Keresés a honlapon:

Köves István: Nem tétováztam, mint ama szúnyog a nudistatelepen

 

A magyar színház és dráma állapota a hetvenes években szorosan összefüggött a társadalmi nyilvánosság korabeli sajátosságaival. Addigra, az ötvenhatot követő megtorlások után, ez a nyilvánosság bizonyos fokig átrendeződött. A máshol alig érzékelhető enyhülés a kultúra területén jelentős változásokat hozott. A puha diktatúra a színházakban azt jelentette, hogy a napi politika könnyedén maga alá gyűrte a művészetet, cserébe viszont biztosította a középszerűek megbecsült fönnmaradását. Az akkori színházban, bár kitűnő, sokszor kockáztatva is kísérletező művészek építgették pályájukat, sem megbukni, sem igazán megdicsőülni nem lehetett, katarzis nélküli hellyé vált.

Pécs némileg kivételnek tűnt ebből a szempontból. A korszak kultúrpolitikáját meghatározó Aczél György ugyanis azokban az években Pécs országgyűlési képviselője volt, s ez a közvetlenebb függőség kedvezőbb működési és politikai feltételrendszert eredményezett. Időnként az volt a látszat, az ottani színházban valamivel többet lehet. Egész pontosan senki sem tudta, hogy mit és mennyivel, de jó volt ebben reménykedni. A fővárosi illetékesek ugyanis akkoriban kezdték már megtanulni, hogy a színházi előadás nem azonos a műsortervhez csatolt darab szövegével, fölismerték, mit jelent a színrevitel szándéka, a rendezői értelmezés.

A fejük fölött lebegő pártkontroll és a színház dramaturgiájának kapcsolatáról később, jóval később, Czímer József, a pécsi dramaturg azt írta, hogy az államrezon a valóságnak egy része, amelyben a színház él és dolgozik, az annak tett műsorpolitikai engedményeket úgy kell felfogni, mint az adót, amelyet le kell rónunk. No, de amikor engem odahívott, még ennek épp az ellenkezőjét, kötetlenséget, szabad szellemet emlegetve csábított. Kezdetben nagy egyetértésben tanácskoztunk Nógrádi Róbert főrendező elvtárssal hármasban az Alkotás vagy a Lánchíd presszó kényelmetlen székein kucorogva, de azért amikor alá kellett volna írnom a végleges szerződést, azt kértem, módosítsuk egyelőre csak félállásra, majd meglátjuk, hogy jövünk ki egymással. Szó mi szó, ezen meglepődtek – akkoriban mindenki kezét-lábát törte, hogy státusba kerüljön, de ha gyanakodva is, beleegyeztek.

S munkához láttunk. Először azt kérte Piperkőc, ettől kezdve: fődramaturg elvtárs, hogy írjak föl egy papírlapra három nevet, akiknek drámáit hiányolom a színházból. Pár nap múlva átadtam neki a névsort: Osborne, Pinter, Becket és zárójelben aláírtam tartaléknak: Witkiewicz vagy Gombrowicz. Másnap fölhívott telefonon, hogy nem erre gondolt, három magyar kortársat jelöljek meg. Kiegészítettem a listát: Sarkadi Imre, Fejes Endre, Maróti Lajos s hozzá zárójelben: Füst Milán. – Igen érdekes elképzelés – mondta legközelebbi ülésünkön maga előtt simítgatva ajánlatomat – egészítsd ki, kérlek, néhány olyan jelentős alkotónk nevével, akik más műnemben már elismertséggel bírnak, s szerinted, van drámai vénájuk. Legyen, mondjuk, ismét csak három költő és három prózaíró. Kezdtem úgy érezni, a bolondját járatja velem, de azért jó képet vágtam a dologhoz, s némi kajánsággal az Írószövetség ülésének fotóját magam elé véve, újra csak kiegészítettem a névsort Illyés Gyula, Garai Gábor, Weöres Sándor és Csák Gyula, Örkény István, Galgóczi Erzsébet nevével. Ezt a már-már évadnyi műsortervvé fejlődött papírlapot aztán azzal nyújtottam át, hogy remélem, ezúttal nem értettük félre egymást. Hümmögve olvasgatta a neveket, közben silány kis bajuszkáját tépkedte-morzsolgatta, majd így szólt: – Ez nagyon hasznos, valóban, ezzel már lehet valamit kezdeni. Legközelebbre, kérlek, írd a nevek mellé a lakcímüket és a telefonszámukat is, hogy fölvehessem velük a kapcsolatot. És még valamit. A korod béliek, a fiatalok közül nem tudnál valakit ajánlani? Legközelebbi alkalomra vittem neki Spiró Györgytől egy drámakéziratot – nem sokat kellett utánajárnom, ő is a Vörösmarty téri palotában dolgozott, néhány emelettel lejjebb, mint én.

Közben azért lassan ismerkedtem a társulattal is, a rendezői karból Sík Ferenc fogadott a legszívélyesebben, mindjárt elbüszkélkedett nekem is néptáncos múltjával, s hamarosan behívott a próbájára és kikérte néhány apróságban a véleményemet. Jó szemű, érzékeny fülű ember volt, hamar észrevette a tüskéket a körmöm alatt, ezért rögtön bevallotta, ki nem állhatja az őt lekezelő Czímer elvtársat, inkább velem szeretne dolgozni.

De hát ki is volt ez a történetemben lassanként jelentéktelensége ellenére is mitikus gonosszá növő figura?

A korszak jellegzetes szülötte, egy fölfuvalkodott, képmutató hólyag, egy maga körül mindent beszennyező Tartuffe. Miközben felváltva kérkedett munkásmozgalmi múltjával (Illegális fedőnevem Ceruza volt! – regélte, és én kiálltam röhögés nélkül), fölényes nyelvtudásával, magas beosztású, vezető elvtársak társaságában elköltött ebédjeivel és titkos tartalmú minisztériumi tanácskozásaival, azonközben könyörtelenül kihasználta a karmai közé kaparintott deklasszált elemeket: nem elég, hogy éhbérért fordítatta velük a neve alatt megjelenő fordításait, de erőszakosan közéjük furakodva hálóvá fonta körükben kapcsolatrendszerét. Jótevőként mutatkozott, cápaként falatozott. Amúgy egy De Sica tipusú, elegáns szélhámos, keresett mozdulatokkal, merev főtartással, örökös kéztördeléssel, ujjpattogtatással, rikító nyaksállal, színes díszzsebkendőkkel; akár egy marionettfigura, úgy járt-kelt közöttünk, angyalföldiesen szólva: ősz halántékú bájgúnár. Társaságban ellenőrizetlenül ömlött belőle a szó, gyakran keveredett ellentmondásokba, de attól sem zavartatta magát, a bizonytalankodó igazgatókat, a határozatlan rendezőket, a tétova vidéki tisztviselőket lehengerelte, jellemtelenül legázolta, egymás ellen kijátszotta – végül kerülték, mint a pestisest. Röviden: egy hiú piperkőc – aki azért volt nagyon kártékony és veszedelmes, mert kerülte ugyan a nyílt összecsapásokat, de kérlelhetetlenül bosszút állt minden vélt sérelméért.

A két évad, amit közelében töltöttem, elég volt arra, hogy kiismerjem módszereit, átlássam kártékonyságát. Kíméletlenül kihasználta a színházi dolgokban járatlan írók naivságát. Mindenkit megkörnyékezett, akikről tőlem azt hallotta, növelhetik presztízsét, s hiúságukat, kapzsiságukat kihasználva, szerződést íratott alá velük, majd méltatlan kulimunkára fogta őket. Utólag szerencsémnek mondom, bár akkor igen dühített, hogy ezekből az ügyletekből kihagyott. Például Illyés Gyulához – az első nagy halunk, így emlegette nekem, akkor még engem is bevonva a kapcsolatba egy többes szám erejéig – úgy jutott el Szigligetre, hogy telefonon én kértem beszélgetést a költőtől, elmondtam neki, hogy egy dráma megírására szeretném fölkérni a pécsi színház nevében, s kértem, találkozónkra magammal vihessem a fődramaturgunkat is. A megbeszélt időpont előtt egy héttel már Czímer maga telefonált Illyésnek, hogy szeretné, ha előbb találkozhatnánk, majd az új időpontról elfelejtett nekem szólni. Tanultam az esetből: Garai Gáborral és Csák Gyulával már eleve úgy intéztem a dolgot, hogy amikor az Írószövetség presszójában elmondtam nekik: becsempésztem nevüket a pécsiek álmaiba, mindjárt hozzá is tettem, mosom kezeimet, a többi az ő dolguk, jelentkezni fog náluk a színház fődramaturgja, Czímer József elvtárs, vele abban állapodnak meg, amiben akarnak, engem később ne szidjanak, de lelkükre kötöttem, előleget mindenképp kérjenek, abból baj nem lehet.

Kultúrvigécünk meg, kezében szorongatva a tőlem kapott listát, csak járta az országot, mit sem sejtő áldozatainak skalpját egymás után megszerezte, s áldatlan, muszáj-munkára fogva őket, hetente a nyakukra járva, kipasszírozta belőlük a leszerződött darabot. Kivételes csoda lett volna, ha ilyen körülmények között maradandó érték születik, de sajnos csak az bizonyosodott be, hogy korunkban csodák már kivételesen sincsenek.

A valódi művészi szándékot, az alkotó ihletet rémisztő cinizmussal helyettesítette ez a húsdaráló. A sorozatban elkészült kortárs magyar drámákat a minisztériumban lelkesen elfogadták, a színház műsorra tűzte, az igazgató közhírré tette, a rendező a mesterkélten fölspannolt társulattal próbálni kezdte, a műhelyekben elkészültek hozzá a díszletek, a jelmezek, s egy hónapon belül már gyülekezhetett is a protokoll közönség a premierre.

Ezek a Czímer-féle színházi bemutatók nem művészeti események voltak, hanem a művészet eszközeivel átnyújtott lojális politikai üzenetek, farkcsóváló pitizések! S akiknek ez nem tetszett, akik mást vagy másképp akartak volna – mert azért ilyenek is akadtak, szép számmal – hallgatni kényszerültek vagy nem is integrálódhattak a színház életébe. Éveken keresztül sikerrel fényezték magukat az elvtársak még a szakmai közvélemény előtt is azzal, hogy a Pécsi Nemzeti Színház a kortárs magyar dráma műhelyévé vált, valójában azonban ezek a kikényszerített művek a pécsi ősbemutató után elsüllyedtek, többé soha, sehol nem játszották azokat, sem a színháztörténetben, sem a drámatörténetben nem kanonizálódtak. Tetszhalott irodalom merevedett egy halódó színház színpadán. A Czímer József gyámkodásával született íróasztaldrámák és jobb sorsra érdemes szerzőik nem szabadulhattak az irodalmi színház csapdájából.

Nem volt ezt nehéz átlátni, már első alkalommal árulkodó ízelítőt kaptam belőle, közelről szemlélhettem, hogy működik ez a mechanizmus. Ismerkedésünk első napjaira esett az Antikrisztus bemutatója, a színház vezetői magától értetődőnek mondták, hogy ott a helyem, jó alkalom, hogy megismerkedjem a társulattal.

A délutáni vonattal mentem, előadás előtt az igazgatói irodában üldögéltem a színház ilyenkor szokásosan idegbajosra feszült vezetői társaságában, fontoskodva ki-berohangáló hírnökök között. Lazító beszélgetést kezdtem; arról meséltem nekik, hogy végre elkészültem a legújabb drámámmal, aminek témájával rég birkózom, de most már ki kellett végre írnom magamból, még ha nem egészen sikerült is úgy, ahogy szeretném. Az igazgatónő szeme fölcsillant és faggatni kezdett, főrendezője és bizalmasa, Nógrádi Róbert készségeskedve kérte, hozzam csak el a darabot, nagyon komolyan érdekli. Úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy tényleg kíváncsi rá, s megígértem, ha befejezem az újabb átdolgozást, elsőként olvashatja.

Sokan érkeztek aznap Pécsre, a bemutatóra, ez valamiért divat lett akkoriban, amolyan flottatüntetés. Még az utcán találkoztam főbérlőmmel, Kende Jánossal, az ismert és irigyelt Jancsó-operatőrrel. Zavartan köszöntöttük egymást a színház kapujában, ő sem számított arra, hogy itt találkozunk. A fogadáson bemutattak Szabó Istvánnak (akár húsz évvel ezelőtt a Szent István parkban), Bőgel József osztályvezetőnek (szakmai gúnynevén: Stikabika, mely beszélő név azt jelzi, hogy a bankett után igényt tart az ügyeletes színházi szende személyes szolgáltatására is), aki kérte, Pesten járva hívjam majd fel telefonon, beszélni akar velem, no meg Barta András kritikusnak (– Nem a szépségéért kedveljük! – súgta fülembe egy jóindulatú statiszta). Hernádi Gyula nem csak a családját, a barátait is lehozta, s az előcsarnokban összefutottam Konrádékkal is.

Előadás után, a színészklubban régi egyetemi színpados lépett hozzám: Sólyom Kati! Kapásból lebeszélt arról, hogy a színházhoz szerződjek, ő nagyon rosszul érzi itt magát – mondta –, szerinte szakmailag tehetségtelen, képzetlen, eszmeileg ellenséges, fasiszta társaság veszi körül. A lelkesen hozzám siető Karinthy Marcinak fegyverbarátságot ajánlottam a főiskolai évekre emlékezve, Dobai Vilmos rendező elvtárs hivatalos arckifejezéssel kérte, hogy reggel menjek be az Ellenségek próbájára, délben majd hazavisz kocsival. Vajon miről beszéljek vele Pestig, a végtelenül hosszú úton?

Sík Feri csillogóra fényesített néptáncos csizmájában ismét föltünést keltett, többször keresztültörte magát a tömegen, mindannyiszor megnyugtatóan integetett felém, fokozódó izgalommal kérdezgette mindenkitől, nem látták-e megérkezni Pozsgay Imrét, de később eltűnt, korán lefeküdt, mert reggel nyolcra már Pesten kellett lennie, állítólag Aczél miniszter elvtárs raportra várta.

A bankett félelmetes volt. A klub, mire leértem, zsúfolva, meleg, füst, artikulálatlan lárma, lehúzott nyakkendőcsomók, elmaszatolódott szemfestékek, hagyma- és pacsuliillat keveréke. Sehol egy szabad asztal, üres szék, senkit sem ismertem igazán – rövid ténfergő pofavizit után megkerestem a titkárságon a kabátomat, és taxiba vágtam magam.

A kollégiumi szoba tiszta, kényelmes, meleg, tudtam volna dolgozni, ha rászánom magam, de inkább mélán, hosszan zuhanyoztam. Elnyúlva a ropogósan friss ágyneműben azonnal, átmenet nélkül zuhantam álomba. A szerény reggeli után átolvastam az újságokat a portán, majd besétáltam a tápászkodva ébredező városközpontba.

A színház előtti közkedvelt presszóban bámészkodva, kávémat kavargatva múlattam az időt, vártam, hogy végre tíz óra legyen. Amikor elhagyta a kilencest a nagymutató, akár egy száműzött herceg, homokszínű öltönyben, lángpiros sállal nyaka körül, sápadt-sértetten lépett be az utcáról Dégi István. Körbehordozta tekintetét, s ahogy tekintetünk találkozott, hosszú ujjaival finoman magához intett. Zavarban indultam felé, hisz még alig ismertük egymást, de váratlanul huncutra szűkülő szeme megnyugtatott.

– Gyere csak, van még annyi időnk, igyunk meg a pultnál egy kis konyakot!

Megittuk. Nem engedte, hogy kifizessem.

– Na menjünk – mondta, s közben fáradtan intett a felszolgálónő felé –, mintha önként …

Cigarettáját látványosan a járdára ejtette, kegyetlenül eltaposta, s fogai közt szűrve a szót, hozzátette: – … s dalolva.

Hirtelen lelépett az úttestre, s fejét leszegve nekiiramodott, alig bírtam követni.

Szinte futva érkeztünk életem első színházi olvasópróbájára. A remegés megszűnt a gyomromban, fagyos-közönyösnek éreztem magam. Amikor becsörtettünk, már túl voltak az első jeleneten, sikerült elkésnem a saját társulati bemutatásomról.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-04-18 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.