Hiány

Amikor itt vagy,
jobban hiányzol,
mint amikor
nem vagy itt.

Mindenki törpévé válik. Így vagy úgy. Senki se menekülhet. Még Hófehérke és a Királyfi se. A Gonosz Királynőről és a Vadászról nem is beszélve. A világ egy giccsesnek szánt de elhanyagolt kert, amiben hemzseg a sok, köcsög kerti törpe. A legszívesebben ősi iratokat felolvasva járkálnék köztük és rugdosnám fel őket a kibaszott égig. Hülye a pofájuk, hülye a ruhájuk, hülye a csákányuk, a szakálluk, de még a szakállukban a szalonnaszagú nyál is hülye; a gatyájukba száradt kondenzcsík, na az is hülye. A vacak kis pöcsükkel, meg csöcsükkel meg agyukkal, meg szívükkel együtt alávaló mind. Ezzel együtt szeretem őket. Legalábbis szórakoztatnak, ahogy mind a maguk egyedi módján törpék, ahogyan óriásként és emberként érvénytelenek, de törpeként érvényesek, ahogyan valamennyiükön sehányas a kabát, meg fittyedten meredezik a van/nincs sapka.

Idegesítem a lányomat. Halkszavú

asszony lettem, kiabál, elsírja magát. 

Tagad.

Reggelente ébresztjük egymást. 

A lift nyöszörög. A test nyöszörög. 

Pakolgatjuk a végtagjainkat.

Álomlovagok. Papírfecnik az út mentén, 

jegyzetek, gondolatok, a lába nyoma.

Ahogyan az erős szél elsodorja a bárkát a vízen,

úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen érzék is,

ha az elme arra összpontosít.

/Bhagavad-gíta/

Ismét egy másik világban járt, de nem sikerült végletesen feloldódnia benne, visszatért. Felhúzta a köntösét, lassú bizonytalan léptekkel kiment a konyhába és tejet melegített magának. A ház előtti lépcsőre kuporodott, a csészéjét a két tenyere közé szorította és nagyot kortyolt a gőzölgő tejből. A napkorong narancsszínben tündökölt, az őszi szél kergette a színes faleveleket, minden békés volt és csendes. Figyelt, hátha hallja a napfelkelte muzsikáját, de csak a szabálytalan szívverése lüktetett a halántékában.

Várta őket, tudta, hogy hamarosan feltűnnek a horizonton. Hallani fogja a patájuk egyenletes dübörgését, az ütemes dobbanást, amely majd porfelhőt kavar köréjük. Mindig Szenvedély az első, ő vágtat felé a leggyorsabban. Fenség kimért és magabiztos, ritkán ragadtatja el magát, miután tombolt, ő az első, aki a hullámzó érzelmeit ki tudja simítani. Nem marad le a csapattól, de utolsónak fog fejet hajtani előtte.

FÉNY-ÁRNYÉK

pajkos játék

fény a fénnyel

fény az árnyékkal

árnyék az árnyékkal

színek bomlanak

díszes legyező

pávaszárny lebben

és elszáll hová

nem követheti a szem

szellő bújik meg

a lány hajában

szemében fény

és homály

véget nem érő küzdelme

Esendő fények

Gyertyaláng libeg az üres színpadon.

– Az előbb még itt volt – mondja

valaki csodálkozva, de belefojtja

a szót egy mentő szirénája.

Dallama nincs, csak én hallom

belé az Örömódát, mert tudom,

hogy időben fog odaérni, ahol

lélekszakadva várják.

Vannak, kik

föl se jöttek az óvóhelyről, nem

hitték el, hogy véget ért a háború.

És vannak, kik már indulnak lefelé,

pedig még el se kezdődött az új.

Sötét arcát fordítja felénk a Hold.

A Föld fényei meg oly

esendők, hogy

arra nincs hasonlat. Csak annyi biztos,

ha magadhoz ölelsz egy másik embert,

mintha azt mondanád némán: fiat lux.

Csengetnek. Kinéz a kis résen. Két idegen alak homályosan, a lépcsőházi üvegajtó mögött. Az egyik újra megnyomja a gombot. Élesen hasít belé ez a hang. Nem érti, mért nem állítja halkabbra. Akárhányszor megszólal a csengő, mindig összeszorul a gyomra. Most is. Esze ágában sincs most idegenekkel beszélni. Mostanában egyre többen jönnek. Világvégét jósolnak, és arra intenek, imádkozzunk, bánjuk meg bűneinket. – Akkor, nagyobb esélyünk lesz az életben maradásra? – kérdezi, de választ nem kap, csak zavart mosoly, és csendben távoznak. Pont ezt akartam. Újra csenget, most a kisebbik nyomja meg gombot. Nőnek nézi, de innen nehezen látható az alak, inkább a kontúrokból tájékozódik. – Ha mégegyszer csenget, kimegyek, és elküldöm őket a picsába. – mondja félhangosan, és a fogasra akasztott ebonit rúdra szegezi a tekintetét. Lakásbiztosítást akarnak kötni, vagy az egyházuk számára toboroznak lelkes hívőket. Teljesen mindegy. Ezek nem ismerik az illemet.

összetört napok

kopogó szemekkel kutat át minden polcot.

már megint nem tudja összerakni a napot.

elgurultak azok az átkozott darabok, akár

a könnycseppek, amik régen olyan könnyen

előbuktak, vagy mint az utolsó százas a

szekrény mögötti zugban. de nincs ereje

előkotorni, hisz a szíve egyre veszettebbül

ugrál, üres gyomra görcsbe rándul, ahogy

a szobára köd települ. a betűk elmosódnak,

A Költő egy régi padon ült a liget árnyas fái alatt. Az ősz épp csak megérintette ezeket a fákat, leveleik aranyos fényben lengedeztek a délutáni napsütésben. A parkban sokan sétálgattak. Egyesek párban, mások csak úgy egyedül bandukoltak. Voltak akik a kutyájukkal játszadoztak, mások a gyerekeikkel múlatták az időt. A szokásos parkbéli vidám hangok viszont most el sem jutottak a Költő tudatáig, annyira el volt merengve saját gondolatai között.

Nagy sóhaj kíséretében hangosan tette föl magának a kérdést: „Mi vajon a létezés egyetlen igazi jele?” Majd tovább morfondírozott: „Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok?”

De nehogy bolondnak nézze valaki mert magában beszél, ezután inkább csak úgy gondolatban tovább elmélkedett:

Mióta kevesebb a költőpénz és drágább a mécses,

péntekenként inkább körbejárok

és meglocsolom a lakásban a virágokat.

Megállok minden cserép előtt,

s elsorolom a rokonokat, barátokat,

az ősök felöl könnyű, az oldalág már akadozó.

Gondolok pár szót szólni hozzájuk, közben

hol felelnek, hol nem, csak mosolyognak.

Minden cserépbe egy emlékezésnyit öntök:

egy virág – egy halott.

– Megbocsásson, ha megkérdem, de Ön kicsoda és hogy kerül ide?

– Ez a Kapros Geyza gimnázium 5. éves érettségi találkozója, nem?

– De… csakhogy, ez egy zártkörű rendezvény, úgyhogy…

– Kata, hát nem ismersz meg?

– Honnan tudja a nevemet? Ö… Ön kicsoda?

– Hát nem ismersz meg?

– Ne… m, sajn….

– A Maláta Hedvig vagyok, a Viga, a Vigácska!

Engedd, hogy a madarak hazavigyenek, olvassam a kazlat,

a felhőt, egyem a csipetkés bablevest,

állongjak major palánkja mellett, mint egy idegen koldus,

aki talán még a hosszú őszből maradt itt,

és nem mehet tovább elhagyott dalaitokkal, sírásaitokkal,

gondolkozik a halottain, régi kedvesein,

és mindenféle szomorúságokra gondol, bajban búsulókra,

kepére, mely hortyogva alszik, mint a dűlő, mint a falvak,

kiált kétségbeesve a tél a hétköznap esti csöndhöz,

ami körülvesz, mint a szánok ragyogása, majdnem ének,

hallhatnád megint ez egyszer, hogy kérdik: hová mennél?

Mit is mondhatnék az életemről?

Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban. Nagyon sok szerencsétlen ember él a Földön. Én csak egy vagyok közülük. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Én is megtanultam, mi a veszteség. Bár fogalmam sincs, miért élek még, de élek. Illetve dehogynem tudom, mi értelme van tovább lélegeznem: a legkisebb fiam. Miatta muszáj életben maradnom, hogy legyen, aki várja, ha szabadul a börtönből.

Ez a legkisebbem a második házasságomból született, ami ugyanolyan vacak volt, mint az első és az utána következő. Azzal a különbséggel, hogy ez a harmadik gyermeket adó eleve rosszul indult. Az első viszont nem.

azt hittem csak kislány maradsz, kislány

azt hittem, csak álom leszel, nagyfiú

nem egyszerű ez az épített lomtár, de szakszerű

és megszoktam, mert színpad

(meséltem a táncot, a tévét, a rádiót,

s hogy tenyeremben a tövis, a vágás, a vonások,

hogy kilencvennégyben te hol voltál,

amikor nekem az a tábor...

és érted-e ezt, hogy amit a szememben látsz, az vagy

nem egy kinőtt ruha,

nem egy eldobott rongy,

nem mindenki levetett ruhája,

nekem a minden –

Te azt akarod téged mindenki így szeressen,

egynek nem hiszel, a sok kevés, a minden nem elég, Te jó Isten!)

Napfény ég a házfalon,

A paramicsák ivadékai vagyunk

Mi, akik most is érezzük

A hol volt, hol nem volt kenyér ízét,

S akik őrző angyalai vagyunk

Az öreg fazék titkának,

Amit sokszor a megaláztatások levével

Töltött meg a sors.

Dani nyugtalan volt. Szobáról szobára járkált, két okostelefonnal a kezében. Szórakozott, játszott a nővérekkel. Tehette, igazán jóképű, kisportolt alkatú fiatalember volt. Ifjú korában a városi kick-boksz klub egyik versenyzőjét csodálták benne. Amióta megnősült, elhanyagolta magát, illetve az edzéseket. Fel is szedett néhány kilót. A fölös kilók nem hatottak ki lelkivilágára. Ha mégis, azt magabiztos kereskedő–üzletember magatartásával palástolta. A kórházban divatos olasz és német torna- és szabadidő cipőket szerzett be, és olcsón értékesítette azokat a nővéreknek. Számára játékos üzletet jelentett beteg tüdejének gyógyulása, csak a főnővérrel kellett időnként bújócskát játszania.

Camera Obscura

(Bolemant Lászlónak)

mert mindig szembejön a táj

látványa megragad

retinádra vetülnek

kis- és nagyfelbontású képei

egy város, egy erdő, egy vízpart

s te exponálsz

kattan a pillanat

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

Cheers 

Pezsgő pillanat,

csilingelő könnyedség

Kimérve: pár lat. 

Egy férfi állásajánlatot kapott az őrültek házában. Még mielőtt bármilyen szerződést aláírtak volna meghívták egy napra, hogy ismerkedjen a hellyel, és meglássák, képes lesz-e megbirkózni a feladattal.

Míg a férfi várakozott, egy zöld pólós fickó az órát nézte, és folyamatosan szövegelt:

– 57… 58… 59… jaj ne! 1… 2… 3… 4…

Csak figyelte egy ideig.

– 33… 34… 35…

Végül gondolta, csak megkérdezi:

– Uram, jól van? Nincs szüksége valamire?

– 45… 46…

– Tessék?

– 58… 59… jaj ne! 1… 2…

– Uram, minden rendben? – kérdezte most már hangosabban.

– Talán! – válaszolt végül a zöld pólós férfi. – Attól függ, mit ért az alatt, hogy minden rendben.