Néha kinézek még a Bosnyák piacra, ahol jobbra a boltíves bejárat alatt olcsó csokoládé-csomagot árulnak, nyer, gyári celofáncsomagolás, cso-cso-cso- hülyéskedünk Bandival, Rózsa Bandival, aztán csoszogni kezdünk, hogy cso-cso-cso legyen, igaz, ha a csokoládét csokorra árulnák, akkor öt cso is lehetne, s miért is ezután tessék a nyers csokoládét csokorra árulni-
A magyar színház és dráma állapota a hetvenes években szorosan összefüggött a társadalmi nyilvánosság korabeli sajátosságaival. Addigra, az ötvenhatot követő megtorlások után, ez a nyilvánosság bizonyos fokig átrendeződött. A máshol alig érzékelhető enyhülés a kultúra területén jelentős változásokat hozott. A puha diktatúra a színházakban azt jelentette, hogy a napi politika könnyedén maga alá gyűrte a művészetet, cserébe viszont biztosította a középszerűek megbecsült fönnmaradását. Az akkori színházban, bár kitűnő, sokszor kockáztatva is kísérletező művészek építgették pályájukat, sem megbukni, sem igazán megdicsőülni nem lehetett, katarzis nélküli hellyé vált.
szót találni a bedeszkázott ablakú ház csöndjére olyan mint szerelmet idézni fagyos januári estén amikor hófelhők mögé bújnak a csillagok s havat tipró talpunk alatt ropog a fájdalom
bedeszkázott csöndház ahonnan vakon néznek az ablakok reménytelen mint visszatalálni egy valamikori szerelembe mikor fényragyogásban forrtunk össze a nyári zenében s csak a tücskök a fű az ég kéklő koronája zengte a nászunk
Vajon emlékszel-e még a zöld ingre? A fiam szekrényéből kotortam elő, és abban ültél a fotelomban, mert a saját- jaid frissen vasalva maradtak otthon, a szobaajtó kilincsére akasztva. Te vasal- tad ki őket, vagy a nejed, arra már nem emlékszem, de azt a képet őrzöm, ahol a felső két gomb nem zárta el cirógatás- ra vágyó tenyerem elől a mellkasod. Azon a napon nagyon meleg volt. A pa- mut szálai közé bújtatta a verejtékcsep- peket. Tudtad, hogy két évig mosatlan őriztem illatod? Most ismét itthon van a gyerek. Kinőtte már az inget. Vajon azt a másikat, amit együtt vettünk neked, megkoptatták az évek, vagy még a zakó alatt olykor viseled? Illett a szemed színé- hez. És itt egy újabb ing. Leszakadt man- dzsettájáról a gomb. Csak forgatom, úgy gondolkodom, miért is varrom vissza azt az aprócska gombot, hisz aki az inget fel- veszi, az ujját amúgy is könyékig tekeri.
A Reformáció ünnepére készültünk. Fülledt meleg volt, a vénasszonyok nyara abban az évben október végéig kitartott. Nyitva hagyták a presbiterek a Cintérium felőli ajtót, hadd szellőzzön a templom, még elalszanak a hívek.
Az úrasztala megterítve, a kenyér és bor, a két szín alatti úrvacsoraosztás a református hagyományoknak megfelelően szőlővel, kehellyel, kenyérrel, hímzett terítővel letakarva várta az áhítatos híveket, nem hagyva kételyt, mi rejtőzik a lepel alatt, hadd készüljenek fel lélekben az évfordulóra.
Csillaghullás az éjbe Sok ezer ösvényből Egy ami elvitt a parthoz Vizirózsák a vízben Csobbanások Érintésed a stégen himbálózva Pad a szürkeleti fényben Elhaló cikázó fénycsóva Menet a feledésbe Cseresznyefavirágzások nélküled
Jött hazafelé bánatosan, ezer sérelem érte, talán valamelyik nagyon régi tavaszon jött így tizenegy évesen, de már azóta kissé megkeseredett. Mikor hazaért szomorúan vette le a kabátot s akasztotta a fogasra, a cipőt súlyfeleslege miatt nehezen húzta le magáról, s nadrágot cserélt.
Író volt, s most rádöbbent, hogy már nagyon régen nem írt semmit, ezért a számítógép helyett fogott pár füzetet s tollat, és a konyhába vonult. Elővett egy üveg bort, hozzá egy poharat. Azon tanakodott, milyen témába vágjon bele. Emlékezett, hogy most van annak húsz éve, hogy írni kezdett. Ha visszaemlékszik azokra a régi rossz időkre…
Megsétáltatja a kutyát. Megsétáltatja a gyereket. Képek zuhannak ki a szeméből, szájából próza Csöpög az útra. Amikor este kint hidegebb az idő, Befagynak a történetek, megcsúszik rajtuk a kutya Lába, elesik a gyerek. Füléből szökik a zene, idáig Hallom a disszonáns futamokat, felsértik a betont, Megrepesztik üvegszemeimet. Soha nem megy Messzebb, csak a holnap estig: minden holnap este Randija van. Minden ma reggel csöndre ébred, az Éjszaka kitartóan dacos. A szomszéd nőnél csak A gyerekek zajonganak. Ajtaja mindig zárva, hiába Kopog rajta: a megváltás akkor alvást tettet. Ha Kinyitná, megint elmondaná rekedt hangján, hogy kint Hideg van, az út hol csúszik, vagy hogy belebotlik a Felfeslő betonszövetbe. De most idő van, indulás. Megsétáltatja a kutyát. És megsétáltatja a gyereket. Közben a szomszéd nő már az erkélyen: ugyanazt A verset fújja ki.
Ahogy mondani szokták, az a legnagyobb dicsőség, ha már a pultoslány is minket olvas… Végre ez a pillanat is eljött az életemben. Beismerem, volt egy kis hatásom rá, felhívtam a figyelmet magamra, de meglepő módon vette magának a fáradságot, hogy utánam nézzen. Nekem régi vágyam volt, hogy nő is kerüljön a legnagyobb arcok sorozatba, de idő híján mindig halogattam e nemes feladatot. És most már pótolnom kell az ő hiányát is, elkerült a Nemzeti Dohányboltba. De mielőtt ezt tette volna, esztétaként kritikai megjegyzésekkel látta el munkáimat.
Semmi és senki nem tör rá, időnként egy-egy baráti levél érkezik. Kívülről nézve mintha nem történne semmi. Jóllehet idebenn, amint minden időzés, ez is érzékeny várakozás. Mely történésre, még nem tudható. Nem köti semmi, nem vár semmire – tekintete szabad. Háta mögött a ház enyhe őszi fényeknek, levegőnek kitárt ajtaja. Voltaképp ennél is több. Szabadon jár-kél, átfúj rajta a szél, most épp bambuszharanggal, krizantémszirommal. Merthogy háza sincs és ajtaja sincs. Végképp nem magának maga. Csak ez. Ez a kobaltkék szellősség. Ez a névtelen, ez az oszthatatlan. Ez a mindenben érintett, ez a mindentől érintetlen pillanat.
Nem érdemes túlélni bizonyos dolgokat. Köszönjem neked, hogy mégis itt vagyok? Köszönjem, hogy lágy szöveteimből csontokat keményítettél -- s hogy még így is dobog? Hát... köszönöm akkor a lázat. A gyakorit. A testét. Jó volt betegnek lenni néha, izzadni ágyba, s míg betegségemet, kedvemet keresték nappal, jó kaland volt a rémálmok éjszakája. S köszönöm akkor az álmot. Mindet. Olyan nehezen felejtem el őket. Köszönöm, hogy visszahoztak, messze vittek, bár szótlanok voltak idegenvezetőnek. Köszönöm, miket megadtál. Jobban, amiket nem. Őt. Meg őt. A kettőt és a négyet. A hazugot. S akiket én hitegettem.
Hát ez van, Attila. Nem lettünk szabadok. A testvéri tankokkal is volt egy kis baj: : a Forradalom halott. Én jól vagyok s mert jó idő volt majdnem elmentem tüntetni tavaly. Idén, talán. Még meggondolom. A lázadást magamra gombolom, tőled úgyis ellopták már az Ünnepet. Ha tüntetek, magamért tüntethetek. De eltörölni? Se a múltat. Se a bűntetteket.
Amikor elváltak, azt hitte, nekik ez is menni fog. Ment a szerelem, a gyerek, a közös élet, a kölcsönös hazudozás, a megcsalás, az elhidegülés, a szétköltözés. Azt gondolta, az együtt-nem-működésük kiállta az idő próbáját. A válást is menedzselik.
A sértettség mindkettejük döntéseit korlátozta és befolyásolta. Elmerültek a gyűlöletben. A kudarcért a másikat okolták. Az együtt töltött évek összes nézeteltérése, vitája, anyázása előkerült újra. A másik miatt. A másik hibájából. Azért, mert a másik egyáltalán létezett. Az életüket ott rontották el, hogy találkoztak. Nagyon régen történt, egy egyetemi buliban. Ott indult minden, a kudarcok kezdete. Szépen sorban, egymás után megbánták az összes lépésüket, sőt inkább az egészet. Néha még a gyereket is. Úgy látszott, innen már nem találhatták a visszautat. Se egymáshoz, se a családhoz, melyet ők hoztak létre. A külvilág számára azonban ügyesen eljátszották a közös gyermekért felelősséget érző szülőket. Mindenki bevette.
35 és 50 közötti kortalan vagyok. Hajam kihullott, májfunkcióm a határon mozog. Egyszer majdnem elváltam és verseket írok kényszerszüneteimben. (Furcsamód sűrűn törnek rám efféle szünetek.) Fecske helyett boxeralsómba merevedek delente, a hajnalit a paplan és az asszony szűküli. Hetente kétszer kocsmába járok dicsérni szakadt lélekdekoltázsom. A sörhabok visszaszámlálnak a több hetes borostámon, mialatt egy másik dekoltázs büszkén húzza ki magát előttem. A vendég egyfajta ottlakó. Mentsvárként használva minden poharat, bújik el a mámor kortyaiban és alibiből százasokat dobálva zenegépbe, sör-alt hanggal énekli harmincéves slágereit. Jó vendég vagyok. 35 és 50 közötti kortalan.
Időnknek lába kél, a jelent eltapossa hiába kúszott közelebb, csendesebb már a vér szava.
Gregoriánba burkolódznék éppen valaki érkezik, gyöngéden megérinti vállamat, nem tudni e gesztus célját: derűs léttel kecsegtet még, vagy búcsúzni jött, mert előre sejti pusztulásomat.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
