Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Juhász Alexandra: Csak

 

 

 

 

Csak

 

Várt gyerek volt. Kislány, Fanninak hívtuk volna.

Attilával három éve házasodtunk össze, és nagyon vágytunk már egy közös gyermekre. A terhességem alatt én mesét olvastam Fanninak, míg Attila a gyerekszoba fehér falaira hatalmas napraforgókat festett. A szoba fürdött a napfényben. A szüleim padlásáról lehoztuk a régi gyerekágyam, és egy meleg, őszi napon lefestettük az udvaron. A színén előtte Attilával egy napig veszekedtünk.

Döntse el Fanni – ajánlottam végül. – Amelyikünk színére rárúg, arra festjük.

Attila gyanakvó szemmel nézett. Szőke hajába belevegyült pár napraforgósárga festékcsík.

Legyen – egyezett bele, és kezet fogtunk rá.

Leültem a párnázott székre, amit a férjem hozott ki a konyhából, ha elfáradnék. Megsimogattam a hasam, és mosolyogva élveztem az arcomra még most is szeplőket csaló napsugarakat.

Fanni drágám, milyen színűre szeretnéd az ágyacskádat?

Kicsit bután éreztem magam, de Attila napcserzett arcáról azt olvastam le, hogy őt roppantul szórakoztatja az ostobáskodásunk.

Szeretnéd, hogy rózsaszín legyen?

Vártam, Attila árgus szemekkel figyelte a hasamat. Nem érkezett válasz.

Legyen inkább zöld? – Mocorgást éreztem a hasamban. – Rúgott! – kiáltottam fel győztesen.

Csalás! – méltatlankodott a férjem.

Vigyázz, mert még téged festelek zöldre! – fenyegettem meg az ecsettel.

A kiságy zöld lett, ahogy szerettem volna. Nem mintha most már számítana. Már semmi sem számít.

 

A fertőtlenítő szaga megfojtja a csecsemőkből áradó puha, finom illatokat, amik így nem jutnak el hozzám.

Az egyik kismama halk countryzenét indít el a telefonján, mert állítólag a kisbabája könnyebben elalszik rá. A velem szemben fekvő ágyon egy másik anyuka a két napos újszülöttjét szoptatja. Kisfiú, Ádámnak nevezték el. Az ajkamat harapdálom, hogy vissza tudjam tartani a sírást, hiszen az én kislányomnak is volt már neve.

A harmadik este köszönt rám a kórházban, de holnap kiengednek. Egy virág sincs az ágyam mellett. A komódomon csupán egy tálnyi szilva van, amit a férjem vett pár napja a közeli vásárcsarnokban. A lámpafény végigsiklik a szilva viaszos héján és megcsillan a rajta megült páraszemeken, melyeket a rothadás gerjesztett.

Mi van akkor, ha mind levedlett szilvaszemek vagyunk csupán az élet fájáról?

A gügyögés hangjára a tekintetem a szemben lévő ágyra villan, mire az édesanya mosolya bűntudatos grimaszba fordul. A szomszéd szobából lufidurranás hangja üti meg a falat, majd felszabadult nevetés, mi csendben vagyunk.

Valentin nap volt, amikor a várost el szokták árasztani a szerelmet marketingelő, érzelemmentes ajándéktárgyak és ürességet sugárzó plakátok. Aki valóban szerelmes, az csak feszeng tőlük, aki nem, abban minden pillanatban erősítik, hogy milyen szerencsétlen.

Valahol mégis szép ez a nap. Ha lekaparjuk róla a szívecskés cukormázat, alatta, mélyen valami igazi is felragyog.

Mivel tisztában voltunk vele, hogy Fanni születése után házhoz leszünk kötve, így elmentünk egy kis vendéglőbe ünnepelni. Az asztalon nagy kockás terítő volt, melyre szolid árnyékot vetett a gyertyák fénye, és a konyhából sült kenyér illata szállt felénk. Olyan jóllaktam, hogy Attila az én desszertem elfogyasztásába is besegített, azután átadta az ajándékát, egy nyuszis papucsot.

Nem szoktam ilyen giccses holmikat hordani, ezért felvont szemöldökömre a férjem csak annyit mondott:

Hamarosan elárasztják majd a házat a plüssállatok. Gondoltam, kapj te is egyet.

És milyen praktikus – vigyorogtam. – Nem kell polcra tenni.

Megpróbálhatod – mondta, és bekapott egy újabb kanál fagyit. – De készülj fel a vendégek folytonos kérdezősködésére, hogy miért van egy pár papucs a polcon.

Éppen egy vicces riposztra készültem, amikor váratlan fájdalom hasított a pocakomba, amitől azonnal összegörnyedtem a széken.

Attila mellettem termett és kérdezgetett, de nem jutottak el hozzám a szavai.

Baj van, baj van, baj van – sírtam, a férjem az ölébe kapott és futott velem az étterem előtt parkoló kocsinkhoz.

Bárhogy siettünk is, túl késő volt. A hetedik hónap végén a kisbabám nyakára rátekeredett a köldökzsinór, és már nem tudták megmenteni.

 

Az éjszakás nővér végigmegy a folyosón, és közben bepillant a szobákba, hogy minden rendben van-e. Mivel ebben a kórházban nem különítik el az újszülötteket az édesanyáktól, ezért tegnap este visszafojtott zokogásom után az apróságok szuszogására aludtam el. Ma viszont egyáltalán nem tudok elaludni, mert minden nap az előzőnél erősebb fájdalom nyomja a mellkasom.

Csendben felkelek az ágyból, hogy ne ébresszem fel a szobatársaimat, és felhúzom az ostoba nyuszis papucsot, amit Attilától kaptam. Nincs szívem megmondani neki, hogy ahányszor csak felhúzom, az az este jut eszembe.

 

A folyosón nincs senki, ami ritka dolog, de úgy érzem, a sors tartozik nekem ennyivel. Mivel még érzékeny a varratom, nem vágok neki egyből a lépcsőnek, hanem a lift előtt téblábolok, és azon rágódom, hogy meg merjem-e kockáztatni. A döntést végül elveszik tőlem, amikor az ajtó kinyílik. A szívem kihagy egy ütemet, amikor felfedezem, hogy nem üres.

Hórihorgas férfi áll benne a falnak támaszkodva. Fehér köpenye már feltűnően szürke a nyakánál.

Beszáll? – kérdezi, és tartja a liftet, mikor az be akar záródni.

Nem is tudom, mit képzelek, mikor belépek a fülkébe.

Hányadikra? – kérdezi, de inkább csak megszokásból, az arca teljesen érdektelen.

A panelre pillantok, és látom, hogy világít a legfelső emelet gombja.

Én is a legfelső emeletre – nyögöm ki halkan.

A tetőre megy? – szűkül össze a szeme.

Válasz helyett csak vállat vonok, és hátat fordítok az orvosnak. A szeme alatti sötét karikák elég árulkodóak, remélem, eléggé kimerült ahhoz, hogy kellő érdektelenséggel vegye úti célomat.

Amint megérkezünk a felső emeletre, határozottan elindulok egy irányba, csak hogy magabiztosnak tűnjek a doki előtt. A cipője csikorgásából hallom, hogy ő a másik irányba tart. Nem kérdez semmit. Nem érdeklem.

A folyosó már szinte félelmetesen kihalt. Mikor benézek egy szobába, meg is értem, hogy miért. Munkaállvány áll az ágyak helyén. Tehát nem volt még kész az egész épület, mikor pár hónapja átadták.

Miután megnyugszom, hogy leráztam a liftbéli útitársam, nekiállok megkeresni az emeletre vezető ajtót. Az Y-elágazású folyosó bal végén meg is találom. Az ajtó nyitva van. Ettől egyszerre érzek győzelmi mámort, és nő a bizonytalanságom.

Nyuszifüles papucsomban a tető széléhez sétálok, miközben a szél permetet szór csupasz karomra és lábamra. Azonnal dideregni kezdek, pedig belül forrónak érzem magam. Valami bennem kérdéseket kiált. Miért én? Miért az én kicsi lányom? Miért kellett ennek így történnie? Jó anya akartam lenni. Szerintem jó anya lettem volna.

Alig vártam, hogy apró kis tenyere megszorítsa az enyémet, hogy puha loknijai közé masnit tegyek. Nézni akartam az első ügyetlen lépéseit, majd egyensúlyozását a háromkerekűn, amikor Attila bicajozni tanítja. Palacsintát akartam sütni reggelire, és uzsonnát készíteni az iskolába. Meg akartam vigasztalni, ha majd összetörik a szívét, és együtt izgulni vele az egyetemi felvételi miatt.

A párkányra előbb fel kell ülnöm, túl magasan van ahhoz, hogy egyből felálljak rá, pedig ugrás előtt állni kell. A filmekben is mindig így csinálják. A fenekem azonnal átfagy a hideg betontól és vizes lesz a latyakos hótól. Vajon marad belőlem annyi, hogy becsapódás után azt hiszik, hogy bepisiltem? Fura módon nem akarom, hogy halálom után ilyen kínos dolgot higgyenek rólam az emberek. De lehet egyáltalán emelt fővel távozni?

Ugrani akar?

 

A kérdést a betonfalnál álló magányos alak teszi fel. Az orvos az a liftből. Szőke haja teljesen a fejéhez lapul a szemerkélő esőtől.

Vagy csak imádja a ronda, februári időjárást? – vonja fel sötétszőke szemöldökét, és a parázs felizzik, ahogy félig elszívott cigarettáját újra megszívja.

Szeretem a fényszennyezett eget bámulni – válaszolom kelletlenül, miközben a szívem a torkomban dobog. – Hát maga?

Én csak elszívom az utolsó cigimet – mutatja, ha eddig nem vettem volna észre. Balkezes. Az ujján nincs karikagyűrű, csak egy halvány fehér csík a helyén. – Legalábbis mindig megfogadom, hogy ez az utolsó – néz az égő tekercsre elgondolkodva, aztán megrázza a fejét –, de aztán mégis megy minden ugyanúgy tovább. De talán most más lesz – von vállat. Inkább tűnik úgy, hogy magának beszél, mint nekem, ezért én is vállat vonok.

Felőlem.

A lábam tíz emelet magasan kalimpál, én meg rágni kezdem a körmöm. Most addig a hideg betonon kell ülnöm, míg a láncdohányos doktorbácsi el nem megy, mert nem akarom, hogy tanú legyen.

Nem fázik?

Nem igazán.

A fogam már gyors ritmust jár a hidegtől. Odasétál mellém, mire a testem megfeszül, felkészülök, hogy tíz körömmel fogok kapaszkodni, ha megpróbál leszedni innen, de csak leveszi a köpenyét és rám adja. Olcsó cigi szaga van, de nem ellenkezem.

Mondja csak Nyuszifül, maga az a mindig igazat mondó fajta, ugye?

Megalázó egy becenév és semmi joga hozzá, hogy így hívjon, de nem akarok veszekedni, szeretném, ha minél előbb távozna.

Miből gondolja? – kérdezem, mire felnevet.

Mert borzalmasan hazudik. Egy jó hazudozó tudja, hogy mikor kell igazat mondani.

Ha ezt tudja, akkor gondolom, magának nagyobb gyakorlata van benne – kötekedem.

Sőt, diplomát is szereztem belőle – mondja, majd újabbat szív a cigijéből.

A füstje kaparja a torkomat, ezért kicsit megköszörülöm.

Nem oltaná el? – kérem, szinte már megszokásból.

Minek? Úgysem a rákba tervez belehalni.

De maga úgy látom, igen – morgok az orrom alatt.

Szavaimat elengedi a füle mellett, és cigarettázás közben mellettem marad. Mindkét karjával a párkányra könyököl, és lenéz az alattunk fekvő kopott járdára. Nem szól, az eső hangját csak a távoli forgalom zaja színezi.

Na leugrik, vagy inkább halálra fagy?

Zavarba hoz a nemtörődöm hangja. Kimondom, amit gondolok:

Magának meg kellene próbálnia lebeszélni róla.

Szemöldöke szórakozottan emelkedik a magasba.

Arra esküdtem fel, hogy a testüket gyógyítom meg az embereknek, nem a lelküket. Ha ugrik és túléli, ígérem, összefoltozom.

Rosszul esik, amit mondd.

Ez mekkora ostobaság! Mintha az ember elválasztható lenne testre és lélekre – kiáltok fel dühömben. – Amikor a kettő különválik, na, azt hívják halálnak. Addig viszont egyik gyógyításakor nem figyelembe venni a másikat, hatalmas felelőtlenség! Nem is értem, olyan tanult és okos emberek, mint maguk, hogyan vehetik ezt semmibe!

Nyugodtan szívja a cigit, lassan a végére ér. Mikor kifújja a füstöt, nagyot sóhajt.

Megmondom én magának, miért van ez, Nyuszifül. Úgy áll a dolog, hogy mi is emberek vagyunk. Gondolunk, amit gondolunk, tudunk, amit tudunk, hiszünk, amit hiszünk. És sokszor eljátsszuk a magunk számára is, hogy mindenben a miénk az igaz, mert ha nem, hát akkor tévedtünk, mások miattunk haltak meg, ebbe meg bele lehet rokkanni. Nem mondom, egy öntelt orvossal rosszul jár, de egy rokkanttal még rosszabbul.

Nem csak az önteltségről van szó. Durvák és hidegek. Itt senki nem érzi át a fájdalmat.

Mélyen a szemembe néz.

És kinek a fájdalmát érezzük át? Itt túl sok a fájdalom – rázza a fejét. – Mondhatni már-már hétköznapi.

Látom a szemén, hogy van még más válasza is, de hallgat, mert másra kíváncsi.

A tekintete súlya alatt elsírom magam. Újra. De ez most más. Ezek nem azok a könnyek, amik elmossák más anyák örömét, akiknek a Fannijuk a világra jöhetett. Sem pedig amit a megmagyarázhatatlan bűntudat vagy szégyen csalt eddig a szemembe.

Miért az én babám? – sírok fel rekedten. A torkom fáj, ahogy visszafojtom az ordítást. Bármennyire is szeretném, a kín nagy része a bensőmben feszül. Kiadhatatlan. Elmondhatatlan. – Jó anya lettem volna!

Mert már nem lehet az, Nyuszifül? – a csikket a földre dobja és eltapossa. A kis parázs rögtön kihuny.

Nem.

Miért nem?

Nem bírok ilyesmire gondolni. Túl fájdalmas. Félek. Én ezen nem megyek többet végig!

Akkor maga gyáva.

Hogy mondja? – kapok levegő után.

Azt mondom, hogy gyáva. Ugrani – int fejével lentre – bármikor lehet, de nem mindig érdemes. Az élet így is, úgy is elmúlik. Ha csak azért szakad ki belőle, mert fél, akkor gyáva. Ha már ki akar szakadni belőle, azért tegye, mert egyszerűen csak.

Egyszerűen csak? Ez meg mit jelent? – vonom össze a szemöldököm.

Ha nem érti, akkor nincs értelme magyarázni. Maga még lehet anya. Fájdalmas, ami történt, de mivel eleve fájdalommal jövünk a világra, nem értem, mit csodálkozik mindenki, hogy a folytatás sem egy könnyű menet. És egy egész élet áll maga előtt, hogy próbálkozzon, megoldásokat keressen. Mennyi időt töltött a probléma megoldásával?

Ez nem csak egy probléma!

Minden probléma, amit annak fogunk fel. És minden problémát meg lehet oldani. Esetleg csak nem akarjuk, mert jobb félni, elfutni, áldozatot játszani, szerepben maradni, vagy orvosi köpenyben – rángatja meg a köpeny szélét és elmosolyodik.

Maga ezt nem érti.

És az semmit sem jelent, hogy próbálom? – hajol közelebb. Újra megcsap a bőrébe ivódott dohányszag.

Idegesít az orvosban valami, szavai még inkább felkavarnak, és egyszerűen nem hagyja, hogy a magamnak ásott nyomorúságba feküdjek.

Lemászom a párkányról és visszaadom a köpenyt.

Ideje visszamennem.

Elmosolyodik.

Menjen csak, Nyuszifül.

Az ajtóig megyek, amikor valamilyen halk hangot hallok, mire ösztönösen visszafordulok. Az orvos a párkányon áll.

Megszólalni sem tudok, döbbent tekintetem ki nem mondott kérdésére az ő tekintete egyszerű szóval válaszol: csak. Azután az orvos eltűnik a párkányról, és egyedül maradok a tetőn.

 

Sokáig állok ott dermedten, egy részem visszafutna a párkányhoz, hogy lenézzen, de végül úgy döntök, hogy nem teszem. Visszamegyek a szobámba, a szívem továbbra is sajog, az agyam tompa, de valahogy már nem félek. Nem félek a férjem fájdalmától, a családom sajnálatától, a világ elvárásaitól. Már nem bánt a gyereksírás hangja sem. Egy egész életem van rá, hogy megoldjam a problémám, és remélem, hogy közben sosem ismerem meg a „csak” igazi jelentését.

 

 

 

  
  
 

Juhász Alexandra

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.