Farkas Molnár Péter: In memoriam K. Gy.
/KRÚDY GYULA
Nyíregyháza, 1878. október 21. – Budapest, Óbuda, 1933. május 12./
Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.
Tehát az ősznek ráncos, száraz és barna keze van.
Most következhetnének a költői képek, sorban. Hogy csokorba szedte a nyár utolsó virágait, amikor pedig azok már zörgősre száradtak, kihajította valamennyit és nagy kosárban asztalomra hozta a maga érett, zamatos gyümölcseit. Allegorikus képeken mindig így ábrázolják az őszt, kosárban gyümölcsökkel. Barackok, szilvák és szőlők, meg minden egyéb.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy a barack – meg minden egyéb – vacak kosarakba festett gyümölcs nyári. Még ha történetesen őszibaracknak nevezik, akkor is. A szőlő a kivétel, amely erősíti a szabályt. De gyümölcs helyett bizony úritökkel, krumplival meg vastag répákkal kellene megtölteni azt a kosarat, csak az kevéssé látványos. Képzeld csak el, sötét, barnás háttér előtt, nehéz selyemdrapériával letakart asztal, rajta bulgárkosár a szemlélő felé kicsit megdöntve, hogy jobban belelásson. És benne sárga tök, vöröslő, karó-vastag répák, zellerek és zöld, meg lila karalábék, esetleg néhány megszürkült csuhéjú, morzsolhatóvá száradt kukorica. Meg marékszám a dió és száraz makk, csak hogy kitöltsék a maradék teret. Beláthatod, Veronese-t is kiröhögték volna, ha ilyen festménnyel állít be a velencei dózséhoz.
Nem, az őszt gyümölcskosárral szokás ábrázolni, és ha azt kérdezed, miért, akár csak Tevje a tejesember, én is megmondhatom: Fogalmam sincs. De hagyomány!
Most persze el kellene magyaráznom kicsoda Tevje. Hiszen honnan is tudhatnád?
Nem magyarázom el, elég róla annyi: szeretted volna őt, ha ismered. Olyan neked való figura, szegény, gyarló, néha tán kicsit ostobának tűnhet, pedig bölcs, a bölcsessége nagyon mélyről fakadó, és nagyon emberi. Te tudtad volna igazán megmutatni őt, te, aki minden hősödet először szívedbe zártad, aztán kifordítottad és lelkének bemutatásával kezdted megismertetését, azzal is fejezted be.
Te nem írtál rossz emberekről, nálad a gazember is ember, és szeretni kell a tolvajt, a gyilkost, a csalót is.
Képeket írtál, nem regényt, nem novellát. Hangulatokat írtál, nem konfliktusokat. Képekben, hangulatokban vágytál vissza egy letűnt, elmosódott, boldog és békés, régi világot, amikor még érdemes volt szeretni, és lehetett is szeretni. Voltak eszmények, ideálok, meleg otthonok és jó ebédek, vacsorák. Abban a világban, a te világodban, még nők voltak a nők és nem volt választás, szerelmesnek kellett beléjük lenni. Mindent tudtál arról a világról, a nőkről és a szerelemről.
De tudtál mindent a férfiakról is, mindegy az, hogy hős vagy gyáva, szerelmes vagy nőgyűlölő, tisztességes vagy gazember, mint az a bizonyos hajós, kinek szívek vannak hímezve a vitorlájára.
Elkanyarodtam az ősztől. Arról is írtál pedig, nem is kevésszer. Mindig ősszel indultak kedves utazóeszközeid, a postakocsi, a nyírségi homokfutó, féderes bricska, meg az éjszakai vonatok. Ősszel, amikor szőlődomb szaga van a szélnek, és egész nyári zsibongása után csendbe fullad a nyírségi táj. A kémények akácfüstöt pipálnak, és a gazdák – kivált az öregebbje, aki még tartja a régi regulát –, féltő gonddal lesik az új bor forrását, és egyéb dolguk nem lévén gyakorta néznek be a konyhára. És természetesen ősszel kel útra vörös postakocsiján Alvinczi Eduárd, hogy megmentse a középosztályt, és ősszel lovagol be a vadkerti csárda kapuján a pajkos Krúdy Kálmán, hogy aztán cserbenhagyott szeretője elárulja. A Józsefvárosban is, mintha egyéb évszak nem is létezne, mindig ősszel történnek a dolgok.
Talán azért szeretted annyira az őszt, mert magad is akkor születtél, október havának huszonegyedik napján. Épp százharmincnégy esztendeje.
Megjelent: 2014-05-29 14:20:31
 |
|
Farkas Molnár Péter (1952-2020) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja
2014-től haláláig a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője. |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
