Keresés a honlapon:

Ungvári Zsuzsanna: A Költő és az Élet

 

 

 

 

 

A Költő és az Élet

egy kis vitának ajánlva eme sorokat, bizonyos legjelentősebb mondatok miatt

A Költő egy régi padon ült a liget árnyas fái alatt. Az ősz épp csak megérintette ezeket a fákat, leveleik aranyos fényben lengedeztek a délutáni napsütésben. A parkban sokan sétálgattak. Egyesek párban, mások csak úgy egyedül bandukoltak. Voltak akik a kutyájukkal játszadoztak, mások a gyerekeikkel múlatták az időt. A szokásos parkbéli vidám hangok viszont most el sem jutottak a Költő tudatáig, annyira el volt merengve saját gondolatai között.

Nagy sóhaj kíséretében hangosan tette föl magának a kérdést: „Mi vajon a létezés egyetlen igazi jele?” Majd tovább morfondírozott: „Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok?”

De nehogy bolondnak nézze valaki mert magában beszél, ezután inkább csak úgy gondolatban tovább elmélkedett:

„Valaha a költőket a szerelem éltette. Egy csodás múzsa lénye szárnyára vette az ihletet, s a poéták öntötték magukból a verseket, s költeményeik által érezték a lét minden bizsergető pillanatát. De mostanság? Hol a szerelem? Hamis, pillanat alatt illanó illúzióvá lett ez az édes érzés, s ha futnék is utána, ugyan hol a múzsa akit ma imádni lehet?”

A Költő homlokán ekkor ráncok futottak végig. Kezét ökölbe szorította és ekképp folytatta a gondolkodást:

„Hajdan nagy háborúk, küzdelmes csaták adtak harcias kedvet az eposzok papírra vetéséhez. Bárdok zengték végtelen versekben dalaikat, mert voltak hősök, királyok, kiknek nevét harsogni kellett, oly csodás tetteket vittek véghez. Ma hol vannak a harcosok, akik küzdenek értünk, hol vannak a vezetőink, akik nevét a nép méltán magasztalhatná?”

Ekkor a Költő az égre emelte tekintetét:

„Volt idő, mikor a hit adta a költők kezébe a tollat. Istenükhöz írtak himnuszokat áldást kérve tőle a nemzetre, s fohászkodtak e himnuszokban a költők békéért, egységért, egészségért. Ma ki az az isten akihez a nép rebeg imát? E vaskorban az emberek a pénzt ismerik egyetlen istenüknek. Régen templomba mentek, hogy kérjék az Úrtól a megváltást, ma bank kirendeltségekbe járnak, hogy ott kölcsönökért könyörögjenek.”

Most a liget fáira nézett a Költő, s szemeit végigfuttatta a park virágain:

„És az Anyatermészet? Melynek szépségének ámulatán oly szép sorokat róttak a verselők? Hol vannak az árnyas erdeink, a dús rétek? Miért bánt ily mostohán az állatokkal az ember? Hogyan írjak verset a gyárak bűzös kéményfüstjéről, a kipusztult állatokról, a sok szemétről, mocsokról a domboldalakon, mit az ember hagy maga után?

Ha nincs, mi megihlessen, hogyan is érezném, hogy vagyok?”

Ebben a pillanatban az Öregember ült le a padra a Költő mellé.

– Te honnan tudod, hogy élsz? – nézett az Öregemberre a Költő.

– Amikor fiatal voltam, csókot loptam a szomszéd lánytól a kertek alatt. Mikor karjaimmal átfontam a derekát, magamhoz húztam és a számat a szájához tapasztottam, akkor éreztem először életemben, hogy igazán élek. Másodjára a fronton, a lövészárokban éreztem magamban az életet elmondhatatlanul erősen, miközben a golyók csak úgy fütyültek a fülem mellett, és én rettegtem, hogy meghalok. S végül most, hogy tudom már megéltem ami ki volt rám szabva, s készülök, hogy nem sokára mindent itt hagyok, még érzem, hogy élek és még e világon vagyok.

Az elhangzott szavakon elámult a Költő, s az Öregember ahogy jött, úgy el is tűnt hirtelen.

Ekkor csengő kacagást hallott, s mellette a régi padon ott termett a Nő. Lábait keresztbevetve virágos szoknyája kissé fölcsúszott, látni engedve formás térdének vonalát. Fürtjeit meglebbentette a szél, s édes parfümjének illata, mint az ópium bódítani kezdte a Költőt.

– Tudom ám, min agyaskodsz Költőkém! – súgta Kacéran a válla fölött a Költőnek a Nő. Azt hiszed nem látom azon a bús képeden, hogy mi bánt?! Élni akarsz Kedvesem, és érezni az élet minden pillanatát!

– Na, és te? Honnan tudod, hogy létezel? – szegezte a Nőnek a kérdést a Költő. – Érzed-e, hogy élsz?

– Éreztem, amikor a szívemet, a testemet átjárta a szenvedély. Éreztem a vágyam, sóvárgásom minden pillanatában, míg Őutána epekedtem. De akkor éreztem a legjobban, amikor összetörte a szívemet. Akkor tudtam, hogy vagyok, de azt kívántam bár ne lennék!

A csilingelő kacagás most ismét felhangzott, s ahogy egyre halkult a nevetés, úgy lett vele halványabb a Nő, míg végül elnémult a kacagás, s eltűnt vele a Nő is.

Mikor a csodás illatot sem lehetett már érezni, egy vékonyka hang szólalt meg a Költő mellől.

– Mit szeretsz legjobban a világon? – kérdezte a hangocska tulajdonosa.

A Költő lenézett a mellette lábait lóbálva üldögélő Gyermekre. A kis koszos kezek színes vattacukor pálcáját szorongatták, s a maszatos arcocskán pimasz mosoly ült.

– Miért? Te mit szeretsz legjobban a világon? – kérdezett vissza a Költő.

– Édesanyám ölelését! – válaszolta a Gyermek. És tudom, hogy ő, aki világra hozott engem, általam értékeli az életet.

– Ifjú korodhoz képest nagyon bölcs vagy – mosolygott rá a Költő. – Hogy lehet ez?

– Bennem még itt van minden álom, minden lehetőség és minden bátorság – válaszolt a Gyermek.

Amíg a Költő egy pillanatra elmerengett azon, milyen is volt gyermekkorában a vattacukor íze, a Gyermek is tovatűnt, mint az édes íz emléke.

És akkor nem más ült le a Költő mellé a régi padra, mint maga a Halál. A Költő egyáltalán nem rémült meg, sőt… Furcsa nyugalom járta át a lelkét. A Halál így szólt:

– Nos? Megkaptad a választ a kérdésedre? Tudod már mi az egyetlen igaz jele a létezésednek? – a Halálnak meglepően kellemes hangja volt.

– Te talán mindenkinél többet tudsz az életről. Hiszen veled lesz vége mindennek. Ki más tudhatná a választ, mint te? Felelsz e hát a kérdésemre? – súgta a Költő a balján ülő Halálnak.

– Nézz szét itt a ligetben – súgta vissza a Halál – s, ha csak egy perc telik el és te nem találod meg a létezés egyetlen igazi jelét, kézen foglak, s magammal viszlek, ígérem.

A Költő meglepődött. Itt lenne a válasz a parkban? Szétnézet hát…

Látta, ahogy egy szerelmes pár kézen fogva sétál, majd megállnak, és a fiú átkarolja a lányt. A lány haját most végig simítja a fiatalember. Csak állnak a járdán és egymás szemébe néznek. Szólniuk sem kell, hallatszik a gondolatuk: „szeretlek”.

Arrébb egy másik padon egy fiatal nő épp fölsegít egy idősebb hölgyet. A kisasszony a néni vállára teríti annak kardigánját, s így indulnak el: az idős hölgy a fiatalba karolva, a ráncos kéz a fiatal karon pihenve. Lassan mennek és nevetnek valamin, száll a nevetés fölfelé a fák tetején át, a vidám hang már a felhőknél jár, s valamiért a Költő bizonyos abban, hogy az angyalok is hallják, s nekik is csuda jó kedvük lesz tőle, kacagnak azok is mind.

A füvön egy kisded első lépéseit gyakorolja. Édesapja a két kezecskét finoman fogja. Elöl a legényke mezítláb lépdel, mögötte görnyedve az apja, a két kis praclit el nem ereszti, közben halkan dünnyögi: „jár a baba, jár…”.

A kis tó partján elegáns, idős úr álldogál, kezében kicsike bot. – Szaladj Burkus, hozd vissza!

Fekete bundás kutyája nagy csobbanással veti magát a vízbe és egy pillanat múlva már ott a bot az elegáns úr lábai előtt, s a kutya megrázva magát összefröcsköli gazdáját. – Ejnye, Burkus, elázok én is! – nevet a gazdi, s a Költő megesküdne rá, hogy vele nevet a kutya is.

– Mehetünk? – szólal meg a költő mellől a Halál.

– Nem! – hangzik a válasz – nem megyek veled ma még sehová! Már tudom a választ.

– És mi lenne az? – mosolyog a Halál, és istenuccse’ nem is ijesztő a mosolya.

– A szeretet. A szeretet a kezdet és a vég. A mindent átható energia. Mindenkiben ott van.

A Halál csak bólintott erre és eltűnt.

A költő mosolygott. Még egyszer körbenézett. Tetszett neki, amit látott.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-11-01 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.