VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomYesabel Du Anaconde földi űrutazása (bocs, bocs, bocs, bocs, nem a földön űr-utaza, hanem a föld felé) 2.
Vágyakozás a velvet dress-re, Yesabel itt még egylábasan, mankótlan, neglizsé, de kardos menyecskés vívótőrösen Én, Jean-Claude von Vogüssen báró, de UpaniSade márki épp jövék le a kapitányi hídrúl, három okbúl es. Először es, mivel jelenlétem már elősegíté hajónk indulását, ez a hajó már elment (az induláshoz, nem hozzánk képest, mert ugyi mi rajt’ valánk), a magiszteri tengernyi hangtenger alattomos hullámzására, a viadalos harci zajra és semmiképp sem utolsósorban, hanem alapvetően: régen látám már az én/ Yesabelemet, hogy megnézném,/ mi van vélle. Hát, nézém, nézém én e,/ publikomom, Vogüssen és bizony látám/. Bizonnyal megláttam ám/ őt, győzedelmes istennői pózban,/ persze elszállott minden aggodalmam,/ amint szép hatalmas jobb combját, ami mostanság önmagában egy nagyon jól és szépen/ fejlett, csak nem végiglegesen épen/ rettentőn gyönyörű,/ (avagy gyönyörűn rettentő), óriási, szerelem-/ és szépségistennői (fél-futómű?) / Halásos kór
Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás, nem is testem súlytalansága volt, - egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen -, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a boka ízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke. Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt Mindig hajnal
Hogyan mérje meg A távolságot két Szó között a leg Rövidebb utat A kerítés mentén Bandukolva húzza El az ujjait az összes Rácson nem adnak Hangot nem adnak Érettségi találkozó Az érettségi találkozó után Dobos Pista megkérdezte, van-e valaki, aki vele tartana Pestre? Egyedül jött, van hely a kocsiban. Az asszony nem érezte jól magát az indulás előtti este, inkább otthon maradna ─ mondta. Ő meg nem unszolta. Minek? Ez már az ötvenharmadik találkozójuk. Az ötvenedik után, amikor már elkezdtek fogyni a régi osztálytársak, elhatározták, hogy ezután minden év őszén összejönnek az életben maradottak a régi iskola közelében lévő vendéglőben. Nem vacsorára, hanem ebédre, hogy még a naplemente előtt hazaérhessenek. Minden évben kevesebben jöttek el. Ezen az őszön már csak húszan ülték körül az asztalt. No, meg a velük jött férjek, feleségek. MÁR LÁTOM SZÜRKE FELHŐK ALATT
Már látom szürke felhők alatt a teremtésdarabot, ahol készülődtem. Itt volt mindig, de csak most látom újra. Vak fény. Süket kattanás.
Itt vagyok újra. De itt-e az itt? Pórusosan száraz állóképek egymásutánja lett az egykori, nedvdús lendületből. Amit kezdetnek hittem, az lett a vég. A tüdő felé
Le a torkon. fej - permanens légzés, előbb a levegővétel, majd lihegés.
A lélegzet mérése, a szájpadlás archeológiája: A terület egyre szélesedik. Második élet
Édesanyám zsúfolásig megtelt, szavát se venni. Azelőtt négynapos konferenciákat tudott végigbeszélni. Mire jött rá, ami végül megoszthatatlan? Az "úgyis mind meghalunk" civil pátosza ma sem áll hozzá közelebb mint az üdvözült andalgás a hirtelen támadt felebaráti szeretet aknaligetében.
Levelek a Pokolból (1)
Drága Barátom Hyde,
MOSDÓ
Önző vagyok, sajnáltatom magamat, mint a lemenő nap, mint Isten, aki nem ad nevet senkinek és semminek, az igazságtalanság a kör közepére kényszerít , mint a krónikást, Gizike vállalkozott rá, hogy elmenjen Herberttel a kórházba. Amíg Mazuráné az orvossal tárgyalt a folyóson, Herbert az anyja kórházi ágyán ült és hallgatott. Lübkéné kába volt a kapott injekcióktól és gyógyszerektől, s noha azonnal megismerte és üdvözölte fiát, bővebb szóváltásra már nem tellett erejéből. Herbert sem akarta kérdésekkel ostromolni anyját, csendben és türelmesen ült az ágy szélén. Nézte a kórteremben fekvő betegeket, és arra a következtetésre jutott, nincs szörnyűbb hely egy kórháznál. Az jutott eszébe, meg kéne mondani az orvosnak, engedje haza az édesanyját, gondoskodik ő róla, megtesz bármit, ha kell. Otthon jobb helye van neki, ezt még az orvos is beláthatja.
„Zaynah. Hasnah. Bahiyah. Jelentésük: gyönyörű. Bár e nevek egyikét bírnám! Édesatyám, kevélységeddel magadra haragítottad Al-Latot! Az istennő sértett hiúsága csúfít engem! Orcám csorba agyagtányér! Szemem kicsiny kavics! Termetem tenyeres-talpas!” – a halandó Al-Lat eképpen panaszolt gondolatban. Sírva dobta el a tükröt. Bújának kiégett Nefúd sivatagját néma könnyivel itatta. Az ablakból ezüst fény vetült rá. Felsikoltott azt hívén, hogy Musztafa kandúr egy dzsinn és a csúnyaságot veszejteni érkezett.
Majális a tömeg tenyerén csíkos trikó kiáltozott apa papundeklihuszárt légpuskázott nekem
nem ültünk föl a körhintára csak néztem akár madarak szárnya föl-le-föl-le csapódik a lányok szoknyája
Álomnapló
Nagyon későn ébredek, álmosan vánszorgok a konyhába kávét főzni, ám a kávéfilterek papíralja hiányzik, egy csomót át kell vizsgálnom, mire egy megfelelőt találok, hogy betölthessem a hosszú kávéhoz szükséges mennyiséget. Az izgalom hatására magamhoz térek, épp csészét akarok kivenni a konyhaszekrényből, amikor észreveszek egy szép, fiatal nőt az előszobában. Kérdezem, hogy tudott bejönni, nyitva felejtettem az ajtót – feleli. Vizet kér tőlem, de kávéval is megkínálom, sőt invitálom és rááll a közös reggelire is. Amíg kifő a kávé, a reggelihez szükséges kistányérokat szedegetem elő, de érthetetlen módon mindegyikben van valami penészes maradék, paprika, paradicsom, kenyérdarab, rettentően szégyellem a dolgot az idegen előtt, ilyen még nem volt, nem én mosogattam, valószínű ezért ez a baleset. Gyorsan elmosogatom a kistányérokat, a kávé is elkészül, mondom nyissuk ki az ajtót, mintha egy kertre nézne az előszobám, teszek egy-két lépést, igen ez kertes ház. Kimegyünk együtt, de megdöbbenek hogy családi házban lakok. A kertben vaszari romák nyüzsögnek, szedik össze a gallyakat, a fiatal nő a képviselőjük, azért jöttek, hogy a falunapra meghívják a köztársasági elnököt. Kérnek segítsek nekik Pesten tájékozódni, sőt írjak egy rövid köszöntőt erre az alkalomra. Honnan vették, hogy hozzám jöjjenek, azt mondják, az ötletgazda István öcsém, az ő javaslatára jöttek ide, az idősebb ember a kapu felé biccent fejével, hát ott áll kapunak támaszkodva, karba tett kézzel öcsém, várva a fejleményeket. hulla kerettel
gyümölcs-testes borok illenének hozzád finom damasztterítő barack a mellednek helyére hasadhoz egy marék füge
hajad bodorítanám loknikra naplemente narancsával pirosítanálak pupilládba csempésznék csillagfényt és még az olajos éjjelt is meglopnám hogy tested vonalait megerősítsem
kubista kép lennél hogy végül életerős csendéleted köré keretezhessem magam
Valami sűrűből van most a rossz. Nem éghető, nem vágható át. Ha köd, nem szakad fel. Ha reggel, nem jön el soha. Töröltek minden járatot. Gyenge elégtétel tudni, hogy nincs hova. Ahol a madár se jár
Ide csak a vadkelet legbátrabbjai merészkednek. A folyosó sivatagján indőnként átgurít egy-egy ördögszekeret a szél. Arcomon borosta, nyakamban dögcédula, vállamon tetovált „vadnak születtem” felirat, kezemen anyu keze, nyugtatgat. – Te következel, sápadt arcú! – szól hozzám Nagy Fehér Köpeny. Bemegyek hozzá, felültet, a vallató lámpát az arcomba irányítja. bérálom feladtam egy hirdetést bérálmodást vállalok hosszas tárgyalások folytak Nem ezt akartam
Gyakran mosolygok, magamon is. Mindig ugyanaz. Látom a röhögő, csapzott királylányok csupa vágy, csupa tűz menetét, a közmunkások magtalan mozdulatsorait, látom a piroslámpa magárahagyottságát, és néha érzem azt a huszonegy grammnyi izomlázas sajgást szívtájékon. Lehet izomláza a léleknek? Ezt még Karcsibá se tudná, minek kérdezzem, se bolondabb, se bölcsebb nem vagyok senkinél. Nem vezet innen sehova út, éjszaka van, egy kánikula sokadik napja. Az utcákon nyüzsgés, olvadozó testek, tejes mosolyok, meztelen combok alkoholos karneválja. Itt most nevetni kell, itt most inni kell, s én se nevetni, se inni nem akarok, csak ülök a söröm felett, s nézem a sétálóutca lassú hullámait. Mennyi, mennyi vágy, mennyi, mennyi Anna! S egy sem az enyém. papus piktográfus 
|
