Keresés a honlapon:

Nagy Zsuka: A vadgesztenyearcú. az öreg hölgy. és én

 (a vadgesztenyearcú)

 

A temetőben kiraktam a sírra. Teamécsesekből egy szívecskét. Nagyinak. Lesepertem a kesztyűmmel az avart. Szenteltessék meg a Te neved. Mondom.  Egy könnycsepp. A halál tengerébe. És indulok. Olyan szép a temető. Sziget. Sétány. Falevél-korzó. Olyan rendezett. Olyan egyértelmű minden. Semmi félreértés. Semmi sipítozás. Csendek és tények. És a falevelek. Díszítőnek. Látszik a leheletem. Olyan mintha cigiznék. Meg is állok. És lehelgetek. Lassan jólesőn. Mint egy nikotinista. Mintha egy kávéház hatalmas teraszán lennék. Leültetnek egy sírboltozat elé. És megkérdezik mit iszom. Egy csupor életet egy kis rummal. Mondom kevésbé meglepetten.

És már hozza is a gesztenyearcú. Egy csupor élet egy kis rummal. Tessék. Mondja.  Egy kis morfiumot. Hogy ne fájjon. Az a kis rumos élet. Kérdi. A leszolgáló. Nem. Nem köszönöm. Hadd fájjon. Megszoktam. Ülök egy sír előtt. Szürcsölöm az életet kis rummal. Kisüt a nap. Temető-parkterasz. Jó. A vadgesztenyearcú udvariasan elém áll. Danse macabre. Kér fel. Ó köszönöm. És megfogja kezem. Kicsit félek. Olyan különös figura. Mint Azazelló. És táncolunk. Hegedűfák. Kongalombok. Zizzenő avar. Forgunk. Pörgünk. Ringlispíl. Ájulat. Aztán megállunk. Megköszöni a táncot. Rám néz. Azt mondja szép  vagyok. Szép élet. Menjek haza és ölelkezzem az élettel. És ha csendet és tényt akarok. Vár. Barátsággal. A viszontlátásra. Intek és kipörgök a sok pulifejű sárga-fehér krizantém vendégseregből. Hát. Gondolom. Nem úszom meg a viszontlátást. Ha többet nem is. Egyszer még biztos táncolunk. De akkor már nem fogunk így tetszeni. Egymásnak. Mosolygó-szomorúan elhúzom a szám. Zsebre dugom a kezem. És indulok haza.

 

(az öreg hölgy)

 

Utamban. Két idős nőalak. Nem látnak. Nekem tűnnek fel. Ismerős mindkettő.

Közelebb kerülök. Köszönök. Köszönnek. Elmegyek mellettük. De belém csíp valami. Hogy meg kell állni. Pár szót váltani. Mégis továbbmegyek. Nem nyugszom. Lesem a két alakot. A vékonyabbik elköszön a kerekebbiktől.  A vékonyabbik megvárja míg átmegy az úttesten. A kerekebbik. Csak így indul el a maga útján. Az idősebbik kell nekem. Párhuzamosan megyünk. Ő az egyik úton én a párhuzamos másikon. A buszmegállóhoz megy. Átszaladok az úttesten. Megszólítom az öreg hölgyet. Megismer. Ez és ez vagyok. Emlékszik. A lányosztály. Igen. Hogy vagyok. Tanítok. Írok. És csak azt szeretném mondani. Hogy a lakásán láttam életemben először házi könyvtárat. Már régen meg akarom mondani. Hogy engem az akkor úgy elámított. Akkor szerenádkor. Csak néztem azt a sok könyvet. És először éreztem azt a nyugtalan-nyugalmat. Nyugalmas-nyugtalant. Igen. Mosolyog. Jön a busz. Hitet és egészséget. Mondja. Még a tiszta mosolya is csupa üveges bánat. Egészséget. Mondom. Sajnálom hogy ilyen hamar jön a busz. Dehát tizenöt évem lett volna erre a mondatra. Miért nem tettem meg. Hamarabb. Tizenöt éve tartogatom. Elmegy a busz. Megyek tovább. Belém vág. Karinthy. Találkozás egy.

Ahogyan visszaidéztem. Hogy tanáromat elkísérte a húga a közlekedési lámpáig. Megvárta míg átmegy. Arra gondoltam engem is. Így fog elkísérni a húgom. És eszembe jut. Amikor beszéltem az öreg hölggyel. Láttam. El van torzulva az arca. Mintha félregyurmázta volna a Sebaj Tóbiás készítője. Le van lassulva. Nyugtatókat szed. Megijedtem. Én is ilyen leszek majd.

Öltözéke. Mint egy öreg értelmiségi kisasszonynak. Vénlánynak. Hosszú szürke szoknya. A hasa közepéig húzva. Belevasalva fehér blúz. Halványszín sál. Sötétszürke átmeneti kabátka. A karján retikül. Nénis szürke cipőcske. Rikító ősz haj. Minden tiptop rajta. Mégsem tűnik rendezettnek. A szeme. Az zavart-szomorú. Látszik a szemén. Az arcán. Hogy már évtizedek óta magányos. Eszembe jut. Az a hír járta. Mikor diák voltam. Hogy meghalt a szerelme. És nincs senkije. Azóta se. Nagyon megviselte a tragédia. Hogy meg ne bomoljon. Kívülről megtanulta az Az ember tragédiáját.  Azt mormolta magában.  És emlékszem egyszer hátraesett a széken. Szörnyű volt. Két vaskos-öreg lába égnek állt. Kinevettük. Borzasztó. Szegény. Gyakran eszembe jut. Hogy milyen szerencsétlen dolog. És félek. Velem is megtörténik. Megérdemelném. Hogy kinevessenek. Sokmindenért.

Nézek magam elé. Én is tanár vagyok. Én is elvesztettem a szerelmemet. Gyarapodik a könyvtáram is. Húgom van. Nagyon szeretem az Az ember tragédiáját. Biztos ki is nevettek már. Valamiért. Sok mindenért.

Feltűnően hasonlít rád. Mintha a vadgesztenyearcú szólna. Hátranézek. Senki. Csak jóval öregebb. És csúnyább. Lassúbb. De olyan zavart. Mint te. Hátranézek. Megint senki.

Elgyengülök. Mint mikor a vadgesztenyearcúval táncoltam. Mintha köd lennék. Találkoztam az öregkori magammal. Találkoztam vele. Eszembe jut a vadgesztenyearcú mondata. Szép vagyok. Menjek az élettel. Táncolni. És eszembe jut. Az öreg hölgy arca. És hogy nem fognak egymásnak tetszeni. A vadgesztenyearcúval.

 

(én)

 

Hazaérek. Leöltözöm. Kezet mosok. Bekapcsolom a laptopom. És megnevezem a mappát.

A vadgesztenyearcú. Az öreg hölgy. és én

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-02 19:01:41

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.