Szépirodalom

Ez a fejezet a narkotikumokról szól. Persze, ha szigorú akarok lenni magamhoz és mindenkihez, akkor minden a narkóról szól. Még ez is, amit most teszek. Az írás is olyan, mint a narkó. Alig várod, hogy hozzájuss és nehéz róla lejönni.

A számtalan tevékenységnek, amit álcaként borítunk mindennapjainkra, csak az a célja, hogy napjaink csúfsága ne borzasszon el minket az élet folytatásától. Az államilag támogatott narkotikum, az orrvérzésig tartó munka a legnépszerűbb és a leghasznosabbnak ítélt szenvedélybetegség fogyasztói társadalmunkban. De akit ez nem elégít ki, az bulizhat és elektrosokk-partikra járhat, ahol a szórakozásnak nevezett igénytelen popzenére való rángatódzással élheti ki magát, aztán ott van a tévé, amely százötven csatornával is eláraszthat minket, a számítógépes játékok, az internet, az autók, az extrém sportok és még ki tudja minden. Minden működhet úgy, mint a narkó.

A barátnőm vérzik. Folyamatosan. Reggel és este.
A barátnőm festőművész. Legalább ötször megfestette
Már a pásztort, karjában a báránnyal.
Az anyátlannal vagy a megtévedttel? Ki tudja?
De az biztos, hogy a bárány élettel telibb a képén,
Mint az őt tartó, megtartó pásztor.
Hiszen tényleg. Vérzik. A művésznő vérzik.
Azért olyan sápadt, vértelen a pásztor.
*

Szurcsik József „halas” képei alá

közeleg a halapokalipszis
nyakunkon a sprotnilét utolsó stációja

halszagú halandó emberhalak
végül mind fennakadunk
a nagy emberhalász hálójában

rádöbbenünk szabadságunk korlátozott
halszabadság lehetünk bár halpárok
agghalszűzek fogolyhalak őrhalak
halőrök csalihalak máglyahalak
mártírhalászok orvhalak élhalak
netán belehalászok tetszhalak hírhalászok

Arra ébredt, hogy zaklatja a szüzessége. Azt duruzsolta a fülébe: sosem szabadulsz meg tőlem, majd a képébe röhögött. A lány több éves szenvedés után elhatározta, kinyírja a szüzességét.

Szombaton a szűz vásárolni indult. Séta közben, lopva a kőre ejtette szüzességét. A használt rágójával is ezt szokta tenni. A szüzesség eleinte nem értette, mi történt vele, de miután többen is rátapostak a járdán, rájött, a szűz szándékosan veszítette el. Ezt a hülye nőt, vinnyogott, miközben kivakarta magát egy hótaposó talpának mély barázdáiból. Minden barátomat tisztességes körülmények között ágyban, vagy egy autó hátsó ülésén veszítették el, engem meg csak úgy eldobnak, mint egy taknyos papír zsebkendőt, dühöngött. Aztán megrázta magát, csinált néhány törzshajlítást és karkörzést, majd gazdája nyomába eredt. Egy gyorsétterem előtt érte utol, a lány halálra rémült, amikor meglátta a laposra taposott szüzességét, aki megpróbáltatásai ellenére virgoncabb volt, mint valaha.

43.
sosem pörkölődik meg
a tűzoltóparancsnok
nem készül belőle
pörkölt vagy paprikás

így aztán nem is
körítik krumplival
és csak a legritkább esetben
esznek hozzá uborkát

éljen és virágozzék
a krumpli meg az uborka
tévedésből krumplivirágra száll
a paradicsommadár

buddha felmutat
egy krumplivirágot
és elmosolyodik
a kolorádóbogár

Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.

Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráesz­mélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.

azt mondod nekem olyan
ember kell aki állandóan
a szoknyám szélén
hiába mondom neked
én olyat szeretek aki
sokkal arrébb másnak
a szélén áll és le is zuhanna
ha nem tartaná fogná
szaván egy gyermek
hozzám az ölembe akár
ide is eshetne de azt
mondod nekem nem
elég három gyermek ennyi
kezet te még nem fogtál
A szoknyám szélén álmok
állnak egymás mellett,
azt mondom, ugrásra
kész
mindegyikünk.

Élt eccer, vót eccer egy szegény vándorlegény. Szana s szerte járta a világot, s mindenütt ragatt reá valami, hol valami fortély, valami szakmabéli hasznosság, hol meg csak a kosz. De azt is megbecsülte, mert az idegeny kosz vót, s hát az jobb mint az otthoni kosz. Idegenbe minden jobb, há nem? Há’ de! Maguk nem tapasztalták még?

Tél után

Víz alatt, víz alatt,
sikló tekereg,
zsong a nád, zsong a nád
víztükör felett.
Vízi pók, vízi pók
gyorsan menekül
nádi rigó, ringatódzó
fészkére repül.
A tavaszi ég alatt,
nyújtózkodik
már a nap,
a szemét is jól kitárta,
körülnézett a határban,
sok dolgom lesz
itt nekem,
de jó hogy felébredtem.

Nem emlékszem, mi volt az a mozzanat, ami ide juttatott. Hiába próbálom felidézni az elmúlt időszak eseményeit, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ésszerű magyarázatot találjak erre az egész őrületre, ami körülöttem zajlik.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, arra az időszakra, amikor a lányok királylányok, a fiúk valami szuperhősök szeretnének lenni, akkor azt hiszem, nem ezt álmodtam, ami most történik velem. Akkoriban boldog, békés családot szerettem volna egy szép családi házban, kutyával, macskával, egy kicsi virágoskerttel. A ház mögött veteményeskert krumplival, kelkáposztával, eperrel és málnával. Hét végén, úgy gondoltam, majd felkerekedik a család, elmegyünk valami szép helyre. Állatkertbe a gyerekekkel, vagy éppen kirándulni a hegyekbe.

Állok az ajtaja előtt,
a második emeleten.
Csöngetek, csöngetek. Semmi.
Bent sötét van.
Felhívom mobilon,
kérdezem, „hol vagy”?
Azt mondja, „itthon”.
Mondom, akkor nyisd ki az ajtót,
mert éppen itt állok.
Ja, mégsem vagyok OTTHON,
mondja ő.
(Itt be is fejezhetném.)
Aztán este felhív – ellenőrzésként –
a vezetékes telefonon.
Fölveszem – leteszi.
Tudom, ki hívott, itthon vagyok.
Nem fekszem a második emeleten
az ajtaja előtt.

Tálas Márió, a híres sztárséf, bajban volt. Bizony, nagyon nagy bajban. Egy rendőrségi fogdában ült, ahová aznap éjjel zsuppolták be. Pontosabban: nem is ült, hanem a szűkös cellában, faltól falig rohangált, mint egy ketrecbe zárt vad, és szánalmasan nyöszörögte: ez biztos csak egy rémálom, egy rémálom, hát persze, mi más lehet, mindjárt fel is ébredek belőle… Kuss legyen, köcsög! – ordított rá a gargantuai méretű ügyeletes őr, és a miheztartás végett, gumibotjával keményen rávert a cella vasajtajára. A sztárséf rettentően megijedt – gyorsan a priccséhez iszkolt, és lefeküdt rá. De a bajok nem itt kezdődtek…

„No Verse Today” (amit nem folytatnál)

Ma nincs vers (fű itt nem terem),
csak az untig ismert dal van.
Refrénjét fújod szüntelen,
és mantrázod: nem vagy bajban.

Ma nincs vers, de holnap lesz-e?
Bátran kiradírozhatod
a kérdőjelet. Nincs messze
a sosincs se, ne játszd a vakot!

Ma nincs vers, s nélküle nem vagy
te sem egészen magadnál.
Félbemaradsz, mert félbehagy
egy sor. Amit nem folytatnál.

istenem, áldd meg a magyart,
kerülje el a sanyart,

istenem, áldd meg a nőket,
mert szeretjük őket,

istenem, áldd meg a lengyelt,
a kengyelt, meg a rendjelt,

istenem, áldd meg a németet,
gyártson konyhai gépeket,

Azon a nyári éjszakán a városra végzetesen rátelepedett a félelem. De mi még gyanútlanul ültünk Dórival egy étteremben, ahol előzőleg asztalt foglaltattam kettőnknek. Élveztük a hangulatot. A hangszórókból nem szólt permanens módon a zene, csupán az evőeszközök neszeztek halkan, és a vendégek beszélgettek egymással. A sarokban állt egy özönvíz előtti zongora; egyik pincér néha leült mellé, és kéretlenül eljátszott egy-egy számot.

Akkor már túl voltam egynéhány vakrandin, úgyhogy meggyűlöltem a netes társkeresést. Az arctalanság vakmerően hazuggá tette a nőket, akikről a személyes találkozás során rendszerint kiderült, hogy az önmagukról felvázolt kép részleteiben sem vág össze a valósággal. Dórival végső kétségbeesésemben kezdtem el szemezni egy helyijáraton. Azonnal feltűnt nekem, hogy hosszú ujjú fehér blúzt és bokáig érő redőzött fekete szoknyát visel nyáridőben is. Csak az arca volt meztelen, de úgy hatott rám, mintha az egész nő pucér lenne. Olajbarna szemei fölött két koromfekete szemöldöke szinte összenőtt. Az ilyen nőknek tulajdonították a bizánciak a szemmelverés képességét.

Halálos valamennyi hasonlat,
azt öli meg, amihez találni
jóval jobbat puszta önmagánál.
Minek az eredeti, amiből
indult az egész – tömegtermelés.
Az utolsó oltsa le a villanyt –
és lehet, eredetileg ez volt
a teremtés, azóta hasonlat-
lánc – s ide jutottunk: belső világ.

A portás megkérdezte, mit akar. A fiú azt felelte, a bizonyítványáért jött vissza. A másik iskolában kérik, anélkül nem veszik át. Kell a papír. A portás azt mondta, várjon. Telefonált, de a titkárságon senki sem volt, mindenki ebédelni ment. A fiú állt, keze a zsebében, várt. Némán. A portás tudta, a fiút ebből az iskolából kitették, egy lányt vert össze a vécében, a lány csupa vér volt, eltört az orra.

De most békésen állt a fiú. Fekete ruhát viselt, fekete hátizsák volt rajta. Tizenhat éves múlt, tizedik osztályba járt. Megijedt, gondolta a portás, végre megértette a hülyéje, hogy nem lehet mindent. Lányokat nem lehet ütni. Tanárokat nem lehet leköpni. Szőke, vézna fiú volt. Állt az üvegajtón túl, várt.

Nap símul zord bérctetőkre,
hómezőket hímezőkre.
Ág moccan – friss csönd az erdő,
harkály szól, sapkás kereplő.

Szél – csitulva hópihékkel,
kört ír, s varázsvesszejével
jégre – tünde-könnyű kéz,
kristályfény forgót igéz.

Lenn szoknyás fák ingó karja
vékony páncéllal takarva
parton széncinkét hintáztat,
szárnya kél sok-sok pisztrángnak.

Figuratív csönd méter magasan
Végesség tudatom spagettival csomózom össze
A virtuális szabadság hullámhosszán zúgolódnak az angyalok
Isten saját hátát festi
A Sátán megsúgja mi a pokol:
Sejtnek lenni ismeretlen szervezetben
Az almát kiharapom a Bibliából:
Péniszek jázmint virágzanak
Szeméremajkak lanyhán tapsikolnak
Gyerekek kétéltűvé serdülnek...
A hiba is meghibásodik
A felnőttek egylakivá konokulnak vissza
A múzeumok fegyvereket mutogatnak
A zálogház csontkollekciókat gyűjt