Keresés a honlapon:

Várnagy Márta: Miért ne

 

 

 

 

Miért ne

Az anyai felmenőim Szegedtől egy hajításnyira, Dorozsmán éltek.

A dorozsmai domb környékén a kun puszták az ezerhétszázas évek elején lakatlanok voltak. Egy részük jó feketeföld, másrészük löszös homok, de volt köztük zsombékos, szikes vegyesen. Éppen ezért Orczy uramnak, a jászkun kerületek adminisztrátorának az a gondolata támadt, hogy az országnak más részibül való családokkal telepíti be a Gara nemzetség valamikori lakhelyét, mind a harminckétezer holdat, vagyis Dorozsmát, ami a Német Lovagrend tulajdonában állt abban az időben.

Az első telepeseket, huszonhárom családot a jászságból nemes és vitézlő Kálmán István vezette 1719 Böjtelő havában, azaz februárban. A domb körül telepedtek le, amelyen századokig templom állt azelőtt is. Ennek a köveiből erősítették meg a szomszédos szegedi várat, s használtak ők a kun pusztákból az összeírások szerint tehetségükhöz mérten annyit, amennyit művelni tudtak. További telepesek csatlakoztak még a Mátrából, Palócföldről.

Ahogy az élet megindult, máris kitört a birtokvillongás Szeged és Dorozsma között. A perré alakult helyzetben mindkét fél a maga jussát bizonygatta. Az egyezséggel zárt birtokvita után, amelyben egy kőbárány komoly és erős tárgyi bizonyítékot jelentett Dorozsmának, a palócok, jászok, kunok megváltották a földjüket, merthogy szabadsághoz szokott népek voltak. Addig mozgolódtak, instanciáztak, deputációztak, míg évtizedekig tartó tárgyalások után 1745-ben félmillió rénusi forint kifizetésével magukhoz váltották a földjeiket, merthogy a törökök kiűzése után 1702-ben a bécsi kormány éppen ennyiért adta el örökáron a Német Lovagrendnek. Ez volt a megváltás a dorozsmai népeknek. Ez volt a redemptió.

Az eredeti kőbárányt a szegedi vár kőtárában őrzik, egyik másolata a Fogadalmi templom előtti Dömötör torony bejárata fölött látható, a másik a dorozsmai templom falában. Az eredetije kopott, több százéves kődarab, a baloldala töredezett. Bárány van rajta, Agnus Dei. Ott van mindkét település címerében, pedig csak egyiket illetné. Pörösködtek érte hosszú ideig, mert akié a bárány, azé a dorozsmai jó fekete földek, szántók, legelők. A szegediek szerették volna bizonyítani, hogy van jussuk a dorozsmai határhoz, mert Dorozsma nincs, főleg, nem is volt, s akiket Orczy István uram odatelepített a Jászságból, Mátrából, Palócföldről, azok egytől egyig betolakodottak, nem illeti őket.

Tanúk szóltak a híres pörben, és elmondták, igenis volt régen ezen a vidéken egy falu, Dorozsmának nevezték, annak pedig temploma, s annak a templomnak a falában volt ez a kőbárány, amit aztán elhordtak a templom más köveivel együtt a szegedi vár újjáépítésére. A faragott kőbárány bizonyítja a falu létezését, és azt a kétségbevonhatatlan állítást, miszerint az odatelepített, igen szorgalmas és derék népeknek a valamikori kun pusztákon jogukban áll szaporodni, élni és meghalni.

Ez volt az én bőcsőm, mert arrafelé így mondják. Nekem is volt egy. Ahogy kinőttem belőle, nagyanyám összetörte, ne szülessen több gyerek. Mit mondjak, hatásos volt, táltos sem tudna eredményesebben bölcsőt felaprítani.

Egyik öregapám, Lajkó György ott van a redemptusok listáján, a Móra és Rácz felmenőimmel együtt.

Móra famíliám számon tartotta a rokonságot a Félegyházára elszármazott Mártonnal és annak Ferenc fiával, de nem tudom, ebből mi az igaz. Nem is fontos. Állítólag Rácz Palkó szépöregapám pedig Rúzsa Sándor bandájábul való betyár volt. Dédapám sűrűn emlegette.

Az bizonyos, hogy némi öntörvényűség, szabadlelkűség, felfedező hajlam belém is szorult, de hol van ez a huszonhárom telepes bátorságához és szabadságszeretetéhez képest.

Dédapám a birtokaprózódás után még őrzött valamicskét ebből. Ha leírom, hogy nagyon szegény volt, semmit nem mondok róla.

Nagyapám után már csak egy tintaceruzával írt levél maradt, ez lett a jussom.

Mégis szépek voltak a régi karácsonyok, mesélte anyám. Adventkor hajnali mise, böjt. Huszonnegyedikén nagyapám fenyővel a hátán gyalogolt Kelebiától Dorozsmáig, mert a vonatjegy sokba került. Nagy volt az öröm este, mikor hazaért. Nincs kitől kérdeznem, mit cipelt még nagyapám, de anyám hangját hallom a régi karácsonyról. A zsákból, vagy a képzeletemből ennivaló kerül elő, és nagyanyám felzörgeti csillagszóróért a szomszéd boltost, pedig ez valószerűtlen. Mégis igaz lehetett. Nagy munkák előtt is naponta kitakarította a házat, port törölt, közben a sógornők epés megjegyzéseire, kukoricakapáláskó’ Julcsánk elősző’ létürűget, fütyült. Miért ne ment volna nagyanyám csillagszórót venni karácsony éjjelén.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-12-23 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.