VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom Mama
Nem találhatok már oda vissza, pedig felszentelésre várt ott minden pillanat a templomhuzatban, pedig csak szél volt, szélölelő szél, s most a világ idegen felekezet.
Felnyitották neki a padlót, és egy szűk lyukon keresztül, egy roskadozó falétrán kellett lefelé másznia. Amikor a földre ért, látta, hogy olyan lámpákkal van felszerelve a járat, mint amiket bányákban használnak. A vezetékeik is ugyanúgy lógtak szabadon a levegőben. Kíváncsian várta, hogy miféle barlang vagy katakomba lehet a járat végén, amit érdemes megnéznie. Pár kanyar után egy jobban kifaragott helységbe, és ott egy vaskos fémajtóhoz értek, amit két fegyveres őr vigyázott. Most először érezte úgy, hogy jó helyen jár, és nem csak valami elkésett áprilisi tréfa célpontja. – Jelszó? – kérdezte az egyik őr szinte gépies hangon; ami miatt nem is annyira kérdésnek hangzott, inkább úgy, mintha minden ok nélkül le akarják üvölteni a fejüket. Erre a kísérő hosszú káromkodásba és sértegetésbe kezdett, és mindenféle obszcén “ötleteket” vázolt fel azzal kapcsolatban, hogy az őröknek és édesanyjaiknak milyen közös programokat kellene művelniük. Válaszul az őrök továbbengedték őket. „Most már túl vagyok rajta.” Stephen King
Erezett fák, a mélyedésekben víz. Egyszerű, általános gyakorlat. Vasból valók a rozzant betűk. Folyton izzik. A hegytető évszázados, központosított. Az is lehet, hogy pár ártalmatlan függvény bevitelével rögzítették. Mélyen alszik, lomposan, csak az egér gombjának nyomkodásával ébreszthető fel. Párolog és izzik a gőz. Látomássá válik a táj. (Vulkánkitörés, vagy csak.) (Az átmenetiség sejtése.) A világ tájékozódik, a faágak óvatosan egymás kezét fogják. Tudom is én, azt mondja, ilyenkor szoktuk lerombolni az ártalmas arcot. Azt kell mondani, hogy nem tehetsz róla. Alapjában véve, ha utána gondolsz, ez nincs így. A világ fejekből áll, amik meglehetősen gátolnak, mondja, miattuk elkövettem néhány (os toba ságot) mondja. Ventilátor forog, leszáll, a madár, mobiltelefon csapkod a levegőben, háromlábú mobiltelefonokat hajigálnak a Dunába, csipognak, a kabátszárnyon jelvény. Vidáman dobolnak az asztalon. Elbűvölve, hátra-hátra pillantva hajlong. Pörögnek a kódok, kotródnak, vízfejűek, a kintlévőségeinket őrzöm, azt az arcot, mintha soha se lett volna. Alázatosan hajolgatnak, kitépik az életet a halálból…
Még félholtan is csíp a szúnyog. A bögöly szinte mar, a forróságban. Az álmatlanság most mintázat. Az ellentmondásban kis boldogság van. A pillanatmagányban tanítás. Gondolattá öblösíti az eső A hosszú várakozást. A háttér-textúra egy elégikus etűd. Metaforákat ont a digitális notesz. Ha derűs félsziget a nyelv. Az ébredés torlasz vagy kereszt. Elmond-e mindent a léleknek a test? A bőr alatt épp fegyverszünet. Anyag és idő egymásba metsz.
A kettőezernyolcas esztendő Márton napján otthon jártam éppen, s kivel találkoztam a posta sarkán? Istók Jóska komámmal, egyalombéli cimborámmal, akivel közösen koptattuk az iskolapadot az Adai utca ma már csak emlékekben élő oktatási intézményében, az „Árvay iskolában”. Diákok vára áll most is azon a helyen, a mai nebulók már a tudományok eme új palotájához szoktak, ám az én lelkembe bele van vésve az a földszintes épület, amely sokunknak második otthona volt. Az olajos padlók nehéz szagát most is érzem, ahogy írok, ahogy emlékezem. A Diósgyőr vaskályhából, amely osztálytermünk legöregebb ferencjóskás darabja volt, a téli szél ki-kicsapta a széngázt, nyitogattuk is órák alatt az ablakokat, meg ne betegedjen valamelyikünk. Hát itt éltünk, éldegéltünk, koptattuk drága gyerekkorunkat, mindenféle matematikai, fizikai, kémiai, nyelvtani, meg a jó ég tudja fölsorolni, milyen csapdák között. Ha sokszor nehéz is volt, azért mégis jó volt, szép volt.
De rég volt!
alig nyeltem le egy darab kenyeret a többiek gyűlölni kezdtek
„mi jöhet ezután” fordult meg a fejemben annyira rettegve hogy egy bolygó csóvája égni kezdett
égett értelmetlenül jelentés nélkül (nyelvemmel keresztet vetettem reménykedve hogy nem rólam van szó ebben a történetben)
még az ég is pánikba esett mi lenne ha embereket enne véletlenül nyelvtani hibából
I. Hodályszerű terembe érkezem,
D. M.: A hetvenöt éves újságíró maga is elcsodálkozik visszatekintve, hogy tizenhét éves énje mi mindent mert végigcsinálni: játéknak fogta fel, és szerencséről beszél. Pedig olyan feladatokat oldott meg, amire tapasztalt emberek se igen mertek volna vállalkozni. Gyermekek nevelését, mentését, gondozását, fegyelmezését vállalta magára a szinte még gyermek ő maga is. Amikor most nálunk, Zuglóban kezdi emlékezését, a helyszín is egy kicsit segíti a régi idők felelevenítését. Bárha rezignáltan hozzá is teszi: kit érdekelnek ezek a régi történetek ma már. Persze csattanós választ kap egy hét múlva, amikor éppen ezen idők tanulságait végiggondoló magyar író kapja meg a Nobel-díjat. Élnek a történetek, megvan az érdeklődés irányukban, és ha lanyhulna a figyelem, egy-egy kulturális vagy politikai esemény újra meg újra odairányítja a figyelmet. Különben is, kit ne érdekelne, hogy egy tizenhét éves ifjú hogyan teremt rendet kortársai között, amikor mindnyájuk életéről van szó. Az akkori történet is érdekes, a történet önmagában is pszichológiai rejtély. Kezdjük a történetet, amely egyben történelem.
szép arcú asszony rám találtál keresztként csontodra faragtál árnyékomban terhet hordtál arcom árkain táncoltál köszönetet szerelmedért szóval nem lehet mondani az idő elfogyó bőréből sohasem tudom már megváltani mondd: érdemes volt kifeszülni utadat könnyekkel megjelölni ezeregy éjszakákon át olykor lepkeszárnyakon repülni... szép arcú asszony rám találtál keresztként csontodra faragtál árnyékomban terhet hordtál arcom árkain táncoltál
Rudi Halálos szerelemben élnek, mesélte Palkó a szüleiről azon a bizonyos negyedik osztályos táborozáson. Mintha valami öngyilkosságról – vagy öngyilkossági kísérletről? – is szó esett volna, de akkoriban nekem kisebb gondom is nagyobb volt a szerelemnél; az osztály ranglétráján akartam feljebb kerülni, legalább a nyaralás idejére. Évekkel később jutott csak eszembe az a régi, negyedikes történet. De akkor már hiába faggatóztam, Palkó elhárította a kíváncsiskodásomat. Mintha szégyellte volna magát… Nem értettem, miért. Talán azért restelkedik, gondoltam, mert csak kitalálta az egészet.
korrektúra
„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Halló, édes fiam... Még most is a fülemben ül sírásba csukló hangja. A hang, amelyet azóta túlságosan gyorsan szaporodó halottaim hangjával együtt emlékeim közé helyeztem. Érzelmesség nélkül próbálom megidézni némelyiket, csakhogy megbizonyosodjam, nem fakult-e el a színük. Még nem, még mindig nem, de most már egyre élesebben fáj a melléjük hívatlanul is odatolakodó kép egy-egy helyzetről, arcról, mozdulatról... Január 19-én volt halálának évfordulója. „Halló, édes fiam...” Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindünktől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből?
MI KELL
a vershez nem sok igazán nem sok illat elég egy fura esőre hajló méla délután rosszkedv csipetnyi amikor talán ki tudja a vershez nagy általában eléggé sok minden bár néha meg nem sok kell jelzős apróságok alig érthető jelentéktelen jelek semmiségek mint ez a kornyadó virágcsokor az asztalsarkon már most mintha önmaga múló emléke lenne
„Ezért tekintem én gyanúval s ellenszenvvel a jövőt.” Csoóri Sándor
Addig csinálta, míg meg nem tiltották neki. Valóságos gyümölcsök lógtak a túlsó végén, mikor meglátta. Az állványra kitett dolgok még nem követtek el semmit. Arra ösztökélte a kő, a homok és a mész, hogy újra kezdje. Feljebb akart emelkedni, hogy végighallgassa. (A növények várják az embert. Amit a növények várnak tőlem, azt nem tudom teljesíteni. Elbeszélem a síró növények arcát.) Csendesen szórakozott, a kiszáradt területekről elfelejtkezett. Fogta a táskáját, bepakolta, megtömte, arra számított, hogy ha kell, könnyen megmozdítja. Ebéd közben a sótartóval játszott. Felvette a földről, hóembert csinált belőle, és ott hagyta a kerítésen. Szétcsavarozta, elvitte ide, meg oda, üveggolyók a lépcsőn, a könnyed szép háború közben is. Meglátta az elnököt, amint elmegy hazulról a levegőbe. A farkánál fogva húzta ki a rókát az irodából. (Odújából.) Válltömést adok neked, kotyogta. Ők lakják a sziklába vésett lakásokat ebben a négyszögletes épületben. Arról szólt, amit a pályán leírt a fűre. (Fűre írni.) Előadás közben érdekesen pihent. Kicsit kényelmetlen találkozások voltak. (Az élőlények megszentelt figyelmét hallom.) Szép, fekete ruhában járnak a köveken.
Mint a csendek, mik lehulltak az idők hajnalán, oly állandó bennem és oly örök, a boszorkányszemű barna lány.
Pillantása súlynehéz, ölében elalszik a bánat. Akár az otthont, ünneplik sejtjeim, mint tévelygők, mikor hazatalálnak.
Hagymaillatú az erdő, medvehagyma illatú. Április közepén virágba borul az egész terület. A zöld szárak a hegyükön kacagó csillagvirágokkal: tündérek varázspálcái. A sok varázspálca-csillag fehér takarót alkot, csipketakarót. Vágyom leheveredni erre a csipkés, pillekönnyű takaróra, mélyen beszívni a hagymás virágillatot, hallgatni, ahogy ropognak a zsenge, zöld levelek a súlyom alatt. De nem heverészni jöttünk. Épp csak megállunk egy pillanatra, kifújjuk magunkat. Élvezzük a látványt. Engedjük, hogy tüdőnket kitöltse a friss, hűvös, szagos levegő. Figyelünk a neszekre. Valami motoz a levelek között. A fán egy harkály kopácsol, távolabbról felel rá egy másik. Persze meglehet, csak emez visszhangzik, önmagával felesel. Gomba után kutatok a szememmel, ösztönös cselekedet. Tudom, hiába, áprilisban nincs gomba az erdőn. A tavalyról itt maradt avarkupacok csak a téli álmuk után kibújt sünök melegét őrzik. Ág reccsen a hátam mögött, összerezzenek. A vaddisznóktól való félelmemet nem tudtam kinőni, sem kiöregedni. Hátra kapom a fejem, kicsit meg is ugrok a nehéz bakancsban. Csak Buksó az, túrabotot fabrikál magának az egyik bükk lehullott ágából. Buksó röhög, férfiasan, öblösen, remeg hozzá a szakálla. Mi van, Malter, megint vaddisznó formájú rémeket látsz? Nem felelek, csak legyintek, régi nóta ez köztünk. Harmadikosok voltunk, amikor egynapos túrára vitt a tornatanár Lali bá’. Ki volt táblázva az erdő szélén: nyúlra, rókára, vaddisznóra számíthat a látogató. A nyúltól eszembe sem jutott félni, a rókával is, úgy véltem, könnyedén elbánok, hanem a vaddisznó félelmetesnek tetszett. Leginkább a képeskönyvben látott hatalmas agyara rémített, főként azután, hogy nagyapám egyszer mesélő kedvében Zrínyi Miklós és a legenda szerint rátámadó vadkan történetét vette elő. Félelmemet nem is titkoltam, folyvást jobbra-balra tekintgettem, és harciasan tartottam magam előtt a támadó fenevad legyőzésére szánt méretes faágat. Nem csak a gyerekek derültek gyávaságomon, Lali bá’ is rajtam tréfálkozott. Ugyan, jobban fél az tőlünk, mint mi őtőle, inkább elbújik, mintsem idejöjjön és köszöntsön, hogy szervusz, Valter, én vagyok a vaddisznó. Magam is elmosolyodtam az elképzelt jeleneten, ám az erdő fürkészésével nem hagytam fel, s a faágtól sem akaródzott megszabadulnom.
A fények és a hangok, az lét. Az összefüggések, a munka és az alvás. A pihenés értelme, szépsége És hogy az országokat nem a szeretet Irányítja. A szuverenitás. A tudat, hogy volt katona. Másfél évig az állam fogságában. Hogy rákapott az ivásra. Majd hirtelen meggyűlölte az italt. Megutált minden pótcselekvést. Egyszerűen abbahagyta a látszat Cselekedeteit. Új életet kezdett.
-akácos-
(64-es busz, Queen Street East, Torontó)
a Niigani-gichigami* partjához közeledve egy öreg hölgy ül velem szemben szalmakalapján fehér és lila virágok olyanok mint otthon az akác a kép és illat múltba vezető asszociációi nagyapám édes kölnijére emlékeztetnek amit minden vasárnap borotválkozás után használt mielőtt templomba ment
sokszor néztem ahogy a konyhában fütyörészve belemártja a zománcos lavórba az éles zsilettpengét majd ismételten az arcához emeli rituális megtisztulás beidegződött mozdulatok
Teljes kör
A Stefániánál felszálltam az ötösre, leszálltam az Urániánál. Az Urániánál felszálltam a nyolcas-e-re, és leszálltam a Tisza István-téren. A Tisza István-téren felszálltam a száztizenkettesre, és leszálltam a Herminánál, azután hazasétáltam. Felelősségem teljes tudatában nyomom meg a VÉSZHELYZET!! – gombot.
Szelíden lebegett karácsony a levegőben. Szürkületkor már a falu minden kisdede kint bukdácsolt kipirosodott arccal a templom melletti domboldalon. Egyiket-másikát egy-egy nagyapa is elkísérte. A kis vörös orrokon pillanatig megülte magát egy-egy huncut hópehely, majd jóízűen rájuk olvadt. Az otthonokban addigra már kisült a kalács, a töltöttkáposzta puhán rotyogva várta az este nagy pillanatát, a karácsonyfa feldíszítése is nagyjából befejeződött. „Kis karácsony, nagy karácsony, / Kisült-e már a kalácsom?...” Az apák szinte lámpalázasan gyakorolták a szerepüket: az angyal érkezését jelző csengővel úgy kellett be- és kiosonniuk a csak erre az alkalomra bemelegített tisztaszobából, hogy a gyerekek lelkéből nehogy elröppenjen a csodavárás mámoros varázslata. Ezt minden szülő végtelenül fontosnak tartotta Székelyföldön, a gyermeknek hinnie kell, hogy az angyalok a karácsonyfával adják hírül, hogy a szentestén megszületik a kis Jézus, az emberek Megváltója útban van. A fényszóró csillogása a lélek ujjongását fejezi ki… Csak Irénke virrasztott haldokló kislánya fölött a község orvosi rendelőjének lesötétített szobájában. Éjszakánként petróleumlámpát gyújtott, de arra is újságot helyezett, hogy tompább legyen a fénye. Órákon át fülelte az öntudatlan, hörgéssel szaggatott gyerekszuszogást, minden ritmusváltozásra görcsbe rándult a lelke, mert azt hitte, itt a vég; kétségbeesetten vonszolta magát már napok óta egyik saroktól a másikig, majd vissza az ágyig, amelyiknek a fejénél ügyeletet vállalt a halál. Merevgörcsöt kapott egyetlen gyermekét nem tudta megmenteni semmiféle gyógyszer, semmiféle orvosi tudomány. Beletörődéssel, kétségbeesetten kivárni az időt, ugyanakkor viszont a legnagyobb csendben, hogy a haldokló nyugalmát ne verje fel az anyai jajveszékelés. Addig a szívnek sem volt szabad megszakadnia, amíg a gyermeké el nem csendesedik. Irénke tudta, mit kell tennie, nem jajgatott, nem omlott össze, csak virrasztott, mint egy lassan fogyó, gyenge gyertya. Halkan motyogta immár milliomodszor a Miatyánkot, kérte a Fennvalót, hogy tegyen csodát. 
|
J
