VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ahogy kilépett a tárgyalóterem ajtaján, az egyik sarokban az ezredes a falnak támaszkodva várt rá, kezében egy vaskos méretű, nyomtatott lapokból és tájékoztató füzetekből álló köteggel. – Nem akadtunk el ám semmivel. – Tessék? – kérdezett vissza. Nem annyira arról volt szó, hogy nem értette a szavakat, hanem inkább hogy nem tudta mihez kötni őket. De persze valahol belül tudta, hogy az ezredes szándékosan mondott egyszerre túl keveset, hogy felkeltse az érdeklődését. Régi retorikai stratégia. – Az űrhajó készen áll, és minden vágya, hogy maga is a fedélzetén legyen, amikor elindul. – Az űrhajó egy tárgy, nincsenek vágyai. – Majd meglátja.
Megoldható a kínadás
Hajnalonként szent szempár mered rám bőröm perzseli, ím, megoldható a kínadás; a kiszámíthatatlan tarsoly tartogat mindig valamit.
Rémül a vénülő világ bennem, nem vigasztalhat, hiába a szolgálatkész szórendcsere; fátyolos tekintetű, opálos ősz illik leginkább hozzám, mint lombja-vesztett fa, didergek, s bámulok merőn a semmibe.
Újra az esti gimi, és a padokban a felnőttek, mint
Hagyd (Let Me)
Hagyd hogy obokanommá tegyelek, Hogy eljátsszak rajtad egy dallamot
Hagyd hogy esetlen barátnőmmé tegyelek Hogy megegyelek ebédre
Hagyd hogy mézesbödönné változtassalak Hogy reggelente kanalazhassak belőled
Csinálhatnék belőled peremende nyalókát, vagy cukorkát Hogy szopogassalak és nyalogassalak
Hadd változtassalak mindenemmé És tegyelek egész életemmé.
– Marcsi néni elmondaná, hogy akkor, azon a napon, azon a délutánon, amikor az a bizonyos dolog… Mikor az az ügy… – Ó, igen! – vágott köbe Marcsi néni. – Nem is volt ügy, nem történt semmi. Tévedés volt? Szőrszálhasogatás? Egyezkedés? Mit akarnak hallani? És miért mindig én? Miért nekem kell… Szóval szeretnének egy szép, szívhez szóló történetet. Egy giccset szeretnének. Tőlem megkaphatják. Álmosítóan szerelmes sztorit fogok elmesélni, tele kifogásokkal, szenvedéllyel, és csillagokkal. Mert maguk körülvettek az állítólagos szeretetükkel, zsarolnak, fenyegetnek, üldöznek... – A nagy, kockás asztalkendőt hajtogatta beszéd közben, mintha onnan olvasná a mondanivalóját. Megnyomkodta a tenyerével, húzogatta, feszegette, tölcsért is formált belőle. Aztán hirtelen elhallgatott, a szemére szorította az asztalkendőt, rázkódott, a vászonkendő sarka vizes lett a könnyeitől. – Bizony – mondta. – Nem volt semmink. Szegények voltunk, éhesek, szerelmesek. – Megállt, pislogott, tudomásul vette az ellenkezést. A rendező felemelte az ujját, hogy: no lám! A riporternő leesett állal csodálkozott, az operatőr kimeredt szemmel kapkodott levegő után, a segédrendező, körte alakú orrát törölgette gusztustalan zsebkendőjével. ma alig bírok magammalFilip Tamás nyomán
elképzelem hogy tócsákat kerülgetek kézzel festett tábla közli: alig bírok magammal arcom oly sugárzó átszellemült a tengerfenékhez döccenünk puhán
tanár úr akkor én a tenger fenekét festem vagy jó lenne vécére menni igazán nem hiányzott ennyi izgalom csillagok vonítását hallom és felnéz az olvasó nő Salingerre
Daniella
Azt hiszem, a másodév végén történt, hogy a bevásárlóközpontban összefutottam Oliveira Lacival.
Addig, ha felidéztem a képét, mindig pirospozsgásan láttam magam előtt, de aznap szürkének tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy ő változott-e, vagy az én emlékeim csalnak. És szemlátomást neheztelt rám. Nem szólt ugyan semmit, sőt, igyekezett udvariasan viselkedni, de ismertem már annyira, hogy tudjak olvasni a jelekből. A szakításunk után szem elől tévesztettem, de kiderült, hogy ő továbbra is figyelemmel kísérte a sorsomat. Még arról is tudott, hogy Palival élek együtt. Lehet, hogy ez volt a bögyében? Igazság szerint inkább nekem kellett volna haragudnom őrá. Hiszen annakidején ő hordott össze mindenfélét rólam. Sohasem értettem, miért. Talán így akarta megbosszulni, hogy nem feküdtem le vele?
De már rég megbocsátottam a hazugságait; boldog szerelemben éltem.
Az eltapsolt csókok képemről nem fájnak Hűlt helyet ad arcom gödrében a világnak Az üdvözlés a gyász itt hamuvá lett fáklya Ha élek is belehalok s ha meghalok is élek Szemed cserjéin sarjadzó teremtménynek
Aki magától költözik fészkembe maradjon Aki önszántából vetődik tőlem ő szaladjon Ránca lesz gyűrött ingem hajlását hagyom A szárny kevés hogy földet ne érjen napon Kalapomra tűzött virága lesz holdja vagyon
Ha szerető vagy, nem kell linzert sütnöd. Ha szerető vagy, nem dörgölöd a saját orrod alá olykor, hogy valaha könnyebb, könnyedebb és nevetősebb voltál. Ha szerető vagy, tényleg könnyebben nevetsz. Ha szerető vagy, lehet, hogy becenevet adnak a nemiszervednek. És lehet, hogy te is lenevezed a szeretett fütyköst. De nem muszáj. Ha szerető vagy, rájössz, hogy olyan sok minden nem muszáj. Kötelező gyakorlat alig marad. Ha szerető vagy, lehetnek tiszteletben tartott, fájó pontjaid. Ha szerető vagy, rájössz, hogy téged is tiszteletben lehet tartani. Mert megérdemled, mint a kedvenc testápolódat. Ha szerető vagy, lehet, hogy lovakhoz, fákhoz fognak téged hasonlítani, és ez még jól is esik majd. Ha szerető vagy, nem fognak tesztelni. Ha szerető vagy, főleg nem téged fognak tesztelni. Ha szerető vagy, rájössz, hogy a maci is szeszélyes olykor, és nem akar a málnásba menni. No de ha szerető vagy, akkor ez sose a te hibád lesz. Ha szerető vagy, mindig valami jelenbeli dologhoz fognak téged hasonlítani. Vagy legalábbis valami vonzóhoz. Ha szerető vagy, rájössz, milyen sokféle nedve van az embernek, de nem zavar, mert még a nyál is érted csorog.
ebben a sikított, ordított, magából kiakolbólított, lábhoz fordított világban, hol csak a számban zsizsegő szavak rajzanak hibátlan rendbe:
tarkólövéssel fekszem le.
álmomból átfordulok, mint egy kibomló hurok. – alkalmazkodtam az „ok”-ban: fuldokolni már tüdő nélkül is tudok, – nem én változtam, csak megszoktam.
A telefon csörgött, mivel sietett, rá sem nézett a mobil képernyőjére, csak általános köszöntést hadart el a hívónak: – Halló? – Szia kedvesem! – Nagyi??? – olyan boldog lett hirtelen, könnycseppek kezdtek gyülekezni a szeme sarkában. – Igen, drágám. – Hogy vagy? – Minden rendben, drágám. Nincs miért aggódni.
Nem a szomorúság könnyei voltak, csak a hagymáé… Egy természeti katasztrófa apokaliptikus modellje sült a fazékban, felcsaptak a gőzök, sistergett a zsír, kitört a fortyogó vulkán. Kéjes illatok terjengtek. A szálfaegyenes makarónik meggörnyedtek. A tészta darabok szétszóródva lepték el a virtuális hegyoldalakat. Marcsi néni főzési elgondolásai a klasszikus hagyományokból merítettek, nemcsak az anyjától, meg a nagyanyjától átvetteket olvasztották magukba, gasztronómiai alkotásaiban fellelhetők voltak vándorlásai, még utazásai, meg álmodozásai is, meg a szabolcsi falucska húslevesei, töltöttkáposztái. Magukba foglalták a háziállatoknak a megszületéstől a fazékig tartó halál-stációit is, egészen a leveses tányérig, a panírozás műveletéig, a fortyogó ízek és zamatok, zsírok és olajok egymásba kapaszkodó folyamatáig. Vékony ujjai a villa derekát ölelték, meg a főzőkanál nyakát, a mártás a csuklójára cseppent, összekuszálta a színeket, az alabástrom-sárga tojást, a tengerzöld brokkolit, meg a lila kökénymártást. Liszt- és cukorpor kavargott, mintha becsapódó aszteroida verte volna fel a földet.
Önfeledten játszik a szél a nagybőgő húrjain, barna bariton száll a templom hókucsmája fölött.
Homokszemek fényesednek a kirakatüvegen, ereket karcolnak, s benn a próbababák csapzott haja lassan száradni kezd.
A többszólamú szél szakállam petrencéiben a morzsákat megleli. alkony, lágyuló színek: vérszín bogáncsot ráz az őszi szél
Merre jársz múzsám? Kellenél! Nélküled szívem nem zenél, nélküled tél van, s csend az úr, csókolj meg kérlek, válaszul.
Lelkem is fázik, úgy vacog. Nélküled árva lap vagyok, mely tollvonásra vágyna már, mint dalra, néma rab madár.
Nem akart átmenni a városon bár a távolság hazáig majdnem ugyanannyi volt a külső úton is ő egyszerűen élvezte, hogy száguldhat a csótánnyal. Már ha ezt száguldásnak nevezné rajta kívül bárki. Mióta örökké ellenőriztek mindenkit a vasgyár kapujában hiányzott neki a reggeli pálinka. Az utakon zéró tolerancia ő meg száradjon ki? Nem izgatja, akkor is elszopogatja hazafelé a sörét. Nyolc óra meló alatt akár ki is száradhat az ember gyereke! Add a nyitót bébi! Ne őrülj meg Palikám! Csak nem akarod most kinyitni? És a rendőrök? Ha megint elveszik a jogsidat járhatunk busszal! Ne pampogj már Margit! Add azt a kurva nyitót! Öt perc múlva otthon vagyunk! Persze, hogy odaadja! Nem fog vele összeveszni lefekvés előtt! Mi a franc ez? Kisül a szeme! Egy kurva motoros! Na megállj csak barom!
Őserdő-sűrű mondatok között boldogulhat a bozótvágó-képzelet?
Érthetetlen vágyódással vonszolódik ma is a parton; a tengermorajtól eláll lélegzete.
– Azt mondják, ide is eljön az a 44 kilós délkoreai kiscsaj! – Szent ég! Ide, a Magas Kakas-ba? – Ne engedd, főnök, bekebelezi az egész éttermet! – Az egészet?! – Még az utolsó vasszöget is megeszi ez a bélpoklos fenevad! Nem olvastad? Tegnap a Gundel-t egy falásra eltűntette, és kért még repetát is… – Repetát? – Írjuk ki, hogy csődbe mentünk... – Akkor leszünk csődben, ha ez fölzabálja ezt az egész kócerájt, velünk egyetemben. Akkor jól benne leszünk a slamasztikában! – Valamit tennünk, kell, főnök!
utam hová vezet
utcaseprő lépdelt a fák fölött utam hová vezet engem egyre csak ezt mondogatta a madarak holnap visszajönnek az angyalok röptétől riadtan világosság ott van ahol sötétség van világosságom milyen sötétség felé vezérel engem sötétségem milyen világosság felé vezérel engem itt lépdelek a fák fölött kezemben a vesszőseprűvel és közben fogalmam sincs róla utam merre vezérel engem és egyre csak ezt mondogatom
Palkó
Talán Szász Dáviddal kezdődött. Vagy a verseimmel. Nem, azt hiszem, az egész Daniellával kezdődött. És a gitárral.
Nálunk apa kereste a nagy pénzt, anya pasija épp olyan kis jövedelmű ember volt, mint ő maga. Ajaj, mondta Péter. Két tanár. Nem is futotta anyának két gitárra karácsonyra. Majd felváltva gyakoroltok, jelentette ki. A szüleinknek mindig is mániája volt a zenetanulás; énekkarra jártunk, és általánosban hegedülnünk is kellett. Csakhogy mire megkaptuk a gitárt, addigra Pétert már rég nem érdekelte a zene. 
|
