Ménye Gusztáv állt a Nyugati pályaudvar órája alatt, úgy érezte, boldog, még a szőrszálak is ágaskodtak a karján, kirázta a jóleső hideg ettől a gondolattól, a boldogság szinte kézzelfoghatóan megölelte, magához szorította, láthatatlan, ám nagyon is valóságosnak tűnő csókokkal halmozta el. Hatvan éve nem érzett ilyet, tán akkor utoljára, amikor ötévesen megkapta az áhított kisvasutat, ott körözött a feldíszített fenyőfa alatt, melyen a szaloncukrok és a csokoládédíszek között világítottak a színes izzók, Jézuska is ott ült a kezelőpanel előtt; ötévesen, amennyire meg tudta állapítani, mégiscsak van Isten, tehát az ima, a könyörgés hasznos.
Nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy este, lefekvés előtt ne ivott volna meg felesége egy csésze citromfű teát, fő a nyugalom; utána ledobta a bordó kispárnát az ágy elé, rátérdelt, összekulcsolta kezét, imádkozott, többnyire halkan, épp csak suttogva a szavakat – akár egy kolibri szárnycsattogása, mely csak halk, finom zizegés –, hogy ne ébressze fel alvó férjét. Alvó férje persze nem aludt, sokszor hallgatta mozdulatlan az imákat, néha el is szégyellte magát, mintha megleste, kihallgatta volna felesége titkait.
Hatalmas pofonnal kezdődött az első osztályfőnöki óra, nem ő kapta, hanem aki kirohant a teremből fontoskodva (majdnem így hívták a srácot, hogy Fontos, a magánhangzók stimmelnek is és egy mássalhangzó is) és ütközött az épp beforduló osztival. Felütéssel kezdődött a tanév. Csakhamar megkapta ő is a magáét, mert oszti örült, hogy itt van munkás szülők gyermekeként, szerencse, hogy ilyen művelt gyerekekkel járhat egy iskolába és becsülje meg magát. Maga sem tudja, hogy akkor miért nem ment haza. Akkor másképp alakulhatott volna az élete és még jóra fordulhatott volna minden.
Apa az aknamélyítőknél dolgozott a Szent István téren (akkoriban inkább csak István teret vagy Séta teret volt szabad mondani, ahogy az Apáca utca helyett is Geisler Etát), és meghívta az osztályt az ókeresztény sírkamra csodáit megmutatni a fekete kátránypapír alatt, ami ott csúfondároskodott a téren évekig, amíg a mauzóleum restaurálása el nem készült. Összeácsolt létrákon kapaszkodva kellett lemenni a mélybe, látta az arcokon a félelmet és a megvetést,
Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...ABeérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.” Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná.
A parkban egy-két részeg járkál, egy harmadik fekszik a padon, párok sietnek a 9-es busz megállója felé. A fák nagyokat lélegzenek a bágyadt májusi estből, a rigók mindent beleadnak, mintha más dolguk nem is lenne.
az először meglátott tenger fekete árnyékokkal irdalt piszkoskék hullámaitól nem voltam elragadtatva éhes voltam piszkosul fáradt és kicsit dühített hogy semmi végtelenség csak a nyirkos hideg és a fel-felcsapó hullámok párafoltjai egy sziget zárta a láthatárt végében kiemelkedő építményfolttal helsingör vára mondta áhítattal kísérőnk amikor éppen fordulni akartam hogy kikerüljön a didergető nyirok
ennyi maradt meg bennem a nagynak remélt élményből és visszafelé valahol még egy partszakasz irdatlan mennyiségű óriás kőtömbök hegyként torlódva formájuk mint a hegyi patakok simára csiszolt kavicsai ugráltam egyikről a másikra alattam szakadéknyi hézagok fölöttem viharfelhőnyi sirálytömeg és bennem az érzés ahogy ugrástól ugrásig zsugorodik az életösztön
Letér a Dunapart felé, és a földútra hajt. Lassít. Hallja a dübörgést, a kövek, földrögök hangját, ahogy felverődnek a lakkrétegre. Most már nem számít. Ágnesnek szólhatott volna, legalább. De nem volt biztos benne, hogy kijut a Dunához. Elég rosszul vette volna ki magát, ha hazamegy, Ágnes meglátja sápadt arcát, verejtékező homlokát, és nem tud számot adni az életéről. Mindent előre kigondolt, eltervezett. Most már csak végre kell hajtani a tervet. Lassít. Fürkészi a partot, hol van alkalmas hely, hol lehet megállni? Talál egy félreeső kis területet, amelyet fák takarnak el, a kíváncsiskodók elől. Jó helynek látszik. Fel tud készülni, át tudja gondolni mégegyszer.
A minap nekiláttam, hogy csökkentsem lakásom entrópiáját. Kevésbé fellengzősen mondva, felszámoljam az őskáoszt. Értelmesen fogalmazva, rendet rakjak abban a kuplerájban, amit otthonnak nevezek. A folyosóval, konyhával hamar végeztem, az üres pizzás-dobozok légióit egyszerűen kiszórtam a szemétbe, a huzatban játszadozó porcicákat partvissal tessékeltem ki, és mivel tapasztalt agglegény vagyok, már régóta műanyagtányért és -poharat használok, hogy mosogatni se kelljen. A WC és a fürdőszoba kitakarításához szakember segítségét vettem igénybe. Özv. Kovács Istvánné, született Gebauer Etelka, foglalkozását tekintve nyugdíjas és szembeszomszéd kétezer forintért vállalta. Gyorsan, pontosan dolgozott. Folyamatos lamentálása az árak emelkedéséről, a kisnyugdíjak kétséges inflációkövetéséről, valamint a kiújuló reumájáról csak elmosódott foszlányokban, egyfajta hullámzó rózsaszín zajként jutott el hozzám, ami még segített is abban, hogy elmélyüljek aktuális munkámban. Ő beszélt, én programoztam.
Hajnalodik. Az Öreg a konyhaasztal mellett ül, előtte üres vizespohár, az alján kávézacc. A hamutálban elnyomott csikk füstölög. Szól a rádió, híreket mondanak, majd időjárás-jelentés.
(2)
Disznók topognak az ólban, a deszkákhoz nyomulnak. Hangos röfögés. Lábuk alatt latyakos trágya, átázott szalmaszálak. Az Öreg a fészerben áll. Habarcsos kanállal egy nagyobb zsákból darát mer egy vödörbe. Lehajol, a kanalat a falhoz támasztja, fölemel a földről egy műanyag palackot. A palackból a vizet beleönti a vödörbe. A palackot a lába mellé helyezi, felvesz egy botot, megkavarja a vödör tartalmát. Miután végez, kilép a fészer ajtaján és az ólhoz ballag. A disznók hangos röfögéssel üdvözlik az Öreget. A vödör tartalmát, áthajolva az ól legfelső deszkáján, beleönti a krumplihéjjal teleszórt vályúba. A disznók csámcsogva falatoznak. Az Öreg megsimogatja a hátukat, tenyerével végigpaskolja őket.
(3)
Az Öreg a teraszon ül. Balról egy kisfiú, jobbról egy kislány karolja át a vállait. Mereven néznek előre, fénykép készül. Nem messze tőlük egy idős asszony.
„Emlékezni jobb, mint élni” Fellini A hold hangjai
A frissen hullott hó vakítóan csillogott. A dombtetőről be lehetett látni az egész tájat, a kopasz tölgyfákat, a távolban húzódó városi fényeket és az egységet megtörő, a vidékre nem jellemző színesre mázolt fasufnit. A vékony falécekből összetákolt fészerben a merevre dermedt szürke ruhakupac megmozdult.
A réseken beszállingózó hópihék ébresztették, az apró pelyhek csiklandozták az orrát. Ébren volt, de még nem nyitotta ki a szemét. A metsző hideg elnyomta a máskor oly intenzív bűzt, a dohos szagot, amely az összegyűjtött piszkos szövetekből áradt. Mindent összehordott.
nuszrat dzsahan rafiról szeretnék szólni, a 19 éves diáklányról, akit a társai petróleummal leöntöttek és felgyújtottak az iskolájában ma délután
róla szeretnék szólni, a 19 éves lányról, aki pár nappal korábban a rendőrségre ment, mert az iskolában az igazgató zaklatta őt, a lány ijedtében félrelökte és feldúltan elfutott
Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
