Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Szindbád utolsó utáni utazása

 

 

A koszos peront elhúzott szájjal szemlélte, szürkülő bajusza rezgett a fintortól. Tudta, hogy itt, egyszer régen, amikor utoljára járt ebben a nagy, szétterülő, zsombékos láphoz hasonló városban, mosolygós vasúti alkalmazottak bólintottak rá barátságosan és némi csodáló tisztelettel, de a szürke valóság olyan erővel nehezedet rá, hogy elbizonytalanodott. Ugyanaz a pályaudvar lenne? Félrehúzódott, a tömeget soha nem kedvelte, a fal mellett állt egy darabig, aztán a resti felé indult. A bejárat előtt megállt, felnézett a kopott és poros portálra. Ez valaha mély borvörös színben pompázott, az üvegen arany betűk hirdették, hogy sörök, borok, pálinkák, rumok, esténként Rácz Lali muzsikál, és ott baloldalt, mindjárt az ajtó mellett, kövér, hasas figura futott szakácssapkában, feltartott kezében hatalmas tálon gőzölgő egész malac. Ettől valamiért jobb kedve lett, hangosan felnevetett, zónapörköltek, káposzták, kolbászok, virslik fogytak itt, ugyan ki rendelne egy restiben egész malacot, főleg sülve?

Bár a kopott színek és a vastag por kissé taszították, úgy döntött bemegy, már csak az emlékek okán is. A régi, fényes rézkilincs helyére szürke alumíniumot szerelt valami kétbalkezes kontár. Nagyot sóhajtott, végül elszánta magát, finom kesztyűjét jobbjára húzta, aztán lenyomta a halott arcához hasonló színű készséget, az ajtó engedett, s ő belépett a terembe. A freskók a helyükön díszlettek, bár sötétebbek voltak, mit ahogy ő emlékezett rájuk, az asztalokat most is fehér abroszok takarták, pohár, vizeskancsó nem állott egyiken sem, és nem látott az asztalon vázába illesztett virágokat. Ennek örült, felesleges dísznek tartotta a virágot mindig, szalonban, ott igen, nehéz, barnászöld, óarany rojtú bársonyterítőkön, ott jó helyen vannak, de vendéglőben, minek? Őt örökké valami megmagyarázhatatlan szomorúság fogta el, nem szeretett poros, száradó virágok közt étkezni. Olyan az, mintha sírhant mellé telepedne az utazó, fáradt őszi délutánon.

Két asztal mellett ültek csak vendégek, megbámulták vállára terített raglán kabátját, idejét múlt szabású szürke ruháját, kézelőjét, gyöngyház színű nyakkendőjét. Furcsállották kesztyűit, sétabotját, gondosan nyírott angol bajuszát is.

A sarokba tartott, mindig a sarokasztalokat kedvelte, komoly ember csak ott helyezi kényelembe magát, háttal a falnak, mintegy kizárva ezzel annak lehetőségét, hogy nem kívánt társasága akadjon. Magányosan szeretett ebédelni.

Kalapját, kabátját fogasra akasztotta, botját a falnak döntötte óvatosan, aztán leült, kezével végigsimított ősz haján, végül kényelmesen hátradőlt, két hüvelykujját mellénye karöltőjébe akasztotta és újfent körülnézett. Baloldalt, régen a kasszírnő ült kis dobogón, előtte, arra szolgáló pultocskán a kasszagép, és igen, most jutott eszébe, milyen felséges, elegáns biccentéssel nyugtázta, ha valamely vendég reá köszönt. A kasszírnő helyén most zongora állt, és ő meglepetten nézte meg háromszor is: fehér zongora. Ezen elgondolkodott. Mivé változott ez a világ? Fehér zongora egy restiben... Lembergben, az Acélkorona utcában, Apolka asszony nyilvánosházában állott fehér zongora a szalonban, ott se szerette.

Lehunyta a szemét, és a fényképészné házára gondolt, ami ott volt a Rácz fürdő mellett, a Szőlő utca sarkán, előtte a kis téren a díszes szentháromság szoborral. Milyen szép volt az a zongora, mélybarna, fényes, öreg elefántcsont billentyűkkel. Látta maga előtt, a billentyűkön a hajszálnál vékonyabb szürke repedéseket, meg a fényképészné fehér, pufók kezét, amely egyszer, csak egyetlen egyszer, szinte véletlenül végigsimított az arcán,  hogy azután soha többé ne érjen hozzá. Ezt ő nem nagyon bánta, nem bírta, ha egy asszonynak konyhaszagú a keze, az a kéz pedig, minden lágysága, kívánatossága ellenére határozottan zsír és hagymaszagú volt.

Régi barátjának, Valentinnak is hagymaszagú volt a keze, de nevezett Valentin mészárosként, hurkák és kolbászok töltése közben, gyakorta került kapcsolatba hagymákkal, sőt fokhagymákkal, ezt hát megértette, de egy asszony keze legyen levendula- vagy még inkább rozmaringszagú.

- Affene... - mormogta maga elé. Most ébredt rá a benne motozó hiányérzet okára. Nem érzett illatokat. Egy vendéglő, illatok nélkül? Dél elmúlott, már éreznie kellene a marhafartő, a húsleves, a pecsenyék és káposzták illatát. Felnyitotta szemét és a konyha felé pillantott. Nem látott mozgást, nem hallotta a kívánatos zajokat, a fedők koccanását, a tálak csörrenését, egyáltalán semmit. Ónódi kocsmájára gondolt, ahol még a falakból is áradt a bor illata, mintha a pallérok a habarcsot savanykás lőrével keverték volna kétszáz éve, amikor Ónódi ükapja a házát építtette.

- Affene... - mormogta újra. Császárkabáti jutott eszébe most, akinek szőlővirág illata volt, meg Szent Mihály és Majmunka, aki örökké kifelejtette a majoránnát a fácánlevesből.

Megéhezett az úton, szomjas volt, beérte volna fél liter nyúlós, nyírségi vinkóval is. Hátra hajtotta a fejét, elmerülten bámulta a mennyezet freskóit. Térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök, pásztorlánykának öltözött dámák, és fák tövében, az úton egy postakocsi.

- Elnézést... Jaj! Csak nem?

A rekedtes, mondanánk úgy is, suttogó hangra felkapta a fejét. Nyakigláb, sovány ember állott előtte, haja fehér, mint a rétek dere télen, bajsza lógott meglehetősen erős orra alatt, dér ütötte már azt is. Vizsgálgatta ezt az arcot, ezt a szempárt, kutatott emlékezetében.

- Ugyan segítsen már, barátom! Ismerjük egymást? - kérdezte végül.

- Nyilván nem méltóztatik már emlékezni rám, nagyságos uram. Vendelin vagyok.

- Ah! No lám. Vendelin...

Emlékezett már. A pincér, abban a Kerepesi úti vendéglőben. És Passiance. És az Uchtritz. Meg a lóverseny, a kaszinó, és az a bolond vidéki úr, aki ő volt valaha. Most érezte csak, mennyire öreg, fáradt, kimerült.

- Ah! No lám... - mondta halkan újra. - Hát hogy van mindig, kedves barátom?

- Szerényen, nagyságos uram. Szerényen - válaszolta a pincér. Aztán körülpillantott, mintha csak most ébredne rá, hová vetette a sorsa. Állt ott félszegen az asztal mellett, nem tudta mit mondhatna még ennek a régi úrnak, akit egyszer kiszolgált, miközben elmesélte neki az életét. A megfáradt utazó meg arra gondolt, lám, milyen is az életünk, hol dobál, hol sodor, hol megtart egyhelyben darab ideig. Egyhelyben pörgünk, mint egymás mellé csapódott papírhajócskák, aztán valamelyikünket elkapja az örvény és lerántja magával.

Itt megakadtak a gondolatai. Ördög vigye az életet, a sorsot! Hiszen ebédelni kíván!

- No, Vendelin barátom! Hát, csak mint legutóbb. Levest ennék én, jó húslevest, benne főtt marhahússal, tormával, utána velőt pirítóssal, hozzá jóféle sert, füles pohárban.

A vén pincér egyik lábáról másikra helyezte testsúlyát, aztán sóhajtott.

- Nehéz lesz, nagyságos uram, nagyon nehéz. Tetszik tudni, mostanság szabály tiltja annak a húsnak a felszolgálását, amelyet a levesben főztünk. Külön főzünk hát marhahúst, de nem ajánlanám. Íztelen, kemény.

- Hogy a pokolba? - kérdezte utazónk. - Hát mit tesznek azzal a hússal, amelyből a levest főzik?

- Az leginkább csak csont, nagyságos uram. Meg némi faggyús oldalas, néha szegy. Ismétlem, nem ajánlanám.

- De hát ki az az őrült, aki nem engedi a levesben főtt húst feltálalni? Tán megbolondult a gazdája Vendelin barátom?

- Más történt nagyságos uram. Csatlakoztunk az unióhoz, tetszik tudni.

- Nos, igen... Az unió - sóhajtott fel hősünk. Aztán mégis felderült a kedve.

- Hát tudja mit, Vendelin fiam? Hozzon nekem egy menükártyát, és hogy ne haljak szomjan amíg átolvasom, kérek egy pohár sert. De füles pohárban. És a habot...

- Tudom, nagyságos uram - vágott szavába a jó Vendelin. - A habot a csapos megtarthatja magának. Nem fog menni, kérem. Röstellem, de nem szolgálhatok.

- No! Tán a serrel is baja van az uniónak?

- Nincsen, nagyságos uram. Legalább is még nincsen. De füles pohár... Rég kiment a divatból, kérem.

- Hát hozza amiben mainapság szokás, mit bánom én! De habot nem kérek.

A pincér fejet hajtott, és elment. Kisvártatva megérkezett a sör. Aztán az étlap is, kopott, veres kötésben, szinte ragacsosan. A fáradt vándor némán, összezárt ajkakkal bámulta italát. Végül azért csak kifakadt.

- A keserves mindenségit ennek a kifordult világnak! Hát maguk itt vázából isszák a sert?

- Ez most a módi, nagyságos uram.

Végül csontlevest rendelt házi csigatésztával, és nagy adag borjúpaprikást galuskával, aminek a neve valójában nockerli, ám nokkerlinak ejtendő, mint például az angol író nevének esetében, aki Thackeray ugyan, de a nevét mégis szekörének ejtjük.

A sör legalább jó volt, ez felderítette kissé. Szívesen ropogtatott volna várakozás közben friss kenyérszeletet meghintve sóval és paprikával, de asztalán nem látott se kenyeres kosarat, se sót, se paprikát. Legyintet, és nézelődött hát. A terem lassan megtelt. Neki pedig egyre inkább elszállott a kedve, valami méla, lenézéssel elegy undornak engedve helyet. Nézte ezeket az embereket, akikkel már semmi közösséget nem tudott vállalni, idegen volt még a világuk, a szaguk, a szemük színe is. Zajosak voltak, türelmetlenek, az eléjük kerülő ételt csak befalták, lehetőleg minél sebesebben, aztán fizettek és elrohantak.

Valaha egy ebéd, már ha tisztességes ember fogyasztotta és tisztességes ebéd volt, eltartott délután fél kettőig. Ezek itt húsz perc alatt letudják az egészet.

A leves meleg volt nem forró, de ha forrón kerül tányérjába az sem segíthetett volna rajta. Íztelen sápadt lé, leginkább sós kicsit, benne a tészta összeállt, fehéren, keményen, mint... Nem tudott hasonlatot rá. A borjú élő korában bizonyára kiérdemelte a vén marha nevet, s ezen az sem változtatott, hogy a konyhán a szakács napokig bizonnyal tejben áztatta a húst. Száraz volt, inas, faggyú ízű. A tejfel, mellyel a levét sűrítették, erősen savanyú, és az enyves, sűrű, krémszerű szaft inkább csak amolyan vizenyős, áttetsző lé. A nokkerli összetapadt, nyúlós és nyögve nyelős, ráadásul hideg. Már értette, miért falnak oly elszántan a többi vendégek.

Bár éhes volt, az étel jó egyharmadát a dísztelen fehér tányéron hagyta. Amikor Vendelin előkerült, hogy leszedje a feleslegessé vált asztalneműt, hirtelen ötlettől vezetve megrántotta a pincér könyökét.

- Tudja mit, Vendelin barátom? Van, ahogy van, és lesz amiként lennie kell. Hozzon nekem egy fél liter dörgicsei rizlinget, a tetejére pedig spricceljenek kis szódát. Épp csak annyit, amennyi megnevetteti a bort.

A pincér lehajtott fejjel megállt, kezében a tányér kissé félrebillent. A szava nagyon halk volt.

- Azzal is baj lesz, nagyságos uram. Nem tarthatunk folyó bort, a jövedéki adó miatt. Tetszik tudni, az unió. De palackozott boraink valóban kitűnőek, afelől jótállok. Az utazó csak legyintett: - Hagyja a fenébe...

Megvolt a véleménye a palackba zárt borokról. Ismét hátradőlt, kényelmesen, hüvelykujjait újra mellénye karöltőjébe akasztotta, székét kissé hátra billentette, amint tette azt gimnáziumi diák korában, honvédtiszt nagyapját és ügyvéd apját utánozva. Szemét lehunyta, és arra gondolt, talán mindenütt volt már: lakodalomban, és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Most elfáradt. Aztán sajnálkozva ezekre a mostani emberekre gondolt, akik már nem tudják, mi a szép és jó élet. Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés. Már arra sem volt kíváncsi, minek örülhet az ember, ha magyar. Sajnálta, hogy a lézengő ritterek kihaltak már, mert ő maga nagyon szeretett kóborolni a világban, csak úgy, cél nélkül. Meg írogatott is néha.

Ült ott, lehunyt szemmel, fejét hátrahajtva. Akár ha aludna.

A teremfőnök magához intette az öreg pincért, s állával hősünk felé bökött.

- Mondja csak, Vendelin, ki az ott?

Vendelin ráharapott ősz bajuszára, és a hangjában régi gramofonlemezek dalai rezegtek.

- Szindbád volt, valaha...

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.