Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Rada Lívia: Egy kíváncsiskodó

 

 

 

Egy kíváncsiskodó1

 

Ez a kor is csak olyan, mint többi, mondta Franz, aktuális nevén Ferenc a vámpír, a vele szemben ülő tunikás férfinak. Megkavarta kávéját, két cukrot dobott bele, egy kis tejszínt is hozzá löttyintett, majd letette a kanalat és érintetlenül hagyta a csészéjét. A változások eltűntettek nehézségeket, hoztak helyettük újat, de a kellemes dolgokkal is hasonlóan bántak, így összességében, ha figyelemmel kíséred az új szeleket, hangulatod kiegyensúlyozott, közérzeted otthonos maradhat. Nekünk is annyi időnk van megszokni a változásokat, mint nekik – mutatott ki az ablakon, a kávéházi kirakat mögött siető ember tömegre. Persze te, az elvonulásoddal megint megnehezítetted a saját alkalmazkodásodat. Fogy a vadállat, mi? Közeledik az ember? Remeteség több mint száz évig! Emlékezz, a villanykörtétől meddig rettegtél, az is milyen váratlanul ért középkori önkéntes elvonulásod után. Haha! Még mindig előttem van az arcod! Azt gondoltad, azért szerelték fel az emberek, hogy éjjel is távol tartsanak maguktól! Figyelj rám! Nem kell ez a nevetséges hacuka, a kalap meg a kendő. Ebben a tekintetben előnyére változott a világ. Használj naptejet, az majd megvéd! Van persze kevésbé szerencsés újdonság is a változó világban, de azt majd úgyis megtapasztalod hamarosan magad is. Na, eridj! Nálam egy darabig ellakhatsz, de tudod, nem szeretem a lakótársakat! És nesze, csak jó vastagon! – ezzel egy flakont dobott társához, aki bizalmatlanul pislogott a feliratra: + 50-es faktor; érzékeny bőrre, vízálló. Vízálló, értetlenkedett. Ha esik, ez minek?

Miután a tunikás naptejtől fehérlő orral távozott, Franz szórakozottan újra megkavarta a kávéját, a csészét kezébe véve hátradőlt és elmerengve fújni kezdte a már rég kihűlt italt és a rég nem látott vámpírtársával folytatott beszélgetésen gondolkodott. Gyakori frázis volt a vérszívók közt, hogy már semmi sem olyan, mint rég, és hogy azelőtt bezzeg minden jobb volt. Az elsővel egyet is értett, a másodikat hevesen vitatta. Valami jobb lesz, valami rosszabb. Igaz, valami sokkal rosszabb. Régen is vigyázni kellett például, kinek a vérét szívja ki. Visszagondolt, amikor Fank-ként tizedelte az amerikai telepeseket, vagy Francois-ként a francia forradalmárokat. Hajjaj, azok az idők! Tele voltak az emberek betegségekkel, fertőzésekkel. Sokat éhezett a pestisjárvány vagy a spanyolnátha tombolása alatt. Legalább látszott, hogy kit nem szabad megtámadni. A betegségeknek voltak külső jelei. Most viszont! Sosem volt ilyen ízletes az emberek vére. Édes és sűrű. Ahogy Franz kikutatta, a táplálkozásuk miatt. Kezdetben nagyon örült ennek a változásnak, de sajnos rá kellett jönnie, a cukor és ízesítő telített vér bizony amennyi élvezetet jelent fogyasztás közben, annyi fogászati problémát okoz a későbbiekben. Franz fogai az édes vértől szuvasodni kezdtek, és bár tisztában volt azzal, hogy a fogorvosok mennyit tudnak segíteni, mégsem fordulhatott hozzájuk éles szemfogának betömésével. Így évszázados fogai sorra kipotyogtak. Emiatt étkezési szokásai gyökeresen megváltoztak, illetve a táplálékhoz való hozzájutása is. Kezdetben játszóterekre járt ki, ahol a sok vérző térdű, kezű vagy orrú kisgyerekekhez nyájas hangon közeledett, segítségét felajánlva kis ampullákba gyűjtötte be a kicsik sebeiből kifolyó tiszta vörös nedűt. De előbb-utóbb, főként előbb valamelyik figyelmes anyuka pedofil, perverz szatírt kiáltott, ami felzendülvén Ferenc tudta, menekülőre kell fogni. Aztán rászokott a hajléktalanokra, akiknek hektikus étkezési szokásai miatt vérük kevésbé volt magas szénhidrát tartalmú. Szaguk épp nem volt a legfinomabb, de ez Franzot távolról kedvenc időszakára emlékeztette, amikor Francescoként szürcsölte a középkori olasz parasztokat. Sokszor a hajléktalanok is sebesültek voltak, így könnyű volt a vérüket venni, éles szemfogak nélkül.

A legideálisabb út az élelem megszerzéséhez pedig szintén az új, modern világ hozománya volt. Időről időre feltűnt az utcákon fehér – vagy sárga – villogó autó, amiből többnyire rohanva ugrottak ki az utasok, csak a sofőr maradt bent, aki rádiót hallgatott, így sosem látta, mi történik hátul. Ezek az autók a mentők voltak, és amikor a hátsó térben tartózkodók már messze jártak, vagy a közelben kiabáltak egy fekvő alak felett, ekkor jött el Feri ideje, aki észrevétlen belopózott a mentőautóba és csendben vér után kutathatott. Fiolában, Törülközőn, egyre ment.

Ebben reménykedett ma is, ahogy kilépett a kávézó matricás ajtaján. Messziről vijjogást hallott, ami egyre közeledett, amire szíve egyre hevesebben vert – volna, ha már nem állt volna le ezerkétszáztizenegy éve. Szájában érezte a friss vér ízét. A mentőautó hangja egy sarokkal arrébb hallgatott el. Franz futásnak eredt. Néha csak egy ájulthoz érkeztek a mentők, ilyenkor egy pohár víz és három perc is elég volt az ellátáshoz és már robogtak is tovább. Lihegve odaért – gyakran elfelejtette, hogy a véráramával tüdeje is leállt, nincs szüksége oxigénre, így a levegőt sem kell kapkodnia. Már sokan tömörültek a tüsténkedő mentősök körül. Franz kicsit ugrálni kezdett, lévén meglehetősen alacsony volt és nem látott a tömegtől. Amikor meglátta, hogy a mentősök egy hajléktalant látnak el épp, kíváncsi ugrálása örömpattogássá vált, kezeit izgatottan verdeste össze, fogatlan szája széles mosolyra húzódott. A legfinomabb falat! Hátha nem olyan súlyos a sérülés, hátha nem kell beszállítani a kórházba, hátha csak úgy otthagyják az út közepén. A mai világtól ez is kitelt, ez is számára szerencsés fordulat volt, a növekvő általános érdektelenség miatt előfordult, hogy egy utcányi ember szeme láttára lassan facsart ki vért egy ájult hontalan alkarjából, de rá sem hederítettek.

 

Ezek az emberek, a mentősök sajnos nem ilyenek voltak. Felpakolták a sérült embert és elvijjogtak vele. Esélye sem volt, hogy a mentőautó vagy a hajléktalan közelébe kerüljön. A bámészkodó tömeg lassan szétszéledt. Nem baj, gondolta Franz, legalább az aszfaltra kicsöpögött egy kis vér. Ha mindenki eloldalgott, majd azt nyalogatom fel, könnyű vacsorának az is megfelel.

 

1Egy megmentés hiteles történetei

Mentőautó áll a sarkon. A mentősök egy hajléktalan fölött tüsténkednek. Négy szerző tollából megelevenedik a hajléktalan hányatott sorsa (Palóczi Zita: Gyűjtögetők), az egyik mentős zaklatott lelkivilága (Szilágyi József: Felmentő műszak), miközben a helyszínen nézelődők valamelyike is kifejti – vérszomjas - gondolatait (Rada Lívia: Egy kíváncsiskodó), és természetesen a mentőautó (Vincze Károly Megmentő) sem megy el szó nélkül az események felett, váltig csodálkozva az emberfélék különös viselkedési szokásain.

  
  
 

Rada Lívia (Budapest, 1982)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.