésre
nem kaptam választ
a hivatalban.
 
Felháborító és tanulságos.
 
Minden apró kis gesztenyét
magadnak kell kikaparni,
 
A hivatalnok csak
fizetett bábu
egy csicsás kirakatban,
 
aki nem azért ül ott,
hogy te megtudd a választ!
 

Talált utca. Kész boldogság.
Beragyogja szavak napja.
Rejtett szemekkel figyelik.
Ő csak sétál. Nincs kalapja.

Itt már semmi sem enyém,
csak a befeléfordulásom.
Csattan a szó, röpülnek a papirok.
Felhők közt zöld jádebuddha csücsül.
 
Elfordulni, mikor a a másikat vágják.
Lecsukott szemmel álmodni szebb jövőt.

Csalóktól függeni, sosem volt mennyország.
Anya másképp mondta. Most ki tévedett?

Mintha varázslat
ülne a cégen.
Mindenkinek ugyanaz fáj:
a munka.
 
Mintha nem is
közöttük élnék.
Befelé nézek és elhiszem,
hogy én
nem idetartozom!

Sokan vagyok.
Nagyon.
Akiknek írok.
Hagyom.
Semmi cifraság az asztalomon.
Laptopom monitorján gondolatom,
Sötét végzetfény, akárcsak én.
Én. Én.

Hatmilliárd magány a földtekén.

Most már én is tudom,
hogy nem szerették jobban
mint egy koszos kutyát,
akit csak muszájból tűrnek.
 
Kanál merül a sárga lébe
a tészta csúszik, a barna nyel.
A szőke félrelökte, sír.
Én meg csak... leültem enni egy ebédlőben.

A Tisza felett ballag már a hold,
Arra, amerre vonul a folyó.

Kanyarban füzes, kikötött hajók,
Ártérben víkendházak, nyaralók.

Neonfényben a Csónakház ragyog,
Elpihentek a kajak-kenusok.

A Torkolatnál Damjanich-szobor,
Győztes hadúr volt itt valamikor.

Sötéten mered, csillagokba tolva
A Vártorony s a Vártemplom tornya.

A Tisza folyik: múlt, jövő, jelen,
Ezüst szalagon ring a végtelen.