Szépirodalom

Szeretném hinni

Ott vagyok a fények közepében,
mint az árnyékok gyomrában is.
A tükörben virágzó kertnek látom
arcomat, de halovány a háttér,
a tragikus rajzolatok vagy elmosódnak,
vagy én kenem elviselhetővé őket.
Szeretném hinni, hogy minden tócsa
mellett ott áll Isten, figyel és nem enged
belefulladni az ujjnyi csapadékba.
Hiszem, a mulandóság rugói
tartják mozgásban az öröklétet.

 A Kutya halál

Tragédia egy felvonásban

Játszódik 1945 nyarától 1958-ig.

Szereplők:

Sakál (Kaukázusi juhász, szukakutya, a Vörös Hadsereg tankelhárító kutyája)

Zoltán (Kozma Zoltán)

Tatiana mama (Zoltán nagymamája. Első világháborús magyar hadifogoly szibériai felesége. Erős orosz akcentussal beszél magyarul.)

Stefike (Zoltán édesanyja, orosz akcentussal beszél magyarul)

Berci (Felvidéki egyetemista)

István (Felvidéki egyetemista)

László (Felvidéki egyetemista)

Pártitkár Béla

1. Ávós

2. Ávós

Gábor (Földes Gábor, színész és rendező, egyidős Zoltánnal, a főiskolán Zoltán barátja. 1958-ban a forradalomban és szabadságharcban való aktív részvételéért kivégzik a győri rendezőt.)

Szergej kapitány

Bíró

1. jelenet

1945 júniusa. Sakál és Zoltán találkozása.

Sakál éhezik, igen leromlott állapotban van, elhagyatott, kétségbeesett. Csontok után kutat. Mindhiába. Zoltán frontszolgálatos büntetőszázada feloszlott, a felszabadulása helyszínéről Ausztriából igyekezett volna haza Gömörbe, Rozsnyóra. Katonaszökevénységért kapott kegyes 8 éves ítéletéből (az ítéletek többsége halál volt) 6 hónapot lehúzva élte túl a háborút.

Ebben a jelenetben a Velencei tó fölötti dombságban, a székesfehérvári páncéloscsata északi peremvidékének kiégett roncsai között jár, valahol Alcsútdoboz és Sukkuró között, szekerével és lovával, lefűrészelt csövű dobtáras gépfegyverével.

AHOGY

ahogy magam is -

elrakódnak a dolgok

egy titkosabb rend szerint -

aztán nem találok semmit -

keressük egymást

mert nem látjuk meglétünk míg van

másra készülünk

kitől várjuk magunkra lelésünk

ó árvák árvám

és ha megkapaszkodsz

nemlétedbe húzod megmentőd

ravaszkodsz gyöngeként

tárgy leszel magad is

miféle vadászat

Séta a Montmartre-on

    Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy, ahogy a franciák nevezek „Place du Tertre”, az-az a „dombra” csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacrecoeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy ismeretlen idős úrral osztoztam az egyik csenevész fácska melletti padon és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak. Hetek, hónapok tolultak egymásra megállíthatatlanul, arcok váltogatták egymást, ismerős cipősarkok kopogtak a köveken, képek, hangok váltogatták egymást végeérhetetlenül. Gondolataimból ezúttal még az erényeiket olcsón árusító lánykák kacér, félre nem érthető gesztusai sem tudtak kibillenteni.

  Vendégváró

                                 Búzás Hubának

hízelgésre ne adj, sose higgy, bármit mondjon, fecsegőnek,

ám nekem így se, amíg szívvel bár, szembe dicsérlek …

épp most tettem a verseidet le, barátom,

gyakran fölveszem őket, veszem és

viszem is, de a hátamon immár,

súlyukat így latolom s emelem – edzem a szárnyuk

alatt magamat, gyatrán is szállni igyekvőn

(nekifutva a rozzant drótkerítésnek) …

folytassam? – minek is? – jó szóra

inkább hívlak s várlak jó levegőre,

ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet

Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az utcán kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson-szerű nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék.

Fényre múló ölelés

Muszájséta, firkált pad és húgyszag

Látlak megközelíthetetlenül

Még jó, hogy leülsz mellém, nem velem

Még nem veled van, de veled lesz majd

Kocsmai próféta, nézem, hogy ül

Feltöri limbikus rendszeremet

Mindig elfelejtem, magaddal ülsz

Díszlet a padunk és a folyócska,

díszlet a békahang és a part

Harci helyzet!

    Az öreg Franky a hadiszekrényéhez lépett, mely tele volt mi mindennel, pohos megannyisággal, emlékkel. Gyakran nyitogatta és gyakran üldögélt előtte, hogy kitüntetéseit fényezze: köpött és törölt, a múlt tarolt. Megtartotta magának. A szeme kívánta. A szokás és a rab találkozása. Kiakasztotta egyenruháját, amit akkor viselt utoljára, amikor a Shau-völgynél állomásozott a vietnámi háború során. Azóta ki se mosta! Raferty ezredessel és az osztaggal hevert a porban. Istenem, mennyit lőttek akkor! Az ám! Elterjedt a rettenet, az biztos! Az egyik fiatal férfi üvöltve lőtte a másik fiatal ellenség-férfit. Bár az a csata Észak-vietnámi győzelemmel zárult, de legalább ott volt! És csak kicsit futamodott meg.

szatyor

a szatyor dolga az örök
befogadás nem mondhat
soha nemet

megyek a csíkos
szatyorral bevásárolni

nagy ez a szatyor
a mindenség is belefér
talán

anyám soha nem szerette
a tömeget lökdösődést
tolakodást

Vásári búcsú

Tárgyak viszonyába léptem
csak; nem egy szobába, vagy az
életedbe. Elpirultál
a változó fényben. (Magam
mellett beengedtem hozzád az
alkonyt is.) Törékeny lányka
voltál, fekete-fehérbe
bújt halál közeli élmény.
Jaj, rögtön beléd szerettem!

Cuccaid között matattál.
Az éles metszőfogúak
szoktak úgy, miként te akkor,
s azóta is folyton tenni-
-venni. Nyilván elvesztem: épp.
Aztán állandóan. Majd
kiköszöntem (idő előtt)
kettőnkből. Úgy megsértődtem.
Elfakultak szép tárgyaid.

Játszótér

Jó játék a lépcsőház,
zörgő, fehér fénycső ráz,
rád pereg a fémzöld máz,
jó játék a lépcsőház.

Jó játék a kulcskarika,
pláne, hogyha szűk a lika,
hej, Erika, hej, Marika,
jó játék a kulcskarika.

Jó játék a fotelpárna,
jobb, mintha egy hotel várna,
belehuppansz, ölel már, na,
jó játék a fotelpárna.

Újabb második univerzikális kis antropológia

(Mér’ kis, mer’ nem nagy - 2.)

Minden transz-humánnál mind űreszközös pszeudo-, mind közönséges, mind inkarnatív materializáció esetén, ha sérthetetlen homlokukon lövetnek akár egy közönséges földi fegyverrel is öntudatukat veszítik, pontosabban, teljes öntudatnál maradnak, csak a materializált testbe, mint börtönbe lesznek zárva. Nem tudnak kapcsolatot teremteni a külvilággal és ki se tudnak szállni e testből s visszatérni a másik univerzum középső tartományába, Asztrállakába, mert meghalni se tudnak, mert nem is éltek mint földi lény, mivel nem inkarnálódtak abszolúte, hanem csak materializálódtak s addig e test-fogság, míg ki nem szabadítja őket egy másvilági társuk.

A Gellérthegyi remete

Október végére fordult az idő, amikor megérkeztem. Valamikor ezen a környéken laktam. Nagyokat sétáltam a Ménesin, a Somló úton, a macskaköves lépcsőkön. A házak falán láthattam a második világháborús lövedékek nyomait. Szerettem a Vincés papok Szent Gellértről elnevezett kápolnáját. Fügefák, házak falára erősített, hervadt koszorús emléktáblák és az Eötvös Kollégium – hívószavak húsz éves önmagamhoz.

Eger melletti apró faluból kerültem az Eötvös Kollégiumba, mint magyar-olasz szakos hallgató. Sajátságos mikrovilága sokat csiszolt rajtam, a műhelyek, előadások, az állandó intellektuális vibrálás, versenyek és borozások, meg a középkori irodalom iránti eszeveszett rajongásom elszakítottak a – valóságtól.

Félúton

Valahogy túl hosszúra nyúlt az idei ősz

és annyi minden elveszett benne

álmok, csókok, dallamok, könnyek,

macskaköves utcákon visszhangzó

léptek két világ közt

eget-földet elválasztó

avarszőnyeg.

Sehogy sem könnyebbűl

a szerelem szívedhez kötött papírsárkány

láthatatlan fonalon száll

ujjaid köré csavarva

megsebezve, eltiporva

porba zuhanó hullócsillag

ezüst hajfürt

egy őszülő

szecessziós Madonnán.

Hibernáció

Fázott. A legelső dolog, amire eszmélt, hogy fázott. Fájni kezdett a feje, azt jutott eszébe, hogy előző nap megint túl sokat ihatott; csak szépen lassan kezdett derengeni, hogy nem fogyasztott alkoholt, amióta belépett az űrprogramba. Tisztultak az érzékei, és felfigyelt rá, hogy mellette egy hangszóró ismételgeti magát:

„Ön a Jupiter-1 űrhajó fedélzetén van. A számítógép felébresztette önt a hibernációból, mivel hamarosan szükség lesz a szolgálatára. Ne ijedjen meg, ha most még nem emlékszik mindenre! Ez teljesen normális. A kijáratnál talál ruhát és számítógépes terminált az eligazításhoz. Óvatosan keljen ki a hibernációs fülkéből, a végtagjai nem úgy fognak mozogni, mint ahogy azt megszokta. Maradandó károsodása nem lesz.”

Időben halld meg

Szinte imponál, ahogyan eltörted a pálcát. 
Most hát nem vagy semelyikük sem. 
Nemrég még mindegyikük te akartál lenni. 
Mióta külön világokban éltek, 
idegen tereppé vált a saját szigeted. 
Hiába működtek Istentől ellesett trükkjeid, 
ha végül besültél velük. 
Csupán magadat kábítottad: 
nem konstruálható tökéletes szerkezet.

Szövethullámok, pokrócráncok

Papírsaláta

Vérvörös táblafilccel írtam fel a tanterem táblájára: gyufa, talpbetét, arcszesz és bérlettok. Babapiskóta, nápolyi, citrom és májkrém. A bevásárlási listámat tettem közzé. Azaz: vártam a szakkör tagjait és egyedül tanítottam.  „ Ma Istenről fogok nektek előadást tartani. Arról a személyről, aki öröktől fogva van. Volt és lesz. Azaz, már az idő és az időszámítás előtt is létezett és egyszer csak gondolt egyet, kívül minden világon és teremtett egy Univerzumot.”

Rézsútos eső

Katedrálisok csendje szorítja mellem, ha nézlek.

Engem most kell, hogy szeress!

Szeretném magammal vinni a hajad,

s illatodat arcomon

az ősz nehéz párái ellen.

Nekem semmim sincsen,

csak a mutatványos mosolyok

mögötti,  megkéselt reményeim.

Téged sejtelek már az októberi, rézsútos esőben is,

minden öngyilkos gesztenyeszemben

a te hitedet hiszem.

Mert több vagy

Mert több vagy ma is

sok más köznapi

életrészletemnél,

amit elosztogatni  

amúgy

képtelen az ember,

most mégis

a visszapörgetés

filmkockáiból

készítek válogatást

katalogizált történetek

címen,