Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Tönköl József: Még egy levél Nepomukba

 

 

 

 

Még egy levél Nepomukba

Az én fejemből ki nem beszéli az álmot senki, hogy egyszer ott volt a szent a templomunkban. Azt mondta, Jan a neve. Életemben nem láttam, nem lett abból semmi baj, akkor már ministrálni se nagyon akartam, sirályszárnyú angyalokon járt az eszem, bordó ruhában ültek a kisoltáron, okos és vad szemmel mindig csak az ég felé nézegettek. A pap barátságosan mosolygott, ismerősnek tűnt, lényéből nem hiányzott a határozottság és a keménység. Ahogy ott álltam, azt mondta:

Ne sírj, te gyerek!

Nekem az anyámhoz kell mennem.

Hát eredj!

De hol van?

A szakadék szélén, ami a Földet körülveszi. A túlsó parton kezdődik a mennyország, szép kerttel, faházakkal, lugasokkal, padokkal, kis kápolnával, amelynek a teteje arany levelekkel van megborítva; sebes patakkal, ahol az Isten horgászik, vigyázva arra, hogy árnyéka a vízre ne essen. Botjára selyemfonalat erősít, a másik végére hosszúnyelű horgot, arra gilisztát tűz, suhint az angol acél, zizzen a fonal, mint a szitakötő szárnya, belecsobban a vízbe, a pettyes hátú pisztrángok nyomokat hagynak a köveken, buggyan a víz a halaktól, a feltörő buborékoktól, azután ott vannak a pázsitos parton kivetetten, kicsüng szájukból a horog, ezüst hasukon fölvillan a hegy, a folyó.

Aztán gyalogszer-vándorok lettünk, kihegyesedett orral. A nap elment alattunk és fölöttünk, lement a Föld egyik végén, megfordult, jött föl a másik végén, ropogott a homok, port borzoltunk, vizet kavartunk, haladtunk Pomuknak éjjel és nappal, ómódi házak-tornyok felé, szentképes fák, szobrok, országúti mérföldkövek, ritkuló erdők, mocsaras rétek, legelők, szállások, vadonterületek, furcsán zörgő nádasok mellett. Láttunk bajusztalan vagy bokrok nélkül való síkságot, bogárhátú házikókat, palotákat és békaképű göröngyöket. Jan belegyőződött abba, hogy valami hang rebegte a fülénél, vegye szemügyre, a Zelená Hora hegy ugyanolyan szép-e, csorog-e a Király kútja nevű csorgó, a Sternbergek erős kastélya milyen, a cisztercita kolostornál a félszemű Žižka csatázik-e? Olyanformán jött a hang, mint mikor a tágas főtéren ment, a környék utcái ide torkolltak, aztán kémények között szivárogtak a szavak, s mire hallotta, már nem hallotta, nem tudta, ki szól hozzá, de mintha ismerős lett volna a hang. Minek azt kérdezni, hogy hol? Tudnivaló, hogy Pomukban, közel a hegyhez, amely szétválasztja az élőket, az éjszaka meghalókat és a nappal meghalókat, fölöttük mindig aranycsipkések a felhők. Onnan vezetnek az ösvények a helység felé, amely félhomályba húzódó, megköveztetett utcáival, boltozódó kapuival várta.

Jan olykor álmában kiabált: a réten hagyjatok meghalni, ne lökjetek a Moldvába! Volt prágai kanonok és érseki helyettes, gyóntatója a vallásos Wittelsbachi Zsófiának, akiről Madonnát lehetett volna festeni, a keze bőre ostyánál fehérebb, nagy bátorságot kellett összeszednie hozzá, hogy a gyónási titkot, az Úristennek elmondottakat ne árulja el.

Simonné Fazakas Ilon mesélte: Szent János pap vót. S a királyné mindennap elment s gyónt… S ő mindennap gyónt. S a király megsokallta, hogy a felesége mit gyónik annyi sokat – minden nap ment gyónni, áldozni –, s akkor elment, hej, ő király vót, azt mondta a papnak, hogy ha meg nem mondod, hogy a feleségem mit gyón meg neked s mit gyónik, minden nap megy, én neked a fejedet veszem. S a pap azt mondta, amit akar, azt csinál neki, a fejét vegye, akármit csinál, halált szenved, de azt nem szabad megmondja. S neki levágták a fejét s vízbe vették s ott halt meg János, onnét fogták ki.

Lészpeden, Moldvában így tudták.

Tornyosult körötte ezer dolog, a reménységet hóra nem fektette, nádra nem támasztotta, tudta, kit kell szeretni, hogyan kell megőrizni a megpróbáltatások közepette a tisztaságot. Guggolt a főtér csuszamlós kövein, a tanácsurak itt jártak át gyűléseikre a városháza épületébe, mögötte már ez a boldogságos hely, ezek a reccsenő, furcsán nyikorgó ajtók, ezek a házak, a tornyokban kongó harangok leereszkednek a tetőkre, mintha gerendákat ropogtatnának szét, lépcsőket, ablakfákat, és nőnek fölé az árnyak, összecsomózódó dolmányos varjúk, famászók, fakopogtatók, csolláncsettegők, puha röptű tehénfejők, lelappangók, imbolygók, darugémek, jégvágók, kígyómadarak, tekerincsek, nyaktekerő harkályok, buglicák, vöcsökök, búvárkacsák, halkapók, kölesverebek, és a sötétség egyetlen éjszaka lesz, fekete, mint egy lóhúzta halottaskocsi. Nem igaz? Megyünk Pomukba! Diót lel a zsebében, egy szem lyukas diót, sárgarigó furulyázza: „kell-e dió, fiú?” Az anyja jól emlékezett: sohasem szerette a vizet, játékait a sarokba csapta, falovat, fakakast, apró szekeret. Ha kérdezték, mi leszel, azt válaszolta: hajós. Aki tudja a vízállásokat, ismeri az alattomos sziklákat, kifogja vitorlájával a legjobb szelet. S látta gyönyörűnek a Zelená Horát. Atyámteremtőm! Olyan szép, mint a házak ablaka, ahonnan világosság szüremlik ki. Olyan, mint egy virágokkal telehímzett blúz. S akár Krisztus-korona tüskéje, olyan vékony valamennyi faág.

Szebb-e, kérdeztem, szebb-e a mi hegyünknél?

Százszorta szebb.

És szebb-e tengerzöld mezőnknél, szántóknál, lucernásoknál?

Ezerszer szebb.

S szebb-e, mint az anyám ráncos keze?

Annál nem.

Maradjon meg a levél! Azt mondja, csillag bögyére írja. Vízre. Fűre. Írja oda, Jan, mibe kerül az! Írja finoman, fényes fekete tintával, amint következik:

A halálra születtünk valamennyien. De a halál nem az élet eseménye. Nem a haláltól kell félnünk, hanem attól, mikor az Úr trónusa előtt állunk. Mi lesz velünk utána? Leszünk? Kik leszünk? Emlékszünk-e arra, hogy kik voltunk? Félünk-e? Milyen nyelven beszélek? Lesznek-e szorongásaim? Ahogy Mózes mondaná, idegen és jövevény vagyok közöttetek: adjatok temetésre való örökséget ti nálatok, hadd temessem el az én halottamat én előlem. Jó volt az anyám főztjét enni, szép volt a hegyre terített hó a pörgő pelyhekkel, az utak rózsája, jó volt a madárként lebegő Istent elfeledni, aztán meg könyörögni hozzá. Boldog sokszor voltam, akár a juh a réten, a vízben semmi ijesztő nincsen, a sebes folyóágakat tudom szeretni. Kóborló aranyászok, borostás arcú halászok néznek rám, mesélik, hogy a molnárok már helyükre vontatták a nehéz hajókat, vasmacskákra akasztották, május közepéig jó lesz az őrlés, utána, az új gabonáig, kevés munka akad. Folyik a parasztliszt, viszi a víz a molnárlisztet, üresen jár a garat. A halak iszapot hagynak maguk után, gyűl a parton a szálkamaradék. A meleg hasú ladikok alá kölyökcsukák bújnak. A ravasz harcsákat nehéz kilesni a fák alól. Amit az álmaim mondtak, kezd beteljesedni. Víz fullaszt meg. Nem vétkeztem, vesztes nem lettem, győztem. Én vagyok-e még? Én vagy valaki más? A lábam püffedt, didergek, pedig március közepét már elhagytuk. Holnap huszadika, az utolsó nap nekem a világon. Léteztem. Ez volt a fontos. A sok rosszért nem okolom az eget, a fényeket. A gyertyák nagyokat pislognak, ülök ebben a cellában, ahol járni alig van hely. Alighogy pirkad, egy levelet még küldök Pomukba. Az utolsót. Megint egy levél, éjfél körül, valamikor márciusban, csak érkezzen meg, mert tudom, sok levél elvész az utakon. A legjobb lenne, ha a tavaszról szólnék, hogy hangyák mászkálnák a fa oldalán, átvándorolnak a kertekre, a gyepre vagy a szülőházra, amely lassan elmosódik. Hallom a halászok kiabálását és fütyörészését, rikoltanak, mint a páva, de soha nem tudok már kiszabadulni a vízből. A hullámokról írnék, amelyek felébresztették bennem a vízen élő embert, a hívogató tükröt, a nyári mezőket. Azokról beszélnék, akik beleszakadtak a munkába, akik a régi, birsalmaszagú házakban éltek, az utca porában nyomokat hagytak, megcsókolták a virágzó fákat, s azt gondolták magukban, a tavasz begyógyít minden szakadást, hogy az egész világ boldogtalan. A folyókat lesem, a tengert. De én már csak azt mondom, hogy ez így volt megírva. Elköltöztem, hogy máshonnan nézzem ugyanazt. Hogy a szememre ereszkedjen egy pók. Istenem, égbe néző, hosszú egycsövű messzelátón földre látó, teremtője emberpárnak, minden létezőnek, folyóknak, szerelemnek, jövendőnek, aranyhasú gyíkoknak, tücsköknek és szarvasbogaraknak, csillogó vízifüveknek és fénylő világossárga fáknak, csőrükkel a víz fölé hajló ünnepélyes gémeknek, tarkójuknál hosszú dísztoll-üstök nyúlik hátra, s úgy lengedez, mint egy selyemfátyol, bóbita, kiirtott elefántoknak, elpusztított zebráknak, oroszlánoknak; minden szavamat és gondolatomat tudó, jegyzel minden egyes bűnt, amit elkövettem, kétségkívül meg is teszed. Nem jó az út, ha pusztulásba visz, hát nem vagyok itt mégis idegen? Bozótos pusztákat látok, megműveletlen földeket, elhagyott falukat, hosszú útra indulok, büntet a király, miatta szégyellem én is, hogy élek, most már nincs egyéb hátra, mint hallgatni. Amit teremtettél, az a világ, a valóság. A legfőbb út százszor ide vezet, a Zelená Horához, bármi legyen a sorsom. A víz mind sötétebb, az ég mind távolibb. Már nem félek a haláltól, pedig rettenetesen féltem mindig tőle, féltem attól, hogy egy napon egyedül kell meghalnom, valami szétdúlt tájon. Mikor a füvekben sincs kegyelem, ördögoldalasban, indástul-mindenestül, keserűfűben, sárgatátogóban, bürökben. A purgatórium tüzén ne hagyj átmennem, a pokol tüzét ne hagyd meglátnom. Lelkemig ér a fullasztó víz, nem nekem való, s mégis. Legyen meg a Te akaratod!

Számítgatom, Nepomuk milyen messze lehet. De hát messze van-e tényleg? Én csak a régi időket látom, amikor kövek és halottak között mindenkinek elmondom a várost, Jan vízfoltos börtönét a nehéz és esős éjszakának, hegynek, mely hallgat a szóra. Ki tudja, meddig és milyen szóra? Az életünk hatvan, hetven év. Csak elbóbiskoltam kicsit. Még visszatérhet az éjszakai fagy, a tél visszaugorhat a kazlakhoz, hófúvásozhat a kerítéseknél.

 

 

 

 

  
  
 

Tönköl József (1948, Nyőgér) költő, hírlapíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.