VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
IDEJE VAN MINDENNEK
Harmat hintette körül karéjba a hegyoldalt, karácsonyi képeslappá némult a téli táj, köpeny alá gombolt köd figyelmeztet a surranó sítalpon sikló serény időre. Velem sajognak a hetyke sapkás hegyek, lejön majd a készülődő sok hó, a lapuló lejtő hidegen-ridegen csillog, mint a tapadófólia, szánrúdnak dőlve gejzírként gőzöl a lovak tompora. Szaporodik a szivárványló csoda, fogy a fagy.
Daniella semmilyen szempontból nem testesítette meg a női szépségideált. Barna haj, barna szem, szabálytalan arc, furcsa, hullámos száj. Azt hiszem, a hihetetlenül harmonikus mozgása tette őt olyan izgalmassá. Az egész lányban volt valami macskaszerű, nemcsak a járásában, hanem az arcában, a szeme vágásában is. Sőt, talán még a szeme villanásában is.
Péter, Palkó meg én már általánosban is egy osztályba jártunk vele. Tíz éves kora óta bámulták őt a fiúk. Szerelmük jeléül minden télen buzgón megfürdették a hóban.
Nyolcadikban Daniellát lecsapta a kezünkről egy gimnazista, Oliveira Laci.
I
Elképzelem, hogy egy olyan boldogság Lánya vagyok, amit még nem ismerek, Olyan boldogságé, amelyről senki sem tud, Mintha nem látná senki Mily elegánssá válnak egyes hegek, A pillanat, amely egy kezdet és vég nélküli esküvő, Álom, amelyből hullámok és erdők ébrednek, Mintha senki sem érezné Milyen könnyűvé váltak a lemondások, Ahogy a nád elbarikádozza magát az álmokban, Senki nem csodálkozik a naplemente Fénygörcsén, ha közeleg, És íme, így ébred fel most először, A rezignált csókból a bohócok megaláztatása És szégyene, ami csecsemőkorom óta provokál
Szerette a ha(ra)ngot. Bicegő harangok, árhullámban bukdácsoló székek. Mondogatták hetenként egyszer vagy kétszer, még magyarázott is. Történetet meséltek a fáról, a koponyáról, és az irigységről. Egyik kezével a radioaktív szennyeződést mérte. A lábával összehúzta a port, szeleteket csinált belőle, leginkább hegyeket. (Szeretett volna úgy viselkedni a mindennapi életben.) Érzékelhető tárgyak voltak a görbe (tükrök) ujjak, kémkedő szemek, fülek. A hosszú láb nem hozott magával telet. A Leonardo utcában ismeretlen sugarak bújnak elő. Hangos nők táncolnak a falakon napkelte után. Adaida Pali hátára rajzolt. Fénymintákat, meg szövevényes életeket próbált összevegyíteni. Adaida lábához létrát támasztottak. Széles lapátokkal jelezte, hogy megvédi magát. Görbe hátán átcsorgott a folyó. Középtermetű volt, nagy szájú és félénk. Kicsi feneke messze onnan, az Északi Sarkon túl is látszott. Görbe vonalakat vágott, amikor elindultak felfelé. Körültekerte a derekán a szoknyát. Elbűvölte a krumpli és a sárgaréz kínos harmóniája. A ló úgy mozdul, amint a kötél susog. Tipikusan olyan, mint a szénásszekér
Naponta egyszer dugni kell
Tábla jelölte néhány tucat négyzetméter remegő vízcsepp Isten tenyerén világfa törzsön napozó teknős mögött szerelmes kígyók Laokoon tánca
Mi van itt, hogy a jók szögeit kalapálja a sors most? Kiszakadt a világ szekeréből a tengely? Keserű poharakba keressük erőtlen az orvost, tör az út, öl a csend, menedékül a fekhely,
szavakat keresünk beleölve időt, ezer érvet, sosevolt dologért takarítjuk a házat, levegőbe kapunk, tenyerünk csak a múlt fele téved, belefúl ma hiábavalón az alázat,
mi van itt? hova tűnt el a tegnapi szép? hol a Válasz amiért örökül kutat egyre a lélek… belesajdul a szív, levegőtlen a tér, pora száraz, fogy az út, fogy a jó… hova tűnnek a fények?
mea culpa mea culpa mea maxima culpa
az ingvén nappalt is éjjé tette értem a halál körme alatt az univerzum derék özvegy bojtár gyöngyháza delelő szívem reszkető fészke tizenötezerhétszázöt napom téli éneke
négy csillag tartja kezemet lábamat légvárnak s egyetlen egy őrzi sírástól kínzott ágyamat ha állok ha nyújtózkodom már nem ér bánat tiport donorlét tart engem házőrző kutyának
Sokszor konstatálta az élete során, hogy nem szabad előre elképzelnie semmit; vagy ha mégis megteszi, akkor számolnia kell azzal, hogy a valóság teljesen más lesz, mint amit a saját fejében kigondolt. Amikor a bázis ajtaján benyitott, egyike volt azoknak az alkalmaknak, ami csak erősítette a korábbi szabályt. Eleve azt gondolta volna, hogy valami fotocellás, oldalfele kettényíló kapu fogja várni; ehelyett a bejárat úgy tűnt, mintha inkább valaki vidéki borospincéjé lett volna. A fülét is megütötte ugyanaz a hang a gyerekkorából, amit a rozsdás vasak egymáshoz súrlódása adott. A folyosó sem olyan volt, mintha valami modern, kutatási intézmény részét képezte volna. Persze, tekintve, hogy maga az épület, és a benne folyó munka a katonaság alá tartozott; érthető, hogy miért nem voltak elszórva kényelmes fotelek vagy székek, dohányzóasztalok rajtuk vidám magazinokkal, vagy miért nem díszítették a falakat mosolyt kicsikaró motivációs poszterek; de a sarkokban gyülekező repedések és pókhálók leginkább azt a képzetet teremtették meg, mintha az egész épület évek óta elhagyatott lett volna.
Ezen a héten Galéria- és versrovatunkban Major Judit betűöntvényeiből, kisplasztikáiból és a hozzájuk tartozó versekből mutatunk be válogatást. Betűk
minden elmúlt betűk sorjáznak dekódolatatlanul halkan vagy inkább némán mégis jelölve valamit
feketén nyomódnak a betűk közönyös soraikba az erős gyönyörű sorokba
kideríthetetlen értelemmel mégis valami fontosat talán pedig lám lehetetlen
rajzolatuk mélyed csak értelmetlenül fontosan a gyönyörű értelmetlen betűk
2024. IX. 21.
Fekete üreg az ég Ormótlan ziháló fellegek Morognak gyomrában Valaki kiált kit felfalt az éj Mettől meddig ér a várakozás Nehéz kövön ülve meredni fel Meredni rá meredni belé míg rádhullnak a csillagok
Nézem a kétéves fiamat a kiságyban, ahogy alszik. Szeretném valamiféle védőrétegbe csomagolni, hogy jó előre megoltalmazzam az élettől. Elképzelem, ahogy nő, növekszik, és szép lassan eltűnik az arcáról a bízó gömbölyűség, egyre szikárabban rajzolódnak ki a vonásai, ahogy jön szembe - és mindig jön szembe – az ár.
Rudi
Abban a tanévben történt – a tizenegyedikben –, hogy megnéztem a Megáll az idő című filmet. Szerepel benne egy kicsi, ronda, erőszakos, szemüveges srác, aki felakasztja magát egy házibulin. Szerencsére idejében észreveszik, és leszedik a kötélről. Amikor magához tér, azt hüppögi, hogy mindent ő hozott a buliba, a magnót, a Coca Colát, mindent… És mégis… Rémülten jöttem rá, hogy magamat látom a filmen, a saját mohó, elkeseredett erőlködésemet, hogy feljebb kerüljek a táplálkozási lánc legaljáról. Ugyan, mit izgatod magad – mondta erre Misi –, Szörényi Levente kisebb és rondább nálad, mégis vitte valamire. Szörényiről Palkó jutott eszembe. Hogy ő is milyen jól énekel. A bitang. Palkó – egypetéjű ikertestvérével, Péterrel – tagja volt a gimnázium kórusának. Péter még szólót is énekelt néha. Ezt Palkónak is többször felajánlották, de hiába…
„Nézzetek szét rajtam, csodáljatok! Csodámon szátokat csak beszorítsátok! Mert én is, hogy magam elnézem búsulok” Balassi Bálint: Caput XXI.
A Föld elem, EGYHARMAD részt pontosan kiszámított méretű üvegedény, nyögdécselve tördelt tájkép szerű absztrakció, szavakon keresztül kimodellezett imádság. A hegymenet az ízlelőbimbókat lehozza lábba, hófoltokkal, meg szódavízzel, meg hegyomlással. (Küszködünk a megértésedért, de te törvénytelen határozatokat hozol.) Az üvegfiolákban ujjnyi vastagságú feketeszén- zsarátnokok füstölögtek. Tanulmányozd a lelőhelyeket a Szajnától a Dunáig. (Igazad volt, néhány szőrszálat hagytál ott, hogy tisztelettel tekintsenek vad arcképedre.) Hatalmas nyomdagépek nyomják a kétezer éves monográfiát. Egy boríték, melybe kérdéseket tettek továbbfejlesztésre. A metafora képébe röhögök. Szeretnék állást foglalni, de folytonosság hiányában igenlésem határozott. Az agyamban boldogan él a kék szín. Különböztesd meg az egyik bolygót a másiktól, mert az megmásíthatatlan. Magában a birtoklásban van a tudás. Elengeded, ez nem az antropológia nyelve. Engedd meg, hogy megnevezzünk és értelmezzünk. Nagy igyekezettel porosodó hitedet szeretném feltérképezni. Részt vettem, ez mindenekelőtt az idővel való elszámolás. (Ebből kiindulva a nép a szemembe mondja.)
egy tündérkönnycsepp téli ágról, reszketve arcomra hullott
hahó
hé, Idő! hahó! hova szaladsz? itt vagyok! hahó! ááállj már meeeg!...
a házon kívül, körös-körül hóvihar a karácsony: mások egeiből pihe minden kép, üzenet. A föld uszkve 48 órára innen, addig esik, kering az összes, ahogyan az ünnep szele engedi. a házon belül csak a cserép- kályhák duruzsolását hallani, a karácsonyok egy emelettel feljebb, pár utcányival, pár várossal, egy országgal arrébb alszanak. csak én vagyok mindig ébren ámulva mások fakuló képeit, elhalkuló üzeneteit,
Az ablakon át bámulom, ahogy Jolikához megérkeznek a gyerekei. Kifújom a füstöt a résnyire nyitott ablakon, áfonyás leheletköd születik előttem, ápol és eltakar. Nincs kedvem köszönni nekik. Csak bámulom, ahogy az öreg, ritkán nyíló, mustársárga ajtónál mindenki előre akar engedni mindenkit, aztán egyszerre lódulnak meg, odaszorítva a legkisebb gyereket az ajtófélfához. Jolimama melegítőre felkapott kardigánban áll a ház falánál, szorosan összehúzza azt is magán, talán csak én látom így, talán tényleg fancsali képet vágva várja, hogy friss menye végre becsukja a kocsi ajtaját, és beegye a fene. Ideköltözésünkkor irigyeltem Jolikát, látva, hogy rendszeresen látogatja a család. Egyszer végre elcsíptük, amikor búcsúzkodott, és bemutatkoztunk neki. – Szerettem az Évikét, sajnálom, hogy elmentek, szóval maguk költöztek ide a helyükre, kérdezte. – Diós a sütemény, remélem szereti, feleltem. A fia volt itt az imént az elektromos autóval, kérdeztem, megpróbálva új irányt szabni a szónak. – Az, válaszolta tömören. Hozzátéve: nemrég összeállt egy fiatal picsával.
Ó, első ígéretnek asszonya, Bűnöknek lajstroma,
Az öregasszony hetek óta nem szólalt meg. Az advent úgy köszöntött rá, hogy már a kanalat sem volt képes a szájához emelni. Nem elég, hogy nincs erő a kezében, méltatlankodott a lánya, még a hangját is elveszítette. Sőt napról napra zsugorodott, mumizálódott. Olyan, mint egy pislogó majom, kuncogott a kamaszlány-unoka, a szép Anikó, és többé nem volt hajlandó nagyanyja felé nézni. A többi unoka sem nyitotta rá az ajtót, amióta leszedték a falról az öregasszony kedvenc képét. Nászajándékba kapta annak idején magától a festőtől, Gyárfás Jenőtől. Az volt a címe, hogy Disznóvágás. Akkor még az ablak előtt üldögélt, langyos őszutót csivitelt a vörösbegycsapat, miközben a gránátalmafa ágait a szorgoskodó mókusokkal versenyt váltogatta. Szerette ezt az évszakot. Ha behunyt szemmel neszelt ki a kertbe, fiatalnak látta magát, szépnek és kívánatosnak, akit térden állva kért meg egy almát érlelő napon a legdélcegebb fiatalember. Akkor is Brahms-dallamot játszott a gramofon, mint most a rádió. Vele szülte a lányait, Annát és Verát, vele is nevelte őket, de most egyedül van. Kívül maradt minden családi körön. Fiatalok. Más világot élnek, amelybe nem kell az öreg… Hála Istennek, egészséges még, nem szorul egyikre sem.
I. Mit mond a tenger
|
