Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Attilának

 

 

Emlékszel?
Egyszer ezt írtad:

„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”

Ugye emlékszel?
Megvallom, soha nem szerettelek.
Talán azért, mert olyan sok bennünk a közös.
Mindig a város peremén, ahol földig érő házak faláról a süppedő járdára pereg a dohos vakolat, és a nyirkos kapualjakból kihűlt krumplileves meg kelkáposzta szagát vágja arcunkba a hideg szél. Soha nem a körutak csillogóan tiszta kirakatai előtt.
Mindig a rakodópart legalsó kövén ülve, sohasem feljebb pár lépcsővel.
A mi életünk olyan, mint az ereszcsatornák horganylemezén, kívül lefolyó esővíz. Mert mindig kintről befelé, soha nem belül. Kirekesztett bennünket a sors, vagy mi rekesztettük ki magunkat, nem tudom. De azt érzem, hogy kívül rekedtünk, és talán soha nem is tudtuk, milyen a többi, belül lefelé csorgó esőcsepp.
Mindig vonatok kattogó zaja, ahogy a kerekek a kilazult váltókon döccennek.
Mindig huzatos peronokon nyelve a szél kavarta port, soha nem bent, az állomásépület langyos cigarettaillatában.



Csodaként bámulva minden nőre,
Anyára, kurvára, szeretőre...



Soha nem szerettelek.
Nem vagyok költő sem, és látod, mégis. Mégis verssorokká gömbölyödik bennem a gondolat.
Mert a vers, örök. És éltető és kikezdhetetlen, és ha napvilágra vágyik, hát előtör, olyan konok elszántsággal, mint újszülött, anyja öléből. 
Nem lehet visszatartani. Mert a vers kell, és írni – muszáj. 
Sötétben, ceruzacsonkkal, akár ékezetek nélkül, mint szegény Miklós. Üllői úti fák alatt, mint Dezső bátyám, lámpafényben, kávéház asztalánál, mint Frigyes. Esetleg hónapos szoba magányában a kanapéra dőlve, mint Endre Nagyváradon, vagy mindhalálig szeretve egy álomképet, akár Gyula, Szegeden.
Mint László, aki katedrálist emelt káromkodásokból, vagy János, aki keresztként feszült a keresztre.

Nem szerettelek, mégis olvastalak. Olvaslak ma is, néha nem tudlak letenni. Ne kérdezd, miért.
Talán azért, mert a te tüzed lángjának olyan a melege, a te kenyerednek olyan az íze, és a te szívednek olyan a dobbanása, amilyennek én is szeretem.
Talán azért, mert könnyezni is úgy könnyezel, ahogy kell. Konok visszafojtottsággal. Mindig kintről befelé.

Egyszer ezt írtad:

„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”

Emlékszel?

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.