VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Összeszedem, hogy ne felejtsük el, ne felejtsd el te, és én se felejtsem, ahogy alig emlékszem kiskoromra, az apa-kekszet, később ugyan ha Feca-keksznek kezdtétek is hívni, szalonnás katonát billegő csákóval, az erőspaprikás-hagymás rántottát, a székely bicskát és a töltőtollat, Nem téphető és nem szakítható el, nem érvényes az általános tétel, az elbeszélés, hogy Isten angyalt szült, és az dalol Isten helyett. Azt kell mondanom, hogy gyakran fordul elő, többféle jelentésű és ellenszegül a tanításoknak. Kiirtja az eltévelyedőket, mindenféle indítékokkal, olyanokkal, amelyeknek különben semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak. A gerincoszlop elhajlik, a medencecsont háromszögletű, a fenék rombusz, a nemi szerv delta, a has ovális. Fontos feladata van, lyuk keletkezik és abból seb és genny és vér és imaház és ájtatoskodás. Úgy állok a teremtményeim között, mondja, hogy a tekintetem világos, olyan, mint két egymással szembeni gólyáé. Nőt teremtek, megállok előtte, indíttatva érzem magam, bűnbe esek, mert „olyan” nőt teremtettem. Felette áll a dolgoknak, ami létrejött. Semleges embereket képeztek ki, ez lesz a legerősebb alakulat, jártasak, és akiknek szükséges, megerőltetik magukat. Hajlongnak, és velük együtt valamennyi bálvány sírva fakad, és elutasítja a jeleneteket, melyeknek a magyarázata végleges.
Az artikulálni kívánt elgondolhatatlan. Sejtés. Inkonzisztencia A legfelsőbb mindentudás És az ember szabad akarata között. A létezés határa, amit egy erősebb képzelet Megpróbál átlépni. Álomi fantázia, Olykor bevisz minket egy szigetre, Ahonnan műgond a visszatérés. Ehhez kulcs az intuíció szele, szelleme. A láthatatlanra támaszkodó bizodalom. A nyelvben van a szufla, Ami áttöri a gondolkodást.
Rögös volt a leszállás. A végén kicsit megpofozgatta a saját arcát, hogy biztosan ébren volt-e. Nem ijesztette meg különösebben a helyzet, de nem szívesen élte volna újra át, ráeszmélve, hogy csak álmodta az előző alkalmat. A szedelőzködés és leszállás már nyugodt hangulatban telt. Minden utazás előtt félt, hogy időben elindult-e, hogy minden irat, és minden útközben fontos dolgot elpakolt-e; most már megérkezett a célállomásra, bármi probléma is merül fel, az már nem lehet az ő hibája. Ahogy éppen sétáltak ki a repülőtér kapuján, érezhetően egy újabb velős beszélgetés közepén voltak. – Folyton kritizálod mások hitét, világnézetét; de soha nem mondod el, hogy te miben hiszel. Talán félsz attól, hogy téged is méletatni fognak?
amíg a hőség csak parázson izzik
jó ég
Uram Istenem hány békát kell még hogy lenyeljek miközben irtózom az óriás varangyoktól fantasztikusak a felhők a kis szétfoszló pelyhek is
Az elmúlt héten, pénteken, volt Mikulás napja. Boldog ünnepünk volt minekünk, három kölyöknek, kicsi házunkban a Mikulás eljövetele. Takarítottuk, fényeztük, egyszóval pucoltuk cipőinket! Mikulás csak a jó gyerek takaros cipőjébe hoz ajándékot. Vagy virgácsot. A virgács szó nem járta a mi portánkon, csak a szakállas éjjeli látogató előtti napokban. Dió, alma, gurábli került a cipőnkbe, és soha virgács! Anyánk azonnali taslija pallérozott bennünket, hogy rendes emberekké legyünk, ha majd fölnövünk. Könnyes emlékről írok én most, szép és fájó története ez kisgyerekkoromnak. Nem sokkal karácsonyunk előtt esik a pravoszláv Szent Miklós napja. A pravoszláv világban, ez a legnagyobb ünnepek egyike. A Szvecsár! A házi szent ünnepe.
Néha, mikor reggelig ébren vagyok, fél hétkor lemegyek a közértbe, mintha normális ember lennék, aki bevásárol, mielőtt elindulna dolgozni, felöltözöm, megetetem a nyulat, kint világosodik, december első hete van, mínusz két fok, még a lakást se kell gondosan bezárni, mindjárt visszatérek, ráfordítom a reteszt, villanyt, computert fel- és bekapcsolva hagyom, ebben a téli időszakban szeretek leginkább egész éjszaka ébren maradni, dolgozni verseimen, egy monitor ablakán át megfigyelni a világot, az embereket,
Változatok androfóbiára
mostohagyerek voltam, vertek módszeresen rendőröket hívtak a szomszédok nem ütött senki, kiabáltunk, mondtam az akták záródtak, minden maradt a régiben családi minta, egyedül kell mindent sokáig azt hittem, androfób vagyok azután húszévesen összejöttem egy korosabb férfival, azóta nemcsak félek, apámat keresem
Montreal Kanada Európája. Az idelátogató alig tudja eldönteni, mi ejtette inkább rabul, mi tetszett jobban: a sétálásra csábító utcák tarka forgataga, a szuper-modern épületek monumentalitása, a táj pompája, a többnyelvűség, a híres-neves montreáli füstölt marhahús, a „smoked beef” íze vagy a műemléképületek gazdagsága. Noha összességében is lenyűgöző a látvány, amely a városnéző túra különböző pontjain a látogató elé tárul, a magam részéről mindenekelőtt az Oratory of Saint Joseph-nek nyújtanám a pálmát. A Mount Royal ékessége az Egyetemes Egyház védőszentjének, Szent Józsefnek a tiszteletére emelt Oratórium. Méreteiben is megbecsülést érdemel ez a 361 láb, azaz 109.89 méter magasságú épület, tehát magasabb, mint a New York-i Saint Patrick’s Cathedral vagy a párizsi Notre Dame. A tetején tündöklő hatalmas kereszt messziről mutatja a követendő irányt a világ minden tájáról érkező, szenvedéseikre enyhülést remélő zarándokoknak.
Eszter, 1984. szeptember 15. Besurranó tolvaj módjára kutat a dohos szekrényben. Kapkodva dobálja az ágyra a hét napra elegendő fehérneműt, pólót, inget, farmert, a piros kardigánt és két csinosabb nyári ruhát, ha beülnének egy igazi olasz étterembe. A ruhákat alig egy hónapja vette, amikor elkezdett tanítani. Jobbnak látta a molyrágta fekete télikabát alá rejteni őket. A kabát zsebében dugdosta apja megsárgult fotóját is, nem sokkal a halála előtt készült. Az anyja évekkel ezelőtt elégette a többit. Nem tudhatja meg, hogy Eszter utazik, végül elvállalta, harminckét gimnazistával, egészen a Vezúvig mennek. Arra a kevéske pótlékra is lecsapna, amit Eszter a következő havi fizetéssel kap majd. C s ö p ö g a c s a p m e g r e p e d t a t ü k ö r e l d u g u l t a l e f o l y ó n i n c s l i s z t s e c u k o r s e o l a j k i k a p c s o l j á k a z á r a m o t t e v a g y a z o k a t a k a r o d j e l i n n e n A szivárgó csap köré Eszter teker viaszos madzagot, sósavat önt a lefolyóba, hetente háromszor megy a kisboltba kenyérért, párizsiért. Az anyja józan pillanataiban, ha egyáltalán akad ilyen, csodálkozva mered a lányára, hogy ő bármikor is pénzt kért volna, ugyan! Hazug kis ribanc! Eszter megnémul. Legyen vége. Inkább fetrengjen ájultan a saját testnedveiben, csak ne kelljen hallgatnia a rekedtes, mély hangot, közelről beszívnia az anyja savanykás, erjedt szagát. Hányszor elképzelte, hogy a penészes mosókonyhába rángatja és rázárja az ajtót, akkor majd bámulhatja az üres vodkásüvegeket, amíg kijózanodik. A nő, akire annyira hasonlít, aki megszülte és most ellöki magától az élettel együtt, hallani sem akar róla, hogy meggyógyuljon. Tagadásban él. Köszöni, jól van, neki nem segítség kell, hanem pénz. SZOMORÚSÁG
Parttalan, akár a cunami, kérdezés nélkül hirtelen átcsap ereje letaglóz,fázva, csontig, lélekig ázva zsugorülésben sodródok egyre sebesebben megíratlan történetek vádló jégtorlaszain az élet utánba.
A repülőgép zökkenőmentesen siklott át éppen egy kiterjedt felhőcsoportosulás felett. Ahogy lenézett rájuk, úgy érezte, mintha egy hatalmas felszínű, befagyott tenger lett volna. Hiába száguldottak több száz mérfölddel óránként, hiába tudta nagyon jól, hogy odakint a légáramlatok milyen erővel haladtak, az az optikai illúzió tárult elé, amiben minden mozdulatlan volt. Útitársa mosolyogva figyelte, ahogy szinte egyenként próbálta működésre bírni az agysejtjeit, hogy felfogja végre, pontosan hol van, és mellékesen azt is, hogy miért is van ott. Mikor ezt meglátta, zavarba jött, szíve szerint odaszólt volna neki valami csúnyát, de inkább magában tartotta. Kibámult az ablakon, és várta, hogy eltűnjön arcáról a feltételezett pír.
Fejtetőre érkeznek a vízcseppek.
Partja szélén homokot szitál most
ragyognak-e még szemeidben drágakő csillagok rubin, zafír, ametiszt, smaragd szikrái egykori szerelmes ezeregy éjszakáknak szivárvány kapun át vezetett bennünket gyönyörök Vénusz barlangjába a tovatűnt fényű tündöklő ifjúság ragyognak-e még...
/feleségemnek, Katinak/
A kagylót, amit találtam, a vízre tettem. Ott ringott sokáig, én pedig néztem a kis buborékot, mint gyöngyszemet. Átsuhant rajtam: nő vagyok. Szeretni akarok. A piciny tó partján végre azt éreztem: nő. Ahogy a tóhoz jártam, kértem: segíts, kérlek, Istenem, adj jelet! Lázas szél fújt körbe, és én Petra ragyogó romvárosát láttam. A föveny kobaltkék ezer árnyalata a rózsaszínek mögött, a szőke folyó, a sivatag homokja. Ideges, megkövült fekete fák között fények. Ezeken a fényeken táncoltam. Zöld ruhám mellem nem takarta. Éjdió. Láttam a kék pillájút, és tudtam, hogy ő lesz, akit magammal viszek az utolsó órán. Lágyan lehunyja szemét, mintha aludna.
A NYOLCADIK NAPON
Most akkor nézzünk szét, ide mi sikeredett s milyen, elég vegyes a kép, fiúk, nem minden viseli keze nyomát, akad, ami már most avult, kopott, szűzlány vagy kokott, igaz, más meg a vártnál sokkal jobb hátteret kapott, mától kezdve, aki-ami van, utókor, hálával vagy a nélkül: a volt pedig napra nap szépül, ha nem, amíg belekékül, ostorozza őrült kocsisunk rémült, habosra hajszolt lovát.
A játszótéren áll egy bárka. Több mint húsz évvel ezelőtt is itt volt: a panelokat körötte átfestették – gyerekkoromban zöld volt mind, mint a hajnali álom! – és volt a térrel szemben egy videotéka, ahova 2004-ben nem vitte vissza anya a Minden kutya a Mennybe jut című mesekazettát. Anya is a Mennybe jutott azóta, és nem kell már megkérdeznem, lemehetek-e a játszótérre. Pedig én jó voltam, és kikerültem az Akikre büszkék vagyunk táblára, én egy párhuzamosan futó, jobb világban biztosan tündérmesét érdemeltem volna! Amikor belépek a régi bárka területére – a nyárszagú homokozónál anyukák, akikről eszembe juthatna, hol kéne tartanom az életemben – akkor arra gondolok, hogy 2023 nyarán randiztam három nyitott kapcsolatban élő férfival, és most talán itt vannak a gyerekeik és anya – és egy percig gonoszan örülhetek, hogy még pár évig a másik oldalon vagyok – így múlunk el, és mindezt figyeli a bárka. Vajon a körülötte lévő homokba 2006-ban elásott játékok ott vannak még? Éget-e még a csúszda? Vág-e a mászózsinór? A bárkára mászok a kis lépcsőn, s beáll az alkony – tettemnek nincs immár tanúja, a jógyerekek otthon vannak, csak én maradtam árván.
életkép a 30-as években mint tojássárgája buggyan ki előbb ölt meg egy pókot Luftné kacag:
|
