Jónás Tamás versei (Királyságom, Elveszettség, Kikelet)
Királyságom
Nem érdemes túlélni bizonyos dolgokat.
Köszönjem neked, hogy mégis itt vagyok?
Köszönjem, hogy lágy szöveteimből csontokat
keményítettél -- s hogy még így is dobog?
Hát... köszönöm akkor a lázat. A gyakorit. A testét.
Jó volt betegnek lenni néha, izzadni ágyba,
s míg betegségemet, kedvemet keresték
nappal, jó kaland volt a rémálmok éjszakája.
S köszönöm akkor az álmot. Mindet.
Olyan nehezen felejtem el őket.
Köszönöm, hogy visszahoztak, messze vittek,
bár szótlanok voltak idegenvezetőnek.
Köszönöm, miket megadtál. Jobban, amiket nem.
Őt. Meg őt. A kettőt és a négyet.
A hazugot. S akiket én hitegettem.
Neked tudnod kell, kikről beszélek.
S engedd meg ezt az egyszerűséget:
köszönöm az orrsövényferdülést.
Hozzá az ügyetlen orvost. A fülműtétet.
Az orvosságokat, az injekciót, a kést.
A tacskót, s a másikat, a korcsot,
a falut, a várost, a nagyot, az idegent,
köszönöm lapos orrom alá a borsot,
hogy olyan fárasztó minden idelent.
S ó, el ne felejtsem: amiket elvettél!
Anyu tüdejét, apu hitét. Az önteltségemet.
S volt öt testvérem! S volt, hogy szerettél!
S jókedvét mindnek, aki helyetted szeret!
Huszonkilenc nyarat! Huszonnyolc telet!
Bevallom: soha, de soha nem szerettelek.
Gyerek. Vagyok. Gyerek. Kisgyerek.
Büntettél. Köszönöm. Meg nem bocsátom.
Az erőt köszönöm még, hogy elfelejtselek.
Megvan. Meg van egy-két könnyű barátom,
akik rám telefonálnak néha. Mobilon.
Megtaláltam magamban, mit nem találtam másban.
S épül bennem, a Tamásban, a Jónásban,
királyságom ékessége, megkeserült Babilon.
Elveszettség
Egyébként is nagyon-nagyon hideg volt.
Egy pólóm volt csupán.
Egy rövidnadrág és talán
túl forró a délután.
Megérkezett az este.
Mint fiatalság, tűnt el a meleg.
Állomáson akartam aludni.
De zárva volt. A bokorban hideg.
A felkelő Nap padon mosott arcon.
A tengertől 5-6 lépésnyire.
Elestem, sebes, dagadt volt az arcom.
Igyekeztem, nem néztem senkire.
Tizenkét óra telt el, nevem nélkül
bolyongtam. Nem vettem jegyet.
A legnagyobb bátorságommal végül
vonatra szálltam. Semmiben bíztam, azt se meg.
És álldogáltam a határon, mint a
földön tocsogó, töltetlen palacsinta.
És elszavaltam Adyt, túl az álmon.
Papírok nélkül át a zord határon.
Hat-hét éve, testem, bőröm ura.
Hibátlan akcentusom vitt haza.
Kikelet
Mikor a hűtlenek sírnak, már késő.
Munkába menekülnek a lusták.
Szelekről álmodik a hamus táj.
Kis morzsák hullanak le egy tál égről.
Rájössz akkor, hogy te is hazudtál.
Tudatlan kutatod, mit és kinek.
Mindegy: gyakorlatilag vagy elvileg.
Reggelente inkább elaludnál.
Nem bánthat többé senkit senki meg.
Sípokat faragnak bűnökből a fák.
Gyerek vigasztalja az édesanyát.
Fájdalmas táj az olvadó hideg.
Megjelent: 2016-04-11 14:00:00
 |
|
Jónás Tamás (Ózd, 1973. március 14. – ) magyar nyelven alkotó roma származású költő, író, programozó |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
