Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Köves István: Covid

 

 

 

 

COVID

 

Az átlagosnál egy fokkal elegánsabban berendezett, szőnyeggel, faliképekkel és főleg egy monumentális, faragott lábazatú íróasztallal egyedivé, személyessé tett orvosi szobában két, nagyjából egyforma magas, középkorú orvos áll egymással szemben, testtartásuk magabiztosságot, tekintélyt sugall. Kézfogásuk lassú, nyugodt szertartás.

Láthatóan ismerik, kedvelik egymást.

– Szervusz, Professzor úr, köszönöm, hogy máris találtál időpontot számomra…

– Szervusz, kolléga, rég láttalak. Üljünk le. Ha jól emlékszem, az éves pulmonológiai konferencián találkoztunk utoljára … igen. Miben állhatok rendelkezésedre?

– Ámulva láttam, kérlek szépen, a covidos jelentésben, hogy az utolsó két hétben szenzációsan csökkentettétek a mortalitást az osztályodon. Mindenki erről beszél. Beavatnál, kérlek, milyen új terápiás eljárást vagy eszközt vetettél be?

– Milyen új terápiát, eszközt, kolléga? Pszichológiait.

– Pszi-cho-ló-gi-a-it?!

– Megengedsz egy rövid demonstrációt? Ülj át, kérlek, oda, oldalt, abba a vendég-fotőjbe, mindent meg fogsz érteni …

Azzal megnyomott egy addig alig látható műanyag jelzőgombot az íróasztalán, az ajtó fölött diszkrét, vékony zöld jelzőfénycsík gyulladt föl.

Kisvártatva, félénk kopogtatás után, fiatal hölgy lépett a szobába, megjelenése, visszafogottan választékos öltözete, a vékony nyakát körbefogó opálos-fehér gyöngysor inkább színházi bemutatóra illett volna, mint kórházi látogatáshoz. Tartózkodóan foglalt helyet a fölkínált széken, térdeit szorosan összezárva ült a Professzorral szemközt, derekát kihúzva, mindkét kezét az ölében tartott, szokatlan alakú kézitáskán nyugtatta.

Klasszikus várakozó testbeszéd, gondolta a Professzor, s miközben az ifjú hölgy hosszú, fehér, lakkozatlan körmű ujjait nézte, arra gondolt, haladéktalanul föl kell hívnia a lányát, már így is mentegetőznie kell majd a késlekedésért, bizonygatnia, hogy dehogyis hanyagolja el őket, de most tényleg rengeteg a munkája, hamarosan fölkeresi őket, és így tovább.

Tekintetét vendége arcára emelve, hangját megnyugtató melegségűre mélyítve szólította meg:

– Köszönöm, kisasszony, hogy befáradt hozzám, azért kérettem, mert egy némiképp bizalmas természetű kérdést kell haladéktalanul megbeszélnünk.

Az ifjú hölgy bólintását beleegyező jóváhagyásnak értékelve, íróasztalán egy papírlapot igazgatva folytatta.

– Kisasszony, az … elhunytnak közeli hozzátartozója?

– A lánya vagyok, Professzor úr.

– Fogadja őszinte együttérzésemet, kisasszony! Nézzük! Az ön édesapját négy héttel ezelőtt, koronavírus-fertőzéssel vettük fel az osztályra, rövid javuló szakaszt követően, három hete kétoldali tüdőgyulladást diagnosztizáltunk, ami, minden erőfeszítésünk ellenére, föltartóztathatatlanul exitushoz vezetett.

Újra fölnézett, kapaszkodva kereste a fiatal hölgy tekintetét, úgy folytatta:

– A kérdés most már, ami eldöntésre vár, az az, hogy ide, az elhalálozás oka rovatba, mit jegyezzünk be, koronavírus-fertőzést vagy kétoldali tüdőgyulladást. Ne mondjon még semmit! Figyeljen rám, tájékoztatnom kell, hogy a biztosítótársaság covid esetén egy fityinget sem fizet az édesapja életbiztosítására, mert szabályzatuk szerint öngyilkosság és természeti katasztrófa esetén, és ők a covidot az utóbbi kategóriába sorolják, erre nem kötelesek. Ez a helyzet. Most tessék kérem nekem nyilatkozni. Amit mond, azt írom be.

A hölgy nem sokat töprengett, azonnal fölfogta, miről van szó, egy rebbenő mozdulattal végigsimított a nyakából lecsüngő vékony selyemsálon és tagoltan ennyit válaszolt:

– A tüdőgyulladást, természetesen. És köszönöm.

Fölálltak, a Professzor úr az ajtóig kísérte az ifjú hölgyet, közben kezét nyugtatóan a hátához érintette, kézfogáskor még egyszer egymás szemébe néztek, megértőn, megbocsátón. Igazán emberi pillanatnak tűnt.

Amikor az ajtó becsukódott, a zöldes jelzőfény is eltűnt.

A Professzor az ajtó előtt állva színpadiasan széttárta a karjait, s a kényelmes bőrfotel felé fordulva, a kijelentés végén a mondatdallamot magasan tartva, nem leejtve így szólt:

– Hát így, kedves kolléga …

A hatásszünetet nem zavarta meg a kórház előterébe kanyarodó mentőautó rémisztő hangjelzése sem, csak aláfestő háttérzajként, szűrten törhetett át az orvosi szoba többrétegű ragasztott üvegből készült, műanyagkeretes ablaktábláin.

 

 

 

  
  
 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.