Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Hoppál-Kovács Edit: Anyám piros cipője

 

 

 

 

Anyám piros cipője

 

Tegnap temettük apámat. Nem akart hamvasztást. Mielőtt lezárták a koporsót, percekig néztük a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát. Élt 72 évet.

Zoli most is elkésett, lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz.  Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Ő a bezzeg-bátyám. Neki lehet. Szinte hallottam apám hangját, az a gyerek éjjel-nappal edz, majd jön, amikor tud.

Öt éves voltam, amikor apám megállt a kertkapuban és bekiabált a házba. Petikém, hozzál a bátyádnak egy pohár vizet, és azt a Balaton szeletet is, amit meghagytál tegnap! Szaladtam a vízzel, meg a csokival. Zoli addigra már lihegve ült a lépcsőn. Apám az izzadságot simította a homlokáról. Nem semmi vagy, fiam! Tizenkét kilométert futottál le. Lassan igyál, kortyonként! Rám se nézett, úgy vette ki a kezemből a poharat. Nem kérdeztem semmit. Ez szokásommá vált.

Tizennégy éves koromban triatlonozni kezdtem én is. Apám szó nélkül nézte, ahogy a bátyám használt cuccait viselem. Saját edzőruhám nem volt. Anya fásult arccal hallgatta minden közös ebédnél, ugyan minek két sportoló a családba. Egyre kell koncentrálni, a másik meg, ez voltam én, tanuljon valami tisztességes, hétköznapi szakmát. Nem bánom azt a pár évet, jól kigyúrtam magam. Majdnem olyan jó voltam, mint ő. Csakhogy rohadtul nem érdekelt az egész. Feladtam. Közgazdász lettem. 

Apám nem jött el a diplomaosztóra. Zolinak versenye volt éppen Hamburgban, inkább vele ment. Látványosan bedobálták a bőröndöket a csomagtartóba, és a kétszáz lóerő megindult. Anyám különösen figyelmes volt hozzám, amikor ők ketten leléptek. Kókuszkockát sütött, a kedvencemet. A Hegylakót néztük, vagy ültünk a teraszon, hallgattuk ahogy az esővíz az ereszcsatornából a fémhordóba ömlik. Néha szomorkásan megveregette a vállamat. Talán így kért bocsánatot, azért, hogy soha nem védett meg. Idilli napok voltak.

Egy percet sem dolgoztam közgazdászként. Tizenöt évig értékesítési igazgatóként nyomtam, jöttek a sikerek. Megtanultam bánni az emberekkel, csak el kellett képzelnem, én mit szeretnék az ő helyzetükben. Kidolgoztam egy saját módszertant és szemérmetlenül jól kerestem. Céges autó, szakmai utak Stockholmba. Ha kocsit váltottam, Zoli egy hónapon belüla legújabb modellel állított be, ő német gyártmányra esküdött, én a japán verdákra. Apám folyton hergelt bennünket. Na, mi lesz, csináljunk egy futamot? Ilyenkor megengedtem magamnak néhány megvető pillantást. Szívesen rugózott a nem létező nőügyeimen is.Időnként felhívott, hogy ne felejtsem magammal vinni a barátnőmet a következő családi felfordulásra. Valójában barátom sem nagyon volt. 

Aztán elmentem egyszer családállításra, egyik tanácsadó haverom javaslatára. Sírva jöttem haza. Két napig ittam. Akkor kezdtem írogatni. Anyám rendszerint aggódva figyelt bennünket a hétvégi közös ebédek alatt. Ültem az okkersárga gyékény fotelben, és firkáltam a sokadig füzetembe. Apám egyre kevésbé tudta leplezni, mennyire nem bírja elviselni a jelenlétemet, szemmel láthatóan dühítette, hogy nem tud rólam semmit. Az egyik alkalommal megállt a hátam mögött és kirántotta a füzetet a kezemből. Elhajította a tulipán ágyasok fölött, mint egyértéktelen frizbit. Anyám sápadtan indult érte. Szégyenkezve tette vissza elém. Akkor sem kérdeztem semmit. Ez volt az egyetlen fegyverem. Az idegesítő hallgatásom. Zoli barátnői havonta váltották egymást, én csendes undorral asszisztáltam mellette. Megkapott mindent, amire rásóhajtott.

Egyik alkalommal én is rásóhajtottam az aktuális játékszerre, akivel érkezett. Vagy ő rám. Már nem emlékszem. Nem volt az esetem. Zoli eleve fáradtan érkezett, korán lefeküdt. Mi meg éjszakai fürdőztünk a Dunán, azután boroztunk a parton. Talán Timinek hívták. Ügyeltem rá, hogy maradandó élményt kapjon. Felvette az egészet a telefonjával. Tudtam, hogy elküldi a bátyámnak. Feliratozta, aprólékosan dokumentálva a farkaink közötti lényeges különbségeket. Azóta van egy forradás a szemöldököm fölött. Pár perc elégtételt azért éreztem. Néhány hónapra megszabadultam a közös ebédek silány közjátékától.

Egyszer aztán hajnalban hívott a bátyám. Akkor sem az apám. Anya sztrókot kapott. Beültem a kocsiba, és rohantam a nagymarosi házhoz. Addigra a mentő is odaért, de már elkéstek. Zoli félórával utánam esett be. Apám összetört. Nem ismertem ezt a réveteg, mindenről lemondó nézését. Ritkán éreztem úgy, hogy szereti anyámat. Talán inkább magát sajnálta most is. Összetöpörödve ült a fotelben, és várta a hullaszállítókat. Felváltva látogattuk Zolival. Egyre szótlanabb lett. 

Ültünk a kertben. Elhatároztam, interjút készítek apámmal, hogy megtörjem a feketerigók idegesítő hangzavarát. Hazudtam neki. Azt találtam mondani, megkeresett valaki a régi munkahelyéről, és beteszik a sztoriját az idei évkönyvbe. Apám szeme izgatottan vibrált. Elővettem a füzetemet, és órákon keresztül hallgattam. Érdemes volt évekig gyakorolni, jegyzeteltem a történeteit, óvatosan kérdeztem mindent, amit nem mertem soha. Talán meg se hallotta volna. A könnyeivel küszködött, amikor elmesélte, nem sikerült kimentenie a tűzből a zsámboki polgármestert, csak a feleségét. Ez talán az élete egyetlen kudarca. Jó tűzoltó volt. Megpihentünk. Hosszú ideig ültünk, csak csendben. A rigók nem tágítottak. Lassan ránk esteledett. 

Aztán rekedtes hangon megszólalt, furcsán, félszegen. Idejét sem tudom, mikor mondta ki utoljára a nevemet. Petikém, a bátyádnak nem mondtam, mert most repül Dublinba, nem akartam felzaklatni, de van egy kis baj. Néhány másodperc szünetet tartott. Összeszorult torokkal vártam a folytatást. A doki szerint nem túl jók a leleteim. Nemigen jártam én szűrővizsgálatokra. Meg talán eleget is éltem már. Anyád nélkül csak kapirgálok itt a kertben. Szóval, egy ideje fáj a gyomrom környéke. Úgy néz ki, hasnyálmirigyrák.

Ültem mellette kimerevített képkockaként, a fejemben ezer kérdés dübörgött, de nem voltam képes kinyögni semmit. Zoli fél évre elutazott. Apám nem akart több kezelést, csak némi fájdalomcsillapítót. Naponta meglátogattam. Hazudtam tovább. Azt, hogy több részes riport készül, meséljen. Ilyenkor alábbhagyott a fájdalom is. Főztem, amit ehetett. Egyszer, pár kanál leves után lassan felém fordult, és azt mondta, kisfiam, elég szarházi módon bántam veled. Pedig nem tehetsz róla, hogy ennyire hasonlítasz Tibi bátyámra. Jól itt hagyott bennünket, amikor nagyapád tönkrement. Azóta se jelentkezett, a kis tetves. Meg tudsz nekem bocsátani, fiam?

Kiszáradt a torkom, bámultam egy darabig a hangyákat, ahogy sürögtek a lehullott morzsákkal. Azt hiszem valami olyasmit motyoghattam, hogy megpróbálok, apu, megpróbálok.

Pár héttel később csendben elment. Aludt, én az ágya mellett olvastam. Hallottam, ahogy erőtlenül veszi a levegőt, egyre kevesebbet. Ez volt az egyetlen ajándék, amit kaptam tőle egész életemben. Átkísérhettem. Másnap értesítettem a családot. Zoli nagy zajjal, durcásan érkezett haza Dublinból, persze nem egyedül. Megvolt a nagyjelenet is. Hogyan jöhetett volna előbb, amikor annyira szerette apámat, nem bírta volna elviselni a látványt. A haldoklását. Kedvem lett felhasítani a szemöldökét.

Megegyeztünk, hogy eladjuk a nagymarosi házat, nem volt vita. Kértem, pár emléket hadd tartsak meg anyámtól. Kicsit sem érdekelte. Apám óragyűjteménye inkább. Várjuk a hagyatéki tárgyalást. Pár nap még. A házra is találtunk vevőt.

Terveim vannak, életemben először. Ma írok utoljára. Sandvikenbe készülök. A jazz fellegvára. Robi jól beszél svédül. Én is elvagyok az angollal. Reggel azon tűnődtem, mit vigyek innen magammal. Apám egyik régi, értéktelen óráját tettem be a bőröndbe. Az utolsó napokban viselte. Anyám szekrényében megtaláltam azt a piros körömcipőt, amit a nővérétől kapott évekkel ezelőtt. Egyszer sem vette fel. Kidobni nem volt mersze, mert mit szól Ági, ha kiderül. Ági néni semmiben nem hasonlít anyámra. Szenvedélyes, okos nő, üzletasszony, aki nem fél másként gondolkodni, mint a családja. Tíz éve Berlinbe költözött és pár hónapon belül hozzáment egy óvszergyároshoz. Ruhákat tervez, néha elküldi a linket is, ahol megnézhetjük a bemutatókat. Merész darabokat álmodott meg. Elhiszem, hogy anyámat frusztrálta. Ő kizárólag barna és fekete színű cipőket vásárolt magának, unalmas ruhákban járt, és soha nem festette a haját, sőt, az arcát sem. Láthatatlan akart maradni. Ugyanúgy cserben hagyta önmagát, mint ahogy engem is. Kivettem az egyik cipőt a zsákból, negyvenegyes, éppen a méretem. Határozottan jól áll, Robi imádni fogja. Lassan megérkezik. Akkor ismertem meg, amikor apám sorvadni kezdett, amikor egyre gyengébb lett a hangja. Én meg valahogy erőre kaptam. Foglalkoztatni kezdett, mit is akarok valójában. Miután az öreg délutánonként elaludt, futottam nagyjából hét kilométert, egészen a Duna-partig. Az egyik alkalommal őrült tempóban tekert el mellettem egy bringás srác, pár száz méterrel később utolértem, defektet kapott. Hát, ő volt Robi. Segítettem neki megragasztani a gumit, órákig dumáltunk. Még soha nem volt ennyi mondanivalóm, mint aznap este. Részegítő volt az intenzív figyelem, nehezen aludtam el. Rögtön levette, hogy nálam rövidzárlat van, türelmesen várt. Hetekig csak bringáztunk, futottunk. Amikor apám kicsit jobban érezte magát, főztem hármunkra, Robi a háttérből figyelte, ahogy gondosan rögzítem apám monológjait. Nem terheltük utolsó napjait a kapcsolatunk mélységeivel. Megváltoztam. Ági néni jelentőségteljesen biccentene.

Talán összeházasodunk. Vacsorára isteni, gombás-tejszínes szósszal összesütött tagliolinit készítek. Ez a specialitásom. A mentával és petrezselyemmel bolondított friss porcini szédülten simul bele a fokhagymás tejszín krémes simogatásába.

 

 

 

  
  

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.