Videó

The Bewitched: Scene 1 (Harry Partch)


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Hajnal Mária: Jó szerencsét

 

 

 

 

 

Jó szerencsét

Igaz történetek alapján

 

Emlékezni jobb, mint élni”
Fellini
A hold hangjai

 

A frissen hullott hó vakítóan csillogott. A dombtetőről be lehetett látni az egész tájat, a kopasz tölgyfákat, a távolban húzódó városi fényeket és az egységet megtörő, a vidékre nem jellemző színesre mázolt fasufnit. A vékony falécekből összetákolt fészerben a merevre dermedt szürke ruhakupac megmozdult.

A réseken beszállingózó hópihék ébresztették, az apró pelyhek csiklandozták az orrát. Ébren volt, de még nem nyitotta ki a szemét. A metsző hideg elnyomta a máskor oly intenzív bűzt, a dohos szagot, amely az összegyűjtött piszkos szövetekből áradt. Mindent összehordott.

Már ősztől készült a télre, tudta, hogy gondoskodnia kell magáról, különben megfagy. Kartondobozokat és szétvágott nejlon szatyrokat terített a földre, mellyel védte és bélelte a vackát, úgy élt, mint az erdei állatok, szemetet evett és meghúzódott a hideg elől a maga építette menedékben.

Még maradt, tudta, hogy megtántorodik és elszédül, ha feláll, no meg, hová is mehetne?! A valóság ijesztő volt, a gyötrő éhség legyengítette, egyre kevesebb ereje maradt, jobban szeretett ébren is álmodni.

Gyerekkorában vidéken élt, a frissen fejt tej íze ott maradt a szájában, ízlelgette, forgatta a nyálát, mintha most is ott tartaná a zsíros tejet a nyelve felett.

Jobb időket is megélt már. Bányász volt, fekete gyémántok között töltött 15 évet, a szénpor letörölhetetlen ívet húzott a szeme alá, mintegy pecsétként keretezte be azt, emlékeztetve őt a fény nélkül töltött évekre.

Jó szerencsét! – így köszöntek egymásnak mielőtt leereszkedtek a mélybe, nehéz munkát végzett, de biztonságban élt, nem aggódott soha a holnap miatt, a ma gondja épp elég volt neki akkortájt. Azt mondták tehetséges, még sokra viheti, a városi klubban rúgta a labdát. Szenvedélyesen élt és focizott, szerette a gólok után felzúgó tömeg ujjongását és tapsát.

A bánya bezárása után azonban minden megváltozott.  Nem jutott álláshoz, egyre kevesebbel kellett beérnie, a napi gondok felemésztették, már nem járt le a fiúkhoz, szégyellte, hogy lyukas a cipője és elnyűtt a kabátja. Az ezredfordulóra hajléktalanná vált.

A hozzá hasonlók tanították meg arra, hogy kell az utcán élni, parkokban, lépcsőházak pincéjében, erdőkben húzta meg magát, soha nem gondolt arra, hogy szállóra menjen, ragaszkodott a szabadság illúziójához, úgy érezte, a szállón elvennék a méltóságát és a terét.

 

Az utóbbi napokban többször gondolt arra, hogy rossz döntést hozott, talán mégiscsak be kellett volna mennie egy támaszt nyújtó otthonba, de már gyenge volt és fásult, egyetlen dologra tudott csak gondolni. Az éhségre! Jól akart lakni! Folyton éhes volt, a hasa behorpadt, a bordái kimeredtek, a szeme alatt a karikák egyre mélyültek.  Talán, ha elszívhatna egy cigarettát, ha beburkolózhatna a kék füstbe, az enyhítené az éhezésből fakadó kínjait. Úgy érezte beleőrül, szerette volna lerágni a karját, a fejében a hangok egyre élesebbek lettek, meg kell oldania a helyzetet, ha kell lopni fog, vagy gyilkolni, ő is csak ember, joga van ahhoz, hogy jóllakjon. Kiszabadította a karját a ruhái alól és nézte a pirosra csípett bőrét, masszírozni kezdte azt, hogy élénkebbé tegye a vérkeringését.

Elképzelte, hogy húst szervíroznak neki, finom ecetes uborkával. Már nem volt önmaga, már csak egy lény volt, aki enni akart. Még a halvány fényben is látszottak a vérerek folyosói a karján. Már tudta! Jól fog lakni!

Lassan, óvatosan kelt fel, a sufni jobb oldalához közelített, meglepődött, de erőre kapott, most, hogy megtalálta a megoldást és hamarosan enni fog újra bizakodással töltötte el. Vissza fognak még jönni azok a napok, amikor ő boldog volt. Lesz ő még elégedett, majd a bányász barátaival közösen emelik a poharakat az ég felé és vidáman kiáltják újra – Jó szerencsét!

A sparheltet egy lomtalanításon szerezte, el is adhatta volna, de tudta, hogy szüksége lesz még rá a télen. Nem volt kivezető nyílás, sem kémény, a füst miatt csak ritkán gyújtott be, de most serényen dolgozott azon, hogy láng lobbanjon a kályhában. Már érezte a finom meleget, még a gomolygó füst sem zavarta, az ujját a platnihoz érintette, a forróság azonnal megégette, már jó volt, már lehet rajta sütni.

Kést vett a kezébe, a karját a vaslemez fölé tartotta és egy határozott mozdulattal megnyitotta a lüktető ereit. A vér lassan szivárogva folyt az izzó tűzhely tetejére és sercegve állt össze egy barnán fénylő lepénnyé. A beszűkült tudata már azt sem engedte, hogy bekösse a kezét, úgy nyúlt a sült vérhez, mint a forró gesztenyéhez.

Égette a kezét, finoman dobálta, majd beleharapott. A falat ottmaradt a szájában, forgatta, ízlelgette, de csak nagyon nehezen tudta lenyelni. Nem próbálta meg újra, az emberi énje nyüszítve, kaparva, de újra életre kelt benne. A focipályára gondolt, a barátaira, a csillék zajára, a bányász társai tekintetére.

Visszatántorgott a dohos ruhakupachoz, bedőlt a ruhák közé és álmodozni kezdett. A föld gyomrába vezető liftbe szállt és még mélyebbre ereszkedett, mint ahol most volt. Fekete gyémántok várták, ahol felzúgott az őt éltető nézők zaja, mindenki kiabált, miközben marokszám dobálták a neki drukkolók a fűszeres rizst és hajították hozzá a meleg csirkecombokat. A feneketlen mélységben járt, a pokol bugyrában, amikor megpillantotta az Arany Kaput, melyen most nem a labda szállt keresztül, hanem a halhatatlan lelke!

Jó szerencsét! – súgta némán és kilépett a mocsokkal teli szenvedéséből!



  
  
 

Hajnal Mária

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.