Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Lassú folyó blues

 

 

Kerekecske, gombocska, ott gurul a konzervdoboz.
A tányért elmostam, a lábast hagyom, nincs most kedvem vesződni vele. Beleteszem a tésztaszűrőt, mehet az egész a mosogatóba. Közben leverem a paradicsomkonzerv kiürült dobozát. Gurul, rálépek, kihajítom. Jöhet a sör.

Két, emeletes épület áll szorosan egymás mellett, gazos telken, törmelékhegyekkel és lomokkal körülvéve. Kinyitom a balkonajtót, az előbb a konyha ablakát is kitártam, hagy csapja ki a huzat a fokhagyma szagát. Eloltom a villanyt, és kilépek a kis erkélyre, az ósdi nyugágyon a csíkos vászon megreccsen, ahogy belé telepszem. Magam mellé teszem a hamutartót meg a cigarettás dobozt, rá az öngyújtót. Egyszerre próbáltam kicipelni mindent, az egyik sör lepottyan, hangos csattanással esik a kopott járólapra.
Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

Bámulom a szomszéd ház felett a holdat, és hallgatom a csendet. Nagyot húzok a hideg sörből, jól esik. Akkor is, ha mások a fejüket csóválják. Mert sört inni spagettire, nem ildomos. Állítólag. Fütyülök rá.
Szívok egy mélyet a cigarettából, és élvezem a tökéletes magányt. Ebben a házban rajtam kívül nem lakik senki.  A másik épület ablakai is feketén merednek a sötétbe, a lebontott házak helyén nincs közvilágítás. Kísérteties a holdfény, sápadt-kékesen dereng minden.
Végzek a sörrel meg a cigivel. Ingem zsebből előhúzom az öreg, itt-ott rozsdásodó Seydel szájharmonikát. Megfújom, illetve inkább csak rálehelek. Halkan vibrál elő a közép-mély, bársonyos  ’d’ hang. Meglebegtetem kicsit. Szép ez, úgy döntök. Belekezdek a Lassú folyó bluesba. A Lassú folyó a blues-irodalom legszebb darabja. Én írtam, négy éve.
Lágyan, érzéssel játszom, talán kicsit lassan és túlcifrázva, de nem érdekel, ilyen a hangulatom. A hangok ott lebegnek, vibrálnak körülöttem, visszaverődnek a falakról. Szól a blues, és én a szaxofonos lányt várom.

Öreg épületek álltak itt, fel egészen a domb közepéig. Tizenegy épület, egyhangú kockák, a kapu jobb és baloldalán vaskos oszlopok. Sztálin-barokk. Valamikor, az ötvenes évek elején épültek a házak, két szoba, a kettő együtt sem nagyobb huszonkét négyzetméternél, aztán a konyha, ahol nincs hely egy asztalnak, pláne nem székekkel.
A WC természetesen a konyha mellett, fürdőszobát mindenki a kamrából épített, jóval később. Az egyik szobában cserépkályha foglalta a helyet, később konvektorokat szereltek az ablak alá. A konyhákban eredetileg sparherdeken kellett főzni. Valamikor a hatvanas évek végén lett gáz, akkor kidobták a cserépkályhákat.
Harminckét négyzetméter prolimennyország. A legtöbb családban két, három gyerek született. A szülők az egyik szobában, a srácok a másikban, ha fiú és lány született, hát így jártak, több hely nem volt. Nem csoda, hogy egy idő után menekült innen mindenki.
Én anyáméktól örököltem a lakást, nekem megfelelt.
Egy éve bontani kezdték a telepet, aztán két épület megmaradt; bedőlt a vállalkozás, meggondolták magukat – ki tudhatja? Én nem, annyi szent.
A mi házunkat is kiürítették, már csak én maradtam, gondolom azért, mert fiatal vagyok, meg egyedülálló. És persze maradtak a törmelékhalmok a lebontott épületek helyén, meg a lomok, amiket a város okádott ki magából, mert az ember találékony, lom mindig akad, és ha felfedeznek valahol egy üres területet, hát éjjel odahordják. Engem nem zavart, elég igénytelen tudok lenni. Szeretek este kiülni a sötétbe és bámulni az emberi élet hordalékát.
Két, esetleg három doboz sör, és ha olyanom van, hát akkor muzsikálok, csak úgy, magamnak, nem zavar senkit ha melléfújok és hamis a dal. Esetleg engem zavarhatna, de nem zavar. Végül is, magamnak játszom.
Sokáig azt hittem, hogy egyedül vagyok, aztán egy hónapja a szaxofonos lány beszállt az örömzenébe. Fújtam valami lassút, amikor megszólalt a kajlatrombita. Azt hittem a fülem csalt meg, de nem. Ott állt a lány a szomszédban, a harmadikon ő is, és egy alt szaxofonnal igyekezett követni a harmóniákat, halkan, de egész ügyesen.
Úgy csináltam, mint ha nem venném észre. Azért persze figyeltem, egyszerűsítettem a meneteken és próbáltam tisztán játszani, nem improvizáltam. Szépen követett, sőt, néha ő indított új harmóniát és én játszottam alá. Fura, éjszakai párbeszéd.
Volt, hogy feleselgettünk, fújt valamit, én válaszoltam, aztán megint és újra. Aztán várt, én játszottam egy rövid riffet és ő ismételte. Ha megunta, csak intett és bement. Soha nem gyújtott villanyt.

Háromszor játszom végig a Lassú folyót. Egyedül vagyok, tökéletesen egyedül. A szaxofonos lány nem jön. Nem hallja, hogy itt vagyok? Az kizárt, de azért belekapok egy régi rock and rollba, hangosan, erősen. Cifrázom, ahogy csak bírom. Semmi.
Kifulladtam, abbahagyom a muzsikálást, rágyújtok és húzok egyet a sörből. Nincs itthon, egészen biztos, hogy bement a városba. Talán találkozik valakivel. Amennyire holdfénynél ez megállapítható, nem néz ki rosszul. Hosszú szőke a haja, az arcát persze nem láthattam, de az alakja is jó. Nyilván megismerkedett valakivel. Nem ismerhetem a programját, én sem ültem a balkonon minden este, ő is mehetett moziba, vacsorázni, bárhová.

Fújok tovább, megint halkan, magamnak. Közben szinte hallom a szaxi hangját. Megöleli, körültáncolja a harmonikát. Hiányzik?
Úgy döntök, befejezem. A maradék sör megy majd a hűtőbe, én meg elteszem magam holnapra. Eldobom a csikket, kicsit még merengek a holdfényben, feltápászkodom, és bevonulok. Az ajtó nyitva marad, jó a levegő, a szúnyogok nem érdekelnek. Őket is csak anya szülte. Enni meg mindenkinek kell.
Villanyt gyújtok a konyhában és elkezdem húzni az időt, nekilátok a mosogatásnak. Elöblítem a lábast, visszamegyek a balkonra és rágyújtok. Bámulok a szaxofonos lány erkélye felé. Hátha.

Végzek a mosogatással, mehetnék lefeküdni, de valahogy nem akaródzik. A harmadik cigit rágom az erkélyen. Talán későn ért haza, talán akkor, amikor épp a konyhában voltam, és most ő is vár.
Húzom az időt, és dühös vagyok. Előkapom a hangszert, fújom teli tüdőből, hosszan. Közben figyelek, néha megállok és várok. Várom a szaxofonos lányt. Semmi.
Mit találjak még ki? Mossam fel a konyhát? Mégis csak nonszensz!

Túl vagyok a zuhanyozáson, kimegyek még utoljára, elszívok egy cigarettát. Aztán fogat mosok majd és lefekszem. Ennyi volt mára.
Mire észbe kapok, már farmerban és pólóban tapogatózom lefelé a sötét lépcsőházban. Kitámasztom a kaput, mert rossz a zár, elég bajom van vele, néha negyedórába telik, mire elfogadja a kulcsot, és most nem szeretnék hajnalig vacakolni a bejutással.
Átvágok a két épület közti gazos ösvényen, megbotlom valami téglában, a hold már másfelé jár, sötét van. Megállok a szomszéd kapu előtt. A két szárnyra csavarozott alumínium csöveket erős lánc fogja össze, rajta lakat. Ezt csak kívülről szerelhették rá. Egy darabig tanácstalanul topogok, felnézek a harmadik emeletre, pedig a szaxofonos lány erkélye nem is ezen az oldalon van, hanem tőlem jobbra, a másikon. Rágyújtok és szidom magam. Mire számítottam?
Már mennék, amikor észreveszem a kis cetlit. A kapu két szárnya közé dugta valaki. Óvatosan kihúzom, széthajtogatom, valami rajz, vagy rajzok, de átkozottul sötét van. Kattan az öngyújtó, a láng imbolyog. A cédulán négy szívecske egymás mellett, mint egy sorminta. Az első nagy, a következő kisebb, a harmadik kicsi, a negyedik már parányi. Aztán három pont. A szívek alatt pedig egy apró szaxofon. Az aláírás.

Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.
Hagyom, hagy pattanjon át a balkon betonperemén. Átbújik a korláton és zuhan lefelé.
Bánja a fene. Úgyis üres, mint az életem.
Előveszem a herflit és halkan szól a Lassú folyó blues. A blues-irodalom legszebb darabja. Én írtam.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-05-29 15:01:30

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.