Teremtettem magamnak egy világot, csupán hatvan négyzetméteres az egész. De ebben a hatvan négyzetméterben az egész világ megtalálható, úgy, hogy ki se teszem a lábam. Nincsen miniszterelnök, nincsenek miniszterek, nincsenek hitvány emberek, csak az én barátaim, akikkel bármikor beszélgethetek és még vendégül se kell fogadnom senkit. Nem jó? Ha nem tudok valamit, megkérdezem a barátomat, akinek a neve internet. Csoda egy világ ez!
ittak még egyet. A pálinkától joggal remélték, hogy fokozódik az agyi tevékenységük és úrrá lesznek a helyzeten, ami egyébként nem volt olyan, hogy egykönnyen úrrá lehetett lenni rajta.
– A szituáció, mármint ami most van – Bélu kiitta a poharát és folytatta –, nem épp általános. Szörnyek, mondjuk ki, magunk közt, hát szörnyek eddig nem voltak. Itt, az erdőnkben legalábbis. Mit lehet ilyenkor tenni, kérdem én. A szörnyekkel, meg magunkkal.
– Lelőni... mindet? – bizonytalankodott Jóska a söre mögül, és elképzelte magát vadásznak, jobb mutatóujja akaratlanul behajlott.
Karácsony másnapján utazom Anyámhoz, istenhátamögötti falumba. Egy középkorú, megtört szemű asszony és leánya ülnek a vasúti kocsiban érkezésemkor. Beszédbe elegyedünk. Kiderül, hogy a lány vidéken élő apjához utazik és ott tölti a téli szünet nagyobb részét. Sűrű tanácsokat osztogat a lánynak, induláskor pedig a lelkemre köti, hogy vigyázzak rá és figyelmeztessem a pincehelyi állomáson, mert ott kell leszállnia.
Ismerem a pillanat tragikumát, a csonka családok szülők között ingázó gyermekeinek a sorsát. Ígéretet teszek, hogy nem feledkezem meg a lányról.
Az anyai felmenőim Szegedtől egy hajításnyira, Dorozsmán éltek.
A dorozsmai domb környékén a kun puszták az ezerhétszázas évek elején lakatlanok voltak. Egy részük jó feketeföld, másrészük löszös homok, de volt köztük zsombékos, szikes vegyesen. Éppen ezért Orczy uramnak, a jászkun kerületek adminisztrátorának az a gondolata támadt, hogy az országnak más részibül való családokkal telepíti be a Gara nemzetség valamikori lakhelyét, mind a harminckétezer holdat, vagyis Dorozsmát, ami a Német Lovagrend tulajdonában állt abban az időben.
Elképzelhetetlen volt, hogy emberek léteznek a földön, és nem küldenek jeleket, hogy eljutottak odáig, hogy emberi mivoltukat illetően senki sem oktatja ki őket. Nem tanítják a görcsös és csomós emberi létet, és nem baj, ha az ember bosszúsan, elkeseredve távozik.
Könnyen mosolyog, ami azt jelenti, nem tudja az ígéreteit beváltani. Véletlenül csend támad, és percek is elmúlnak, míg valaki ordítani kezd. Kiküszöbölve a félreértéseket és a félremagyarázásokat, szükségesnek tartom megjegyezni, nem állunk olyan rosszul. Az ember élménnyel érkezett a földre, és eltelt egy éjszaka, és eltelt egy reggel, és a módszerei gazdagodtak.
Tegnap temettük apámat. Nem akart hamvasztást. Mielőtt lezárták a koporsót, percekig néztük a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát. Élt 72 évet.
Zoli most is elkésett, lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz. Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Ő a bezzeg-bátyám. Neki lehet. Szinte hallottam apám hangját, az a gyerek éjjel-nappal edz, majd jön, amikor tud.
Öt éves voltam, amikor apám megállt a kertkapuban és bekiabált a házba. Petikém, hozzál a bátyádnak egy pohár vizet, és azt a Balaton szeletet is, amit meghagytál tegnap! Szaladtam a vízzel, meg a csokival. Zoli addigra már lihegve ült a lépcsőn. Apám az izzadságot simította a homlokáról. Nem semmi vagy, fiam! Tizenkét kilométert futottál le. Lassan igyál, kortyonként! Rám se nézett, úgy vette ki a kezemből a poharat. Nem kérdeztem semmit. Ez szokásommá vált.
Az én fejemből ki nem beszéli az álmot senki, hogy egyszer ott volt a szent a templomunkban. Azt mondta, Jan a neve. Életemben nem láttam, nem lett abból semmi baj, akkor már ministrálni se nagyon akartam, sirályszárnyú angyalokon járt az eszem, bordó ruhában ültek a kisoltáron, okos és vad szemmel mindig csak az ég felé nézegettek. A pap barátságosan mosolygott, ismerősnek tűnt, lényéből nem hiányzott a határozottság és a keménység. Ahogy ott álltam, azt mondta:
Korán van, talán most még mindegyik dalt végig tudom énekelni. A térre megyek, mert ott a legjobb. Körben a nagy házakról úgy jön vissza a hang, mintha egy hatalmas nagy teremben lennék. A templom bejárata mellett ülök le egy padra, onnan lehet jól beénekelni az egész teret. Hűvös van, de nem baj, majd bemelegszem.
Azt mondják, fátyolos és bárdolatlan a hangom. Nem tudom, mi bajuk van vele. Jó énekelni. Emelkedni kezd bennem ilyenkor valami, talán a gyomromból indul. Jön egyre feljebb, és amikor kiszáll a torkomon, az már olyan, mintha nem is én lennék. Néha egy órán át is énekelhetek, alig pihenek közben. Máskor hamarabb elzavarnak. Vannak, akik elmennek a térről, ha belekezdek, azért maradnak is páran.
Az anya szereti gyermekét. Ez az anya szereti azt a kislányt, aki tíz évvel ezelőtt mindennap többször és üresre szopta a mellét. Az anyák szeretik azt, aki által megszabadul a mellük a tejtől. Az anyák nem szeretnek félni attól, hogy megindul a tejük nyilvános helyen. Az anyák szívesen segítenének más anyák kisgyermekein, de nem teszik, mert irtóznak attól a gondolattól, hogy más anyák úgy főzzenek a tejükkel, mint a tehenek, kecskék tejével.
A kislány áll a pult mögött. Anyjának dolga akadt a raktárban. A gyerekek szeretik, ha szüleik a közelben tartózkodnak. Ha szüleik arra kényszerítik őket, hogy egyedül legyenek, akkor idegen felnőttek közelében telepszenek le, mintha azok rokonaik volnának. Ha rajtakapják őket, elszégyellik magukat és elfutnak. A kislány lassú. Olyan lassú, hoyg az ember kedvet érez ahhoz, hogy féltse. Attól féltse, hogy tagjai elmaradnak valahol, szétkenődnek azon, amit érint. A szalvétán, papírtálcán – a világos színű, többnyire fehér kellékein az ételeknek; büféknek: minden ételnek, amit másnak szánunk.
Mint egy madonnaképet, úgy hurcolta magában Eszter és Emma képét. Madonna gyermekkel, öleli, meghalnak. Eszter húsz éves múlt, Emma másfél.
A vonatból, az állomást elhagyva évtizedekig látta azt a bombatölcsért. Gyerekkorában, ha utaztak, anyja mindig mutatta, látod, ott haltak meg. Jóval később derült ki, mégsem a pályaudvar környékén, hanem odébb, de már semmi jelentősége nem volt a távolságnak.
Felnősz egy kép alatt, hetente port törölsz, az a gyerek dolga, letörlöd Eszter és Emma fotóját, hallgatod a históriát, elpusztultak, amikor bombázták a várost. Húsodba íródik a történet. Később elfelejted, mert többször költözöl, a kép ládába kerül, együtt költözik veled a múlt.
Attilával három éve házasodtunk össze, és nagyon vágytunk már egy közös gyermekre. A terhességem alatt én mesét olvastam Fanninak, míg Attila a gyerekszoba fehér falaira hatalmas napraforgókat festett. A szoba fürdött a napfényben. A szüleim padlásáról lehoztuk a régi gyerekágyam, és egy meleg, őszi napon lefestettük az udvaron. A színén előtte Attilával egy napig veszekedtünk.
– Döntse el Fanni – ajánlottam végül. – Amelyikünk színére rárúg, arra festjük.
Attila gyanakvó szemmel nézett. Szőke hajába belevegyült pár napraforgósárga festékcsík.
– Legyen – egyezett bele, és kezet fogtunk rá.
Leültem a párnázott székre, amit a férjem hozott ki a konyhából, ha elfáradnék. Megsimogattam a hasam, és mosolyogva élveztem az arcomra még most is szeplőket csaló napsugarakat.
– Fanni drágám, milyen színűre szeretnéd az ágyacskádat?
– Szervusz, Professzor úr, köszönöm, hogy máris találtál időpontot számomra…
– Szervusz, kolléga, rég láttalak. Üljünk le. Ha jól emlékszem, az éves pulmonológiai konferencián találkoztunk utoljára … igen. Miben állhatok rendelkezésedre?
– Ámulva láttam, kérlek szépen, a covidos jelentésben, hogy az utolsó két hétben szenzációsan csökkentettétek a mortalitást az osztályodon. Mindenki erről beszél. Beavatnál, kérlek, milyen új terápiás eljárást vagy eszközt vetettél be?
– Milyen új terápiát, eszközt, kolléga? Pszichológiait.
– Pszi-cho-ló-gi-a-it?!
– Megengedsz egy rövid demonstrációt? Ülj át, kérlek, oda, oldalt, abba a vendég-fotőjbe, mindent meg fogsz érteni …
Azzal megnyomott egy addig alig látható műanyag jelzőgombot az íróasztalán, az ajtó fölött diszkrét, vékony zöld jelzőfénycsík gyulladt föl.
Álmaiban néha lifttel utazom. Kovácsoltvas ajtó, csupa üvegfal, mechanikus nyomógombok, zajtalan siklás. A baj az utolsó emelet előtt ér utol. A fülke nem lassít, nem áll meg a legfelső emeleten. Kinyílik a tető, és siklunk felfelé, a felhők fölé, az univerzum pereméig. Hirtelen, nagy zökkenéssel megállunk, és kinyílik az ajtó. Kilépek a semmibe. Egy öregúr jön velem szembe, nagy szakálla meg se lebben, nincs mitől. Lélegzem. Ez elgondolkodtat, nem ezt tanultam az iskolapadba kényszerítve, itt nem élhetek. Nagyon hidegnek kellene lenni, és nincs sehol életet tápláló levegő. Az öreg megáll előttem.
– Isten hozott! – mondja, a világ legtermészetesebb módján.
– Én azt hittem, hogy te vagy...
– Gondolom. Hasonlítok rá? Azt mondják, profilból tisztára.
Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez.
Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek.
A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.
Egy évvel korábban
– Mama, nézd! Miért csak két petty van ezen a katicán?
– Mutasd csak, Kiscsillagom! Hát persze! Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a mamájuknak, hogy nekik még kellene pötty, amíg oda nem adta nekik.
– És már mindig az övék marad? Nem kéri vissza az anyukájuk?
– Hát miért kérné vissza, Kiscsillagom? – mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából. - Ajándékot nem kérünk vissza. Pláne attól nem, akit annyira szeretünk.
Szakállas Zsolt: Lőrésekkel elkerülhető a tényfeltárás
– Igazából nekünk majdnem mindegy. – zárta le a beszélgetést Mónika, és szemébe húzta a borfoltos, függönyből takaróvá avanzsált pokrócot. Deszka vállat vont, és foga közt visszhangozta, „majdnem”. Föltápászkodott a kiürült demizsonok mellől, és elgondolkodott, hová is mehetne. Fülében visszacsengett ez a „majdnem mindegy”, így mindenképp olyan helyek jöhettek csak szóba, ahol ezt nem hallhatja. A sápadt neonokkal kivilágított aluljáró sötét foltjai voltak ők, és magában sejtette, Mónikának igaza van.
Deszka, bár még csak harmincöt év körül járt, arcát korán meggyűrte az utca. Alkata keménységről árulkodott, tartásában, és még a hajában is volt valami merevség, mikor pár perccel később kilépett a napvilágos járdaszigetre. Meg sem érezte a fáradt, októberi szelet, bőre vastaggá érett az elmúlt öt évben, melyet aluljárókban, menedékszállásokon, hidak csatornaszagú tövébe húzódva töltött. A csiga, ha eltapossák a házát, újat épít maga köré. Az ember is ilyen, gondolta, de valójában fogalma sem volt, ez valóban így van-e a csigáknál.
Ez a kor is csak olyan, mint többi, mondta Franz, aktuális nevén Ferenc a vámpír, a vele szemben ülő tunikás férfinak. Megkavarta kávéját, két cukrot dobott bele, egy kis tejszínt is hozzá löttyintett, majd letette a kanalat és érintetlenül hagyta a csészéjét. A változások eltűntettek nehézségeket, hoztak helyettük újat, de a kellemes dolgokkal is hasonlóan bántak, így összességében, ha figyelemmel kíséred az új szeleket, hangulatod kiegyensúlyozott, közérzeted otthonos maradhat. Nekünk is annyi időnk van megszokni a változásokat, mint nekik – mutatott ki az ablakon, a kávéházi kirakat mögött siető ember tömegre. Persze te, az elvonulásoddal megint megnehezítetted a saját alkalmazkodásodat. Fogy a vadállat, mi? Közeledik az ember? Remeteség több mint száz évig! Emlékezz, a villanykörtétől meddig rettegtél, az is milyen váratlanul ért középkori önkéntes elvonulásod után.
Hajnalodik. A külvárosi szerelőműhelyben már élénk társalgás folyik.
– Romlékonyak az emberek – szólal meg Robó, a tegnap délután idekerült mentőautó. Lépten-nyomon megbetegszenek, és javításra szorulnak. Hasra esnek, infarktust kapnak, összeverekednek. De, ami a legfurcsább, olykor csak perceken múlhat a leselejtezésük. Ezek az esetek hozzák el számomra a legszebb pillanatokat. Pityu, az aktuális sofőröm kormányon ragad, a mentőstiszt dalt parancsol. Teli torokból énekelve, rohanok, ahogy csak bírok, a többieket kerülgetve. Villogó, kék koronám láttán tisztelettudóan húzódnak félre a többiek.
– Csodálatos lehet – könyököl fel a műtőasztalon egy nagygenerálon átesett kiskocsi –, az én teszetosza hajcsárom majd' beleüti az orrom minden előttem haladó járókelőbe. Csak úgy sikítozok ijedtemben. Ráadásul a vitaminjaimat sem adta be időben. Ezért kötöttem most is itt ki.
– Ó, Pityu nem ilyen. Titokban megsimogat olykor, induláskor szinte egybeforrunk. Csak olyankor markol már szinte fájdalmasan, ha a másik ülésen Kertész doktor ül.
Száguldani le, meg fel. Érzelmi libikóka az egész, mormolta László a kórházi büfé fülledt monotóniájában. Tanulmányozta a nyitva felejtett italautomata mechanikáját. Levenné a piros mentős zubbonyt, de mindig épp akkor… Ráncigálta a cipzárat le, meg fel. Itt is vagyok, meg nem is vagyok itt. Veletek meg nem is veletek, közöttetek, mert közétek kevert a sors, de egyedül vagyok, egyes egyedül. Miért nem tudok Ágnes nélkül élni?
Jelzett a csipogó: sürgős. Felhúzta a zipzárt, gondolatban megsimogatta a város másik szegletében ebédet főző Ágnes fürtjeit, aztán felhorkant. Hogy oda ne rohanjak! Oda meg vissza. Megmenteni egy életet!
– A szakápolónk mindig a büfében! – robbant be kollégája, a sofőr-betegszállító Pityu. László nyargalt utána a kórházi labirintuson át, azután bevágta maga után a mentőautó hátsó ajtaját.
– Eszméletlen sérült a Délinél – trillázta a sofőr mellett ülő Kertész doktor. Pityu beletaposott és az autó szirénázva kanyarodott a villamos sínek közé.
Arra a szóra, hogy “én”, kicsivel több mint három és félmilliárd találat van a neten. Arra, hogy “te”, kicsivel több mint tíz és félmilliárd. Látod? Mindig mondtam, hogy jobban érdekled az embereket nálam. Soha nem voltunk többek személyes névmásoknál és neked eszedbe sem jutott ragozni minket.
Némasági fogadalmat tettem. Elvégre nem vagy hajlandó beszélni velem. Mással meg úgysem beszélek.
Megbántottalak. Azzal, hogy önmagam voltam. Bezárkóztál a fürdőszobába. Nem vagy hajlandó kijönni. Addig nem, amíg el nem tűnök. Azt mondom, rendben. Elmegyek a házból, hogy legyen egy kis nyugalmad. Azt akarod, hogy a világból tűnjek el. Azt akarod, hogy haljak meg. Csak így lehet nyugtod. Amíg én itt vagyok, nem kapsz levegőt. Rendben.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
