Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Palóczi Zita: Gyűjtögetők

 

 

 

 

Gyűjtögetők1

 

Igazából nekünk majdnem mindegy. – zárta le a beszélgetést Mónika, és szemébe húzta a borfoltos, függönyből takaróvá avanzsált pokrócot. Deszka vállat vont, és foga közt visszhangozta, „majdnem”. Föltápászkodott a kiürült demizsonok mellől, és elgondolkodott, hová is mehetne. Fülében visszacsengett ez a „majdnem mindegy”, így mindenképp olyan helyek jöhettek csak szóba, ahol ezt nem hallhatja. A sápadt neonokkal kivilágított aluljáró sötét foltjai voltak ők, és magában sejtette, Mónikának igaza van.

Deszka, bár még csak harmincöt év körül járt, arcát korán meggyűrte az utca. Alkata keménységről árulkodott, tartásában, és még a hajában is volt valami merevség, mikor pár perccel később kilépett a napvilágos járdaszigetre. Meg sem érezte a fáradt, októberi szelet, bőre vastaggá érett az elmúlt öt évben, melyet aluljárókban, menedékszállásokon, hidak csatornaszagú tövébe húzódva töltött. A csiga, ha eltapossák a házát, újat épít maga köré. Az ember is ilyen, gondolta, de valójában fogalma sem volt, ez valóban így van-e a csigáknál.

Megszemlélte magát a villamos ajtajának fekete tükrében, valaha égkék ingét, melyet egy tíz évvel ezelőtti karácsonyra kapott, még előző életében, bő mellényét, amit nagyapja hagyatéka közt talált, s fekete szövetnadrágját, mely ugyanaz volt, mint amit felesége és lánya temetésén viselt. Egy ideje már nem szorult össze a szíve a gondolatra. Mintha e köré is új ház épült volna, állapította meg. Az ő új háza Mónika volt, akitől lyuggatott műbőr cipőjét kapta, Mónika, aki jóval több ideje élt az utcán, mint ő, s aki mindig is lomtalanításról-lomtalanításra járva szedte össze fillért sem érő kincseit. Mikor aztán nem tudott tovább halmozni, egy beszakadt padlásszoba miatt kilakoltatták az önkormányzati lakásból, s már nem volt hová mennie. Szokásától azonban ezután sem tudott szabadulni, ezért is szedte össze Deszkát, és adott folyton innen-onnan szerzett lomokat a Moszkva tér gyermekeinek, mint valami jóságos nagynéni, aki folyton olyasmikhez jut hozzá, amikről a többiek csak álmodoznak. Mónika, akinek soha, semmiből sem volt elég, ezért nincs most semmije sem, okoskodott magában Deszka, és figyelte, ahogy az ajtóból, ahol felszállt a villamosra, a kocsi orrába gyűlnek az undorodó utasok.

Ő maga makkegészséges volt, idegzete stabil, inni is csak Mónika és a többiek iránti szolidaritásból ivott, intelligenciája pedig átlag feletti értéket mutatott – legalábbis ezt állapították meg róla azok a szociológushallgatók, akik valami teszteket vettek fel vele, mikor legutóbb egy menedékszálláson járt. Erről eszébe jutott valami. Az ötlet lendületével könyékig túrt nejloncsíkokból szőtt szatyrában, és viseltes noteszt húzott elő. Közben a villamos éles kanyart vett, amitől kissé megtántorodott, de rendületlenül lapozgatott tovább a könyvecskében. A noteszból némi bujkálás után fehér, konzervatív névjegykártya bukott a kezébe. Szász Ákos, PhD hallgató, társadalomkutató hirdette a kártya, és Deszka homályos lelki szemei elé lépett a fiatal srác, akinek csillapíthatatlan tudásvágyát nem egész kilenc hónapja alig tudta lerázni. Most vagy soha, határozta el, s szemügyre vette a kártyán szereplő telefonszámot és címet. A rohadt életbe, hát hogy telefonálhatna ennek az embernek? Hiszen se telefonja, se pénze, de még ha lenne is, már egy árva telefonfülke sincs ezen a környéken! A „B terv” abszurditásának súlyától bizonytalanul nyomta meg a leszállásjelzőt három megállóval később.

Alig fél óra múlva a Fehérvári úti Szász lakás 23-as kapucsengőjén állapodott meg ujja, de hiába, csengetése válasz nélkül maradt. Alig fél perc múlva viszont kinyílt a kapu: a rajta kivágtató, oroszlánsörényű nő pár pillanatra nyitva tartotta neki az ajtót. Deszka egyenesen a második emeletet vette célba, hogy aztán a hármas ajtó melletti csengőn időzzön keze, a kutató fiatalember felbukkanását várva. Az azonban nem mutatkozott, Deszka itt is hiába csöngetett, kopogott, szólongatott… Az utolsó kopogás után reflexből lenyomta a kilincset, az ajtó pedig halk, hívogató nyikorgással kitárult előtte.

Az egész lakás nem volt nagyobb másfél szobásnál, ám amilyen apró, olyan takaros: a falak sűrűn megrakott könyvespolcokból álltak, a levegőben a tisztaság illata keveredett az enyhe füstölő-aromával, a szekrény pedig tiszta holmikkal, a kutató kockás, csíkos ingjeivel és egy nő színes, lebernyegszerű ruháival volt tele. A bekeretezett fotókról az iménti, idegesen elsiető, oroszlánsörényű nő mosolygott a kutató mellett. Deszka szeme a fürdőszobába lépve elidőzött a fehér zománcos kádon, a tövébe rakott szappanon és fürdősókon.

Nem akarta, hogy rátaláljanak, azonban hirtelen jött szerencséjét sem szívesen hagyta volna veszni, így villámsebesen megfürdött, borotválkozott, s alig negyven perccel később a kutató tiszta ruháiban kilépett az utcára. Régi holmijait egy sporttáskába gyűrte, a hóna alá csapott másik szatyorba pedig pár meglepő apróságot rakott össze. Ezeket - néhány könyvet, egy doboz dominót, egy kézzel festett hamutálat és egy pár vastag gyapjú zoknit - Mónikának gyűjtötte, hogy felvidítsa valamivel a délutáni szóváltás után.

Új holmijaiban szállva a villamosra várta a hatást, hogyan nem menekülnek undorodva az utasok a kocsi másik végébe, hogyan lesz ő csak egy a sok közül, jól szituált harmincas férfi. Azonban a várt változás elmaradt. Hogy-hogy nem, a körülötte állók némi késéssel ugyan, de most is éreztek rajta valamit, mintha az elmúlt öt év minden gyűrődését akarta volna lemosni, s most, mikor érezte, alulmaradt, eszébe jutottak Mónika délutáni szavai, nekik majdnem mindegy, és ahogy közeledett az árkádokhoz, a visszacsengő szavakat újra egyre hangosabban hallotta.

De azért Mónika rám se fog ismerni, nyugtatta magát, mialatt célba vette az aluljáró kikopott lépcsőjét. A lejárat előtt úgy nyolc méterrel azonban lábai megtorpantak. Az úttest szélén mentőkocsi állt, az egyik orvos a vérfoltos kövön egy hordágyra fektetett, mindenféle rongyokba bújt, negyvenes hajléktalan, csupa-seb nőt próbált ellátni. Körülöttük egy mágikus körön túl vegyes külsejű járókelők, egymáshoz suttogó hangjaikban a pánik és izgalom nyelve keveredett. Deszka a döbbenet függönyén át hallotta, hogy a mellette álló, hozzá hasonlóan jól öltözött bámészkodó beszélni kezd hozzá.

 

Itt találták megrugdosva, az egyik arra járó hívott mentőt. Ha engem kérdez, kár a gőzért. Végül is nekik majdnem mindegy.

 

1Egy megmentés hiteles történetei 

Mentőautó áll a sarkon. A mentősök egy hajléktalan fölött tüsténkednek. Négy szerző tollából megelevenedik a hajléktalan hányatott sorsa (Palóczi Zita: Gyűjtögetők), az egyik mentős zaklatott lelkivilága (Szilágyi József: Felmentő műszak), miközben a helyszínen nézelődők valamelyike is kifejti – vérszomjas - gondolatait (Rada Lívia: Egy kíváncsiskodó), és természetesen a mentőautó (Vincze Károly Megmentő) sem megy el szó nélkül az események felett, váltig csodálkozva az emberfélék különös viselkedési szokásain.

 

 

  
  

Megjelent: 2020-11-23 20:00:00

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.