Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Min múlik?

 

 

Megütöttem egy embert. Régebben se fordult elő túl gyakran és mindig azt reméltem, ha megöregszem, egyáltalán nem történik velem ilyesmi. Békés természetű vagyok, a vitákat se szeretem, ha hangosabb szóváltásba botlom nem vagyok rest átmenni az utca másik oldalára. Ha nézeteltérésem támad valakivel inkább kidumálom magam, igazat adok az illetőnek, előfordul, hogy fejet hajtok vagy meghívom egy pohár italra. A diplomáciai csatornák közül még ez válik be a legjobban.

Általános érvényű megállapítás tőlem: ha a vita elfajul, általában megsérül valaki. Az ember pedig már csak olyan, hogy nem szívesen okoz fájdalmat másoknak, a maga bőrét meg félti. Egy bizonyos szint felett, természetesen. A menthetetlen és alapból erőszakos zsigeri agresszívak nem számítanak. Igen, tudom, hogy a föld más irányba forog és egyre többen hisznek az erőszak mindenhatóságában, tele a város fiatal és nem is annyira fiatal, öntelt fickókkal. Itt élek én is, ebben a világban. Itt élt Vas István is, aki úgy látta a dolgot, hogy 'hiába itt a puszta szó, akármi szépet sütsz ki, csak a szúrni-vágni-ütni marad ultima ratio!' Én nem gondolom ilyen rossznak a helyzetet.

Voltak történelmi korok, amikor az emberek úgy hullottak, mint a legyek, pedig béke volt nem háború, csak épp sokan hordtak kardot az oldalukon. És persze kényesek voltak a becsületükre, elég volt egy görbe pillantás ahhoz, hogy miszlikbe aprítsanak. Más kérdés, hogy abban az időben, kevés számú kivételtől eltekintve, az úgynevezett jobb emberek kaszabolták le egymást, hiszen kardot általában a nemesség tagjai viseltek. Manapság pedig a nemtelenek munkálkodnak nagy lelkesedéssel egy újabb demográfiai robbanás megelőzésén, ide értve a politikusokat is. És ha azt mondod, hogy ők jobb emberek, akkor én azt, hogy menthetetlen vagy. Hogy lehetne a jobb emberek közé sorolni azt, aki egy létszámát tekintve meglehetősen szűk csoport érdekeit tartva szem előtt, háborúba taszítja saját országát, ráadásul olyan rafinált ideológiát gyártva mindehhez, hogy mire megkapod a behívódat, már alig várod, hogy sorra kerülj és a lövészárokba kucorodhass! A nemesség, amint látjuk, nem a kardon múlik. De ettől én még békés embernek tartom magam.

A villamoson Bates harmadik háborús regényét, a Vörös sivatagot olvastam. Nem tudom hányadszor, mert időről időre előveszem. (Érdekes, hogy a másik kettő nem került a kezembe és soha nem éreztem késztetést, hogy megvegyem őket, bár régebben nagy antikváriumkutató voltam.) A poros ablakra tűzött a nap, volt vagy harminc fok. A légkondicionáló nyüszített, a zsebkendőnyi ablakok pedig természetesen nyitva. Izzadtam és tökéletesen átéreztem Bates hősének kínjait Burmában. Amikor felálltam és az ajtó felé nyomakodtam, csak homályosan láttam. Mintha besötétedett volna. Hunyorogtam, arra gondoltam, talán a fehér papírról visszaverődő napfény tréfálta meg a szemem. Az ajtó kinyílt és ömleni kezdett az eső, éppen abban a pillanatban, amikor a járdaszigetre léptem. Arra a következtetésre jutottam, hogy az égiek direkt szórakoznak velem. Ami akár igaz is lehetne, ha nem gondolna ugyanerre, velem egy időben legalább száz másik ember, akik épp leszállnak, esetleg felnyomakodnának a kocsiba az özönvíz elől menekülve. Ilyenkor vészesen lelassul minden. Egymást kerülgetjük, egymásba ütközünk és a sor elején kizárólag lajhármozgásra képesek sétafikálnak. Mire az aluljáró lépcsőjéhez értem, folyt a víz a hajamról a szemembe, a könyv a hónom alatt csatakosra ázott, hozzám tapadt a vizes ing, és a nadrágom szára a lábam köré csavarodott, közben a víz csendesen csordogált a cipőmbe. Szükségem volt egy kávéra és valami innivalóra. Esőben mindig megszomjazom, és mindig az esővel indoklom a dolgokat.

Átfurakodtam az aluljáró biztonságából kifelé leskelődők tömegén. Az utcára érve beugrottam az árkádsor alá, természetesen ott is tömeg állt. Sűrű, szinte áthatolhatatlan tömeg. Senki nem moccant, kénytelen voltam kicsit rásegíteni könyökkel, táskával. Megoldottam azért.

A presszó ajtaja becsukva, ez reményekre ad okot, hátha klimatizált a helyiség. Nem volt az. Nyúlós hőség fogadott, de legalább nem esett. Lepakoltam a sarokasztalnál, székre a táskámat, asztalra a könyvet. Végül leráztam magamról a felesleges víz pár cseppjét és mentem a pulthoz. Kávét kértem és hideg ásványvizet. Kánikula és szomjúság sem elég indok egy sörre, ami csak addig hűt ameddig iszom, aztán izzadok tőle. Cserébe drága. A kisasszony visszaküldött az asztalomhoz, mondván: kihozza a rendelésem, foglaljak helyet nyugodtan.

Pillanatok alatt megtelt a hely, szemben velem két lány ült le, mindkettő a stenografica budapestiensis archetípusa, színes mű- vagy valódi köröm, egyszerű arc, csinos ruha, jó smink és jó frizura, bár utóbbin a felhőszakadás jelentős pusztítást végzett, de mégis. Hívhatnám őket budapesti gépírólányoknak is, az írógép, akár csak a latin nyelv, rég kiment a divatból. A szomszéd asztalhoz idősebb, csontos férfi telepedett le, hatvanvalahány évesnek néztem, nyugdíjas tanárnak, jogtanácsosnak. Zsebkendőt húzott elő és megtörölte az arcát, a kezeit, aztán a haját is simogatta egy ideig. Végül rám nézett és lemondóan sóhajtott. Biccentettem neki, mintegy jelezve, hogy átérzem a helyzetét. A pultnál feltorlódtak azok, akiknek nem jutott hely egy asztalnál sem, ismerősökből álló társaság, nagy hangon rendeltek, ki sört, ki mást. A pultos lány halkan elnézést kért, először a két gépírónőt szolgálta ki – rostos ivólé nagy pohárban –, aztán én kaptam meg a kávém és a vizem. A társaság a pultnál hangoskodott, reklamált, és olyan jópofa poénokat sütögetett el, amik már az én suhanckoromban is szárazak, porosak voltak, mint a kétszersült. Valaki a söréért reklamált a nyúzott arcú pultos lánynál – harmaccorkéremmábazmeg –, a többiek röhögtek.

– Hagyd már, rögtön jön, csak feltartja az a vén buzi.

Nem lehetett nem meghallani. Az egyetlen megoldás, ha az ember bebugyolálja magát személyes számkivetettségének problémáiba, mint aki belebotlott véletlenül a dolgok valóságába, de nem vette észre. A kisasszony épp a vizemet töltötte ki, a pult felé nézett, aztán rám, nem szólt semmit, csak elvörösödött. Illetve inkább pirult. Halványan, épp csak. Megköszöntem a kedvességét, bólintott és visszament a pulthoz. Kevergettem a kávém és utánabámultam. Nem igazán őt néztem, inkább a pultnál állókat, támaszkodókat. Próbáltam kitalálni, melyikük lehetett a buzizó.

Harminc körüli fickó volt, ujjatlan fekete póló feszült lógó sörhasára, az arca borostás. Amikor a tekintetünk összeakadt, kicsit felvonta a szemöldökét és előrebökte az állát. Mintha azt kérdezné: – Na mi van? Nyugodtan néztem rá, közben belekortyoltam a kávémba, letettem a csészét, vizet ittam. A borostás végül elfordult és odaszólt a pultos lánynak: – Megkapom végre azt a kurva sört? Kis idő múlva még hozzátette: – Tolj egy Unicumot is.

Előttem ott feküdt a könyv, akár olvashattam volna. Nem láttam értelmét, erősödött a ricsaj, sűrűsödtek az avas poénok, sűrűsödött a levegő is. Erős, ázott kutyaszag terjengett a levegőben, odakint meg elállt az eső. Gőzös pára száll fel ilyenkor, amint kisüt a nap, és újra átforrósítja az aszfaltot. Nem számít, úgyis vizes rajtam a gönc, és ott kint legalább rágyújthatok. Megcéloztam két ember között egy apró rést, és odasétáltam a pulthoz. Kértem a számlát, kisasszony csak bólintott, hogy jelezze, hallotta.

– Mi lenne, ha nem lökdösnél, bazmeg? – Buzizó barátom nem bírt magával. Biztos voltam benne, hogy hozzá se értem. Lassan felé fordultam. Nem ránéztem, nem csak a fejem fordítottam, felé fordultam egészen. – Elnézést kérek – mondtam nyugodtan, a szemébe nézve. Visszanézett és megvárta amíg elfordulok, csak akkor emelte fel a hangját.

– És? Ezzel el van intézve? Végigöntöttem magamon a sört, köcsög!

Újra végigmértem, ezúttal alaposabban. Az eső ellenére száraz volt rajta minden. Sörnek nyomát se láttam. Fölszívta magát, a mellét kidüllesztette és pislogás nélkül szembenézett velem. Helyi menő csávó, tájjellegű bokszbajnok, a saját szemétdombján nyilvánvaló tekintéllyel. A karja vastag, a bicepsze legalább ötvenes, már vizesedik. Valamikor rendszeresen gyúrhatott, de az évek és sörök megtették a magukét.

Az állóháború ilyen esetben ritkán vezet bárhová is, jó felé pedig soha. Nézzük, mit tehetünk a feszültség oldása érdekében?

– Még egyszer elnézést. Ha megengedi, kárpótlásként meghívom egy italra – mondtam, és a pultos lány felé néztem. A kemény fiúnak érezni kellett volna, hogy itt a kiskapu. Utolsó lehetőség. Kibúvó. Egérút. De ő nem akart kibúvót, ő éppen hogy élni akart a lehetőséggel. A sors, áldozatként, elé vetett egy csendes, öregedő balekot, akin leverheti a frusztrációját.

– Mi a faszt képzelsz, ki vagy te? Ha inni akarok, majd rendelek magamnak!

Ezzel végére is értünk a diplomáciai lehetőségeknek. Azért adtam neki még egy esélyt, az jár mindenkinek. Hátha ráérez, hogy nem vagyok sima ügy, pláne nem áldozat. Megvontam a vállam és valamivel hangosabban csak annyit mondtam: – Ha nem, hát nem. Az ösztönei nem jeleztek, vagy ha mégis, az agresszivitás elnyomta az óvatosság motyogását. Jobb keze előrelendült és megmarkolta az ingemet a bal zsebem felett. Csavart rajta egyet.

– Mi a fasz van, vén köcsög?

Kilencven fokot fordultam jobbra. Vagy kilencvenhármat vagy nyolcvanötöt. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy gyorsan. Így a karja egy kicsit megcsavarodott. Jobb kézzel megmarkoltam a csuklóját, hogy ne tudjon elengedni – nem mintha akart volna –, és a bal könyökömmel erősen rátámaszkodtam az ő könyökére. Egyszerű, alapfokú anatómiai ismereteken alapuló krav maga technika ez, de használja az aikido is. Minimális erőfeszítéssel lehet pokoli fájdalmat okozni.

Roppant az ízület, a kemény legény szeme kidülledt. Fokoztam a nyomást, ő pedig megfeszítette a karját. Nagy hiba, azonnal rájött ő is. Élesen felsikoltott és térdre esett. Pénzt tettem a pultra, köszöntem és átléptem a térdelő erőművészen. A térdem a fejének koccant. Nem volt boldog tőle. Azt mondod, érzéketlen szarházi vagyok? Ez van. Sajnálom.

Amikor elmentem az asztala mellett, a jogász külsejű, sovány férfi bólintott.

– Szépen csinálta.

Nem tette hozzá, hogy 'ahhoz képest.' Meg tudtam volna ölelni érte.

Ilyen az élet. Elég egy váratlan zivatar, a hőség. Bajba sodródsz, pedig csak egy kávét akartál, meg vizet, mert szomjas voltál. A végén lassan, lehajtott fejjel lépkedsz a gőzölgő járdán, szívod a cigarettád és szégyelled magad. Mintha tehetnél bármiről is. Végiggondolod az egészet újra, és elemzed, értékeled magad. Mert biztos, hogy el lehetett volna kerülni azt, ami történt. Persze pontosan tudod, hogy nem lehetett volna. A szégyen még napokig megmarad benned. Hallgatag leszel, nem beszélsz a történtekről, ha megkérdezik mi történt, csak legyintesz. Tulajdonképpen semmi. Nem nagy ügy. Újabb kényelmetlen esetet dobsz egy képzeletbeli gödörbe és nagyon gyorsan betemeted, hogy ne gondolj rá többet. Ne kínozzon az oktalan lelkiismeret-furdalás. Ki mondta, hogy a világ és benne az ember – tökéletes?

Én biztosan nem.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-05-29 14:59:24

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.