Keresés a honlapon:

Vincze Károly: Megmentő

 

 

 

 

Megmentő¹

 

Hajnalodik. A külvárosi szerelőműhelyben már élénk társalgás folyik.

– Romlékonyak az emberek – szólal meg Robó, a tegnap délután idekerült mentőautó. Lépten-nyomon megbetegszenek, és javításra szorulnak. Hasra esnek, infarktust kapnak, összeverekednek. De, ami a legfurcsább, olykor csak perceken múlhat a leselejtezésük. Ezek az esetek hozzák el számomra a legszebb pillanatokat. Pityu, az aktuális sofőröm kormányon ragad, a mentőstiszt dalt parancsol. Teli torokból énekelve, rohanok, ahogy csak bírok, a többieket kerülgetve. Villogó, kék koronám láttán tisztelettudóan húzódnak félre a többiek.

– Csodálatos lehet – könyököl fel a műtőasztalon egy nagygenerálon átesett kiskocsi –, az én teszetosza hajcsárom majd' beleüti az orrom minden előttem haladó járókelőbe. Csak úgy sikítozok ijedtemben. Ráadásul a vitaminjaimat sem adta be időben. Ezért kötöttem most is itt ki.

– Ó, Pityu nem ilyen. Titokban megsimogat olykor, induláskor szinte egybeforrunk. Csak olyankor markol már szinte fájdalmasan, ha a másik ülésen Kertész doktor ül. A szűkszavú Pityuval ellentétben ennek mindig van egy új, vicces sztorija a kisunokájáról, érdekes mesélni valója, aznap reggeli első, legeslegjobb élménye, érdekes, megvitatni való értesülése, pletykája. Pityu csak hallgat, egyre erősebben szorítja a kormányt. Néha azt gondolom, csak én ismerem őt igazán. Főleg a reggeli órákban viseli nehezen a fecsegést. Pityu második kávéja elfogyasztásáig igazi embergyűlölő. Több gazdám is volt már, de a nagydarab, mindig pontosan háromnapos borostát viselő Pityu az igazi.

 – Jaj, mint nekem Róza néni! – szólal meg oldalt egy fékcserén átesett, nemdohányzó hölgytulajdonos járműve. Ő viszont nagy társalgó, bizony. Már ahogy közeledik felém az udvaron, körülölel szavaival. Le kéne mosnom téged, Suzykám, csiviteli, beül, és minden hozzáértést nélkülöző kommentárral kísérve darabos mozdulatait, tolatásra bír. Mire az utca végére érünk, már fuldokolva kacagok, ahogy csiklandozza a kuplungpedálomat. Öreg már, és sajnos egyre többször viszi helyettem a fia a közeli SZTK-ba. Én csak amolyan szombati bevásárlóautó vagyok. De te, Robó, hogyan lettél mentőautó?

– Már a gyárban hamar kiválogattak, és egy másik szerelősorra küldtek, ahol elláttak a speciális felszereléssel, beépített defibrillátorral, illetve különböző hordágyakkal. Koronaként helyezték fel szirénámat, ami megkülönböztet a többiektől, felelősségteljes szolgálatomról tájékoztat. Ahogy helyére került a GPS berendezés és a beépített rádió, már éreztem, hogy erre születtem, én így vagyok teljes. Ezután több állomáson is laktam. Első helyemen kis falvak között kellett emberéletek megmentésére sietnem. Imádtam a fák szegélyezte utakon suhanni, néha minden erőmet összeszedve tudtam csak ficam nélkül túljutni a töredezettebb burkolatú szakaszokon. Aztán idekerültem, a nagyvárosba. Érdekes, mekkora tumultusban kell itt helytállnom, ahol csak üvöltő énekemmel tűnök ki a sokaságból.

De Robó elhallgat, mert a Kormos és társa autószerelő műhelyben kezdetét veszi a műszak. Annyi megmentett emberélet után most ő szorul segítségre. Eleinte csak étvágytalan volt, de néhány nap múlva már alig vánszorgott, míg egy reggelre egy falat sem ment le a torkán, mozdulni se tudott. Pityu hümmögve konstatálta a mentőállomás betegszállító kapacitásának átmeneti mérséklődését, majd kibökte a pontos diagnózist: az adagoló. Vontatni kell. – néhány napja történt mindez. Most újra jó étvággyal eszik, valószínűleg maga Pityu viszi haza, a gyógyulást igazoló számlákkal.

A hazaút egy sétakocsikázás nyugalmával telik. Pityu próbára teszi ugyan a visszatért teljesítményt, de aztán nyugodt tempóban üzemelteti a járművet. A kis pihenő után visszatér Robó életébe a szokásos rutin: amint ismét rákerül a sor, szaladnak utasai, az önindító vekkerként ébreszti, szíve ezres fordulaton kezd pumpálni, ereiben pezseg a gázolaj, frissen cserélt adagolója remekül teszi a dolgát. Gömbcsapok, lengőkarok és himbák játszanak össze akár egy szimfonikus zenekar, a jobb úttartás érdekében. Belefog harsogó dalába, amint a bekapcsológomb megnyomását követően végigfut idegeiben az elektromos jel.

Kifinomult rendszer, nem úgy, mint az emberek, tűnődik Robó egy délután, miután idős néni szenderül jobblétre a kórházba vezető úton. Csaknem szökkentek az autók között, s Robó érezte, hogy bensője háborog: a lélegeztetőgép vadul ficánkolt, a mérőműszerek sorra kapcsoltak ki-be. Végül a defibrillátor is működésbe lépett egy balkanyarban, de hiába. Pityu néhány napra délutánonként is embergyűlölővé vált, egyszer még az ebédjét is Robóban költötte el.

Újra riasztás van. Nem sokkal a kulcs elfordítását követően már üzemmeleg motorral száguldanak. Egy karambolos egyén fekszik a földön, erősen elkoszolódott ruhában, mellette kiürült demizson, egyéb ingóságai két szakadt reklámszatyorba tömve. Talán ezért – morfondírozik Robó. Hiszen semmije sincs, ami életben tartsa. Ennek itt még egy karórája sem maradt. Hogyan veszítik így el az életet adó gépeiket? Nincs egy garázs, ahová beállhatnának. De nem elég, hogy itt a szabadban mossa őket az eső, süti a nap, még belülről is korrodálják magukat mindenféle rosszfajta üzemanyaggal, nem csoda, ha azután maguktól összeütköznek. Kertész doktor éppen fejcsóválva vizsgálgatja a műanyag demizson címkéjét – csak ezt inni is felér egy öngyilkossági kísérlettel. Robó egykedvűen várja, hogy újra dolgát végezhesse. Talán a szoftverük a hibás. Elromlik, és észre sem veszik. Évekig adja ki a nem megfelelő parancsokat, mire rájönnek, hogy baj van – elmélkedik Robó, miközben hordágyon fogadja magába a pácienst, és a legközelebbi emberjavító műhely felé indulnak.

 

 ¹Egy megmentés hiteles történetei

Mentőautó áll a sarkon. A mentősök egy hajléktalan fölött tüsténkednek. Négy szerző tollából megelevenedik a hajléktalan hányatott sorsa (Palóczi Zita: Gyűjtögetők), az egyik mentős zaklatott lelkivilága (Szilágyi József: Felmentő műszak), miközben a helyszínen nézelődők valamelyike is kifejti – vérszomjas - gondolatait (Rada Lívia: Egy kíváncsiskodó), és természetesen a mentőautó sem megy el szó nélkül az események felett, váltig csodálkozva az emberfélék különös viselkedési szokásain (Vincze Károly: Megmentő).

       

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-11-19 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.