Keresés a honlapon:

Tönköl József: Fel a szőlőhegynek

 

 

 

 

 

 

Fel a szőlőhegynek

Engedd, hogy a madarak hazavigyenek, olvassam a kazlat,

a felhőt, egyem a csipetkés bablevest,

állongjak major palánkja mellett, mint egy idegen koldus,

aki talán még a hosszú őszből maradt itt,

és nem mehet tovább elhagyott dalaitokkal, sírásaitokkal,

gondolkozik a halottain, régi kedvesein,

és mindenféle szomorúságokra gondol, bajban búsulókra,

kepére, mely hortyogva alszik, mint a dűlő, mint a falvak,

kiált kétségbeesve a tél a hétköznap esti csöndhöz,

ami körülvesz, mint a szánok ragyogása, majdnem ének,

hallhatnád megint ez egyszer, hogy kérdik: hová mennél?

le a Csörgeti útnak, fel a szőlőhegynek, szomjasan, étlen,

búcsúzol, de csak így, a gonosz igézet elleni szavak nélkül,

míg a poharadba háromszor vizet merítesz a patakból,

lefelé, amerre folyik, a város kéklő hazugságának,

balkézzel visszafele merítsz háromszor, majd visszaöntöd,

míg a víz a tengerrel újra összeolvad,

s a halfogó hálók kiszakítják szívedet,

Uram, istenem, mi marad még hátra az egész életből?

mélyretaposott dűlőút, tépett virágok, akáclevelek, füvek,

megbocsátás, átok, gyertya halni készülő viasza,

muzsikus mulatság, kés, mely a nevet tölgyfába metszi,

szemhéj, mely páskomokra csukódik, s tartja a homokot,

és olykor sáros lesz, mint a szekér,

mint vasárnap a folyó túlsó oldaláról áthangzó harangszó.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-10-27 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.