Keresés a honlapon:

Gänszler Beáta: Judith (Illusztráció: Wusching Ibolya)

 

 

 

 

 

JUDITH

 

Mit is mondhatnék az életemről?

Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban. Nagyon sok szerencsétlen ember él a Földön. Én csak egy vagyok közülük. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Én is megtanultam, mi a veszteség. Bár fogalmam sincs, miért élek még, de élek. Illetve dehogynem tudom, mi értelme van tovább lélegeznem: a legkisebb fiam. Miatta muszáj életben maradnom, hogy legyen, aki várja, ha szabadul a börtönből.

Ez a legkisebbem a második házasságomból született, ami ugyanolyan vacak volt, mint az első és az utána következő. Azzal a különbséggel, hogy ez a harmadik gyermeket adó eleve rosszul indult. Az első viszont nem.

Tizenhat éves voltam, magas, nyúlánk, szőke, amikor találkoztam életem szerelmével és romba döntőjével. Csak négy évvel volt idősebb nálam, igazi görög arcélű férfiszépség – a szememben legalábbis az volt. Mint kiderült, más szemek is elhomályosultak láttán. Teljesen, tökéletesen belezúgtam, ahogy azt akkoriban mondtuk. A szüleim persze tiltottak tőle, hiába. Pontosan emlékszem: 1976. december 4-én ugrottam ki a szobám ablakán, egyenesen Johnny karjaiba. Tizenhat éves voltam és meggondolatlan. Hol itt, hol ott húztuk meg magunkat. Imádtuk egymást. Előbb Johnny édesanyja enyhült meg irányunkban, befogadott bennünket magához. Nagyon hamar, a következő évben, két nappal Valentin-nap előtt házasodtunk össze. Jó eszű, jó tanuló gyerek voltam, de a hormonjaimnak nem tudtam parancsolni. Otthagytam a középiskolát és csak Jonnnynak éltem. Volt egy motorja. Hogy mi milyen sokat robogtunk azzal! Egész Cornwallig eljutottunk. Sosem feledem, ahogy álltunk a sziklákon és néztük, ahogy a tenger próbál felkapaszkodni hozzánk, de nem tud, mindig visszacsúszik. Nagyon reméltem, hogy a házasságunkat és az életünket a szikla jelképezi és nem a tenger. Útközben ott ettünk és ott aludtunk, ahol épp megéheztünk, ahol épp elfáradtunk. Nagyon boldog voltam és büszke, mert láttam az emberek szemében, hogy szép párnak tartanak bennünket, csak néhány öreg csóválta a fejét, de azt gondoltam, pukkadjanak meg! A szüleim is belátták, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, velünk. Az esküvőnk után kilenc hónappal, mintegy karácsonyi ajándékul Aputól megkaptam a szülei házát. Kicsi volt, de takaros. A munkától sosem féltem, örömmel álltam neki csinosítani. Johnny áruszállítóként dolgozott egy bútorbolt alkalmazásában. Én alkalmi munkákat vállaltam, házaknál takarítottam. Nem fizettek túl sokat, de a néhány font mellé kaptam tojást, zöldséget, sőt néhanap még tyúk is került a kosaramba. Megéltünk. szerelemtől eltelve vártam haza a férjemet és ő sietett haza hozzám. Szabadidőnkben továbbra is motoroztunk. Nem tudtunk betelni a szabadsággal, amit az adott nekünk. Bár én kezdtem kicsit rosszul érezni magam a nyergében. Először csak a kanyarok nem tetszettek, aztán a sebesség sem. Egy nap egy szerpentin kellős közepén kidobtam a taccsot. Nem gondoltunk arra, hogy terhes lehetek. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy szülők leszünk. A kis Johnnyval köszöntöttük az új évet. Mintha lemásolták volna az apját, aki nagyon büszke volt a fiára. Hetekig ünnepelte világra jöttét. Szerencsére volt elég anyatejem, tudtam magamból táplálni. Az első ijedelem után, hogy vajon mit is fogunk kezdeni egy ilyen apró lénnyel ilyen fiatalon, elöntött bennünket a boldogság. Úgy éreztük, alkalmasak vagyunk a szülői feladatra, sőt, mi majd sokkal jobban fogjuk csinálni, mint a szüleink. Azt hittük, amíg szoptatok, nem eshetek teherbe. Rosszul tudtuk. Tizennyolc évesen a második gyerekemet vártam. És naphosszat a férjemet. Őt sokszor hiába. A motorja hátsó ülésén már nem én ültem. Más lányokkal és nőkkel vette be a kanyarokat, jutott fel különböző csúcsokra. Megdöbbentem. Hisz olyan szép vagyok még, hisz olyan csodás családunk van! Lassan megszületik életünk másik szemefénye. Óriási patáliákat csaptam, de én húztam a rövidebbet. Elcsattant az első pofon. Néha még most is úgy ég az emléke, hogy oda kell kapnom a kezem az arcom elé, ha valaki meg akar simogatni. Az első ütést követte a többi. Sőt. Négy hónapos terhes voltam, amikor el akarta vágni a torkomat. Fogalmam sincs, mi tartotta vissza, hisz a kés a kezében volt. Talán felismerte fékezhetetlen természetét, azért állt katonának. Mire decemberre megszületett a második fiunk, Tommy, megvert, megcsalt, megtört feleség lett belőlem. Próbáltam tartani magam, igyekeztem ellátni a fiainkat, akiknek csodájára jártak, mivel ugyanabban az évben születtek: az egyikkel köszöntöttük, a másikkal pedig búcsúztattuk az esztendőt. Durvasága és csélcsap természete ellenére továbbra is szerettem Johnnyt, mert, ha kedves volt, akkor nagyon az tudott lenni. Soha nem ivott, nem dohányzott. A katonaságból hamar leszerelték, ott is balhézott. Hazatért, de csak azért, hogy legyen tető a feje fölött, párna a feje alatt. Naivan abban reménykedtem, ha jól viselkedem, ha jó feleség és háziasszony leszek, megenyhül irányomban és ugyanolyan férfi lesz, mint megismerkedésünk idején. Iparkodtam szemet hunyni afölött, hogy az igazi szerelme a motorja volt, szenvedélye pedig a nők. Hogy minél kevesebb alkalma legyen más nőkkel összejönni, elkísértem, ahova csak lehetett. A munkahelyére, ahová visszavették, nem vihetett be és tudtam, hogy egy-egy fuvarja majdnem mindig egy-egy kalandot is jelent; buktak rá a nők nagyon. Viszont, ha szórakozni ment, kiköveteltem, hogy vigyen magával. Akkoriban dívott a házibuli, fél Anglia, ha nem az egész, egymáshoz járt zenét hallgatni, beszélgetni és inni. Hogy lerázzon, Johnny egyre többször töltött nekem alkoholt. Eleinte hamar megártott, rövid idő alatt úgy kiütött, hogy ültő helyemben elaludtam tőle. Johnny meg ezalatt egy másik szobában hetyegett a rárepült ribanccal. Amikor kijózanodtam, nagyon utáltam magam és kezdtem Johnnyt is meggyűlölni. A gyerekeinkre a szüleim vigyáztak az elhajlós estéken, amikből egyre több lett. Már nem kellett itatnia a férjemnek. Ittam magamtól. Ittam, mert az kimosta az agyamat. Johnny hagyta, kihasználta a gyengeségemet, s ami igazán ocsmány dolog volt tőle: megvert, amiért lerészegedtem, miközben ő szoktatott rá a piára! Huszonkét évesen kétgyermekes, alkoholista fiatalasszonnyá váltam. Kedves férjem nemsokára lelépett tőlem. Azzal indokolta, hogy egy ilyen nővel, mint amilyen én vagyok, nem lehet együtt élni. Porig alázott. Az igazi mélyrepülésem akkor kezdődött. Egy évig csak csavarogtam. Alig láttam a gyerekeimet, mert szégyelltem előttük és a szüleim előtt részegen mutatkozni, de nem bírtam nem inni, mert a valóságot józanul nem tudtam elviselni. Csavargásaim alatt szállásom mindig akadt, mert bárkivel elmentem; általában minden este más férfi ágyában kötöttem ki. Pénzt sosem kértem, pénzzel nem lehetett megvenni. Ezt diktálta a büszkeségem, bár utólag nem tudom, mennyire különb italért és dohányért lefeküdni valakivel. A partnereimet nem igazán válogattam meg. A cigi és a pia volt a legfontosabb, meg egy kevés étel. Ennyi meg mindenkinek, a legcsóróbbnak is volt. Aztán kaptam egy ajánlatot, egy kocsma feletti szobában ellakhattam, ha odairányíthatták az ügyfeleket. A pénzt leadtam, a cigit meg a piát megtartottam. Nekem úgy is jó volt. Fél évig éltem ott. Vannak megélhetési kurucok, én a leittasodni vágyókhoz tartoztam. Továbbra is ritkán láttam a családomat. A férjemet kénytelen voltam, mert meg kellett jelennem a bíróságon: hét év után törvényesen is elváltunk. Johnny vitte magával a kisebbik fiunkat, mert nem akart tartásdíjat fizetni. Így
Tommyt az anyósomék, a kis Johnnyt az anyámék nevelték. Megszakadt a szívem értük, de még túl erőtlen voltam ahhoz, hogy letegyem a poharat. Ahányszor ránéztem anyáméknál az üres kiságyra, sírógörcsöt kaptam, hogy nincsen itt a másik fiam. Nem bírtam sem a szüleimnél, sem a saját otthonomban megmaradni. Így aztán folytattam a csavargást, más házában, más ágyában mostam el az emlékeimet és a fájdalmamat a szokott módon: alkohollal és szexszel. Viszont a hapsikból is annyira, de annyira elegem lett. Volt egy romnicsel fiú, aki rendszeresen visszajárt hozzám. Mindig jó cigit és tuti piákat hozott. Sokat mesélt vándorcigány életmódjukról, ami nagyon megtetszett nekem, hisz én is csavarogtam, mentem kerekbe. Akkor még nem tudtam, hogy a fájdalmam elől nem szökhetek el, az mindig velem marad. Végül összeálltam ezzel a romnicsel csávóval. Mellette hat évig nem volt egy józan pillanatom sem. Persze ő is vert. Nagyon kegyetlenül, durván vert. De nem érdekelt, jobban kellett az alkohol a levegőnél is. Azt pedig mindig hozott. A verésen kívül nem nagyon emlékszem másra ezekből az időkből, arra sem, hogy mi indított arra, hogy egyik napról a másikra letegyem a poharat. Kitisztult tudattal jöttem rá, hogy férjhez mentem egy szadistához. Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sincs. Ez a második férjem tíz évig vert. Már négy éve nem ittam, mire megerősödtem annyira, hogy azután én vertem őt. Meghíztam és olyan erős lettem, hogy fél kézzel kihajítottam az ajtón, de mindig visszajött. Az az érdekes, ha épp nem bizarr, hogy ezzel a fiúval éltem át életemben először orgazmust. Pedig ezt az embert szívemből gyűlöltem. Az első, igazi nagy szerelmemmel sem volt olyan eget rengető a szex, mint ezzel az emberrel.

Minden terhességem kész döbbenet volt. A harmadikkal is így jártam. Nem akartam már szülni, főleg nem ennek a férjemnek. Mire megszületett Alex, a nagyfiaim tizenkét évesek voltak.

Tommyt ötévesen láttam utoljára, akkor is épp aludt. Johnnyt, amint nem ittam már, visszakönyörögtem anyáméktól. Ő volt az elsőszülött, a gyorsan jött, de nagyon szeretett fiam. Jól megvoltunk, újra lett értelme az életemnek. De nehezen bírta a kötöttségeket, nem akart iskolába járni, pedig jó feje volt. Bevittem az ajtón, kiszökött az ablakon. Egyszerűen nem bírtunk vele. Mindig velem akart lenni, talán az egymástól külön töltött időt akarta bepótolni. Elvette tőlem a gyámügy; nevelőintézetbe vitték, tíz éves korától az állam felügyelt rá. A szívem szakadt meg érte. Gyakran látogattam, nagyon kötődtünk egymáshoz: minden pénteken megszökött az intézetből, szombaton este vitték vissza a rendőrök. Ez már amolyan szertartásként működött. Szóval nem akartam több gyereket, de mégis jött. Alex formás baba lett, habár az apja vonásait örökölte. Ennek ellenére nagyon szerettem őt, mindent megvettem, amire szüksége volt, a primőrökön keresztül mindent. Hogy ez továbbra is így maradjon, rengeteg munkát vállaltam. Reggel a közeli téglagyárba igyekeztem, délután és este házaknál takarítottam – mindenki cselédje voltam, csekély bérért. Alex jó eszű, élénk gyerekké vált. Csak hát ő sem szeretett iskolába járni. Nehezen alkalmazkodott, nem bírta a kötöttségeket és a tanárok sem hozták ki belőle a maximumot, sőt. Rengetegszer jártam be suliba meghallgatni a sirámaikat. Hiába mondtam, hogy egyrészt keményen fogom, mert tényleg nem engedtem csavarogni és kértem, hogy készítse el a feladatait, másrészt meg rengeteget dolgozom, ezért nem érek rá többet vele lenni. Nem jutottunk dűlőre. A végén elég mérges is lettem a tanárokra, hisz nekik kellett volna tudniuk kezelni a tanulási és viselkedési nehézségekkel rendelkező gyerekeket. Az ő számlájukra írom azt is, hogy tizennégy évesen a fiam gyomorfekélyt kapott. Nehezen épült fel, rengeteg orvoshoz cipeltem, mire úgy-ahogy meggyógyult. Annyi pénzem ment el az orvosokra, hogy szégyen-nem szégyen, volt, amikor alig volt mit ennünk és tüzelőnk sem volt. Így esett, hogy éjszakánként lopni jártunk. Kertekbe zöldségért, ha volt, baromfiért és az erdőre fáért, begyújtósért. Ennek kellett kitennem a fiamat. De túl kellett élnünk minden napot. A férjemre nem számíthattam. Sokat keresett ugyan, de mind eljátszotta kártyán. Valaha ápolónő akartam lenni, boldog feleség és anyuka, aztán arra vágytam, hogy ne üssenek mindenért, aztán elváltam és piára vágytam. Ebben az időben is arra vágytam, hogy elváljak; ütni már én ütöttem. Meg az élet engem tovább: rák nőtt a hasamban. Szinte egykedvűen vettem tudomásul. Nem mondom, hogy mindegy volt, kigyógyulok-e belőle, de már olyan fáradtnak éreztem magam. Belefáradtam az életbe. A sors úgy akarta, hogy szenvedjek tovább: meggyógyultam.

Johnny fiam hat éves intézeti lét után, tizenhat évesen tért haza az intézetből. Örültem neki, mert így legalább volt valaki, aki vigyázott a kisöccsére, míg én látástól vakulásig dolgoztam.

Tommy fiammal tizenöt év elmúltával találkoztam újra, épp a katonaság előtt állt. Szép szál legény lett, hogyne lett volna, hisz az apja és én is elég magasak vagyunk. Örök bánatom, hogy a három fiam nem nevelkedhetett együtt, így nem nyílt alkalmuk igazán jó testvérekké válni. Talán másként alakult volna mindannyiunk élete, ha együtt élhetünk. Ugyanis Tommy nem sokkal a leszerelése után börtönbe került fegyveres rablásért. Hét évet kapott, pedig csak baseballütőt használt; nem értem, miért minősítették azt fegyvernek, azért mégsem puska vagy pisztoly, vagy ilyesmi volt. Ahogy az én életemet a férfiak, úgy a fiaim életét a nők tették tönkre. Tommy ezt a hülyeségét is egy lány és a kivagyisága miatt követte el. Az apai nagynénje mostohalányába lett szerelmes, aki egy kis rüfke volt. Okozott is bonyodalmat később, mondhatni, végzeteset.

A két fiú összecsiszolódása nehezen ment. Johnny hat hosszú évig nem volt része a mindennapjainknak, megdöbbent attól, hogy milyen nehezen tartjuk fenn magunkat. Utálta a férjemet is, de ezzel nem volt egyedül. Mindannyian megkönnyebbültünk, amikor sikerült elkergetnem és elváltunk. Johnny a vér szerinti apját is annyira rühellte, hogy a nevét is le akarta tenni és az enyémet akarta felvenni, de aztán mégsem tette meg a költségek miatt. Időközben édesanyám is meghalt, ment a szintén imádott édesapám után. Ez nagyon megviselt, elvesztettem legnagyobb támaszaimat. Ezért hármunk szövetsége nagyon erős lett. Mindent hárman csináltunk. Lopni is hárman mentünk. Sokba került az élet. Tommyt is látogattam a börtönben, csomagot küldtem, amikor csak lehetett, az is vitte a pénzt. Johnny inni kezdett. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy erőszakossá váljon. Az öccsét olykor jó szó helyett jó nagy maflással akarta jó útra téríteni, mert bizony ez a kicsi is kezdett elkanászodni. Johnny nagydarab, tagbaszakadt férfi lett. El-eljárogatott a kedvenc kocsmájába egy kis társasági életet élni. Szerették, mert jópofa volt és bármilyen alkalmi munkát elvállalt, ha megkérték rá. De, ahogy mondtam, az alkohol hamar agresszívvé tette. Így történt, hogy egy haverral összeakasztotta a bajszát, s a kötekedésük az utcán is folytatódott. Johnny egy maflással leütötte, s elvette a pénzét. Összvissz tizenkét fontról beszélünk. Ezért az összegért négy évet mértek rá, mert hiába kértük a havert, nem állt el a fiam feljelentésétől. Már két fiam ült börtönben. Alexszel rendszeresen látogattuk őket, vittük a csomagokat, küldtük a leveleket. A fiúk is nagyon sokat írtak. Tommy, akinek érettségije is volt, gyönyörű szép betűkkel, kifogástalan helyesírással írt. Johnny tele volt érzésekkel, a jövőre vonatkozó szép tervekkel. Mindkettejük megfogadta, hogy többé nem kerül vissza a börtönbe. Elhittem nekik, mert igazán borzasztó körülmények közé kerültek, s mindkettő lételeme volt a szabadság, persze, hogy fogadkoztak. Lassan teltek az évek. Alex nappal szinte kezelhetetlen volt; ugyanazt csinálta, mint a bátyja: nagy ívben kerülte az iskolát. Pedig, komolyan mondom, ő a legjobb és legélénkebb eszű gyerekem a három közül. Rendkívül könnyen megtanul bármit és kitűnő nyelvérzéke van. Éjjel bújt hozzám, hiába volt nagyfiú. Mindig rajzolt a hátamra. Legtöbbször házat és szívet. Mit tehettem volna vele? Szerettem, hisz a gyerekem. Mire kijöttek a fiúk a börtönből, bezárt a téglagyár. Ami kevés alkalmi munka akadt, abból nem lehetett megélni és a lopásból is elegem volt már. Tommy nem hozzánk jött haza, hanem ment vissza az apjához. Johnny természetesen hazajött, de ő meg nem kapott munkát, senki sem alkalmazott szívesen börtönviselt embert. Sokat veszekedtünk. Johnny le-lekevert egy-egy pofont az öccsének, hogy tanuljon az ő hibájából, járjon rendesen iskolába. Láttam Alexen, hogy ez nem igazán tetszik neki, de vékony, egyszálbélű gyerek volt kiskorában, a hatalmas bátyjával szemben esélye sem volt. Így hát, ha durcásan, morogva is, tette, amit a bátyja parancsolt neki. Örültem, hogy Johnny így meg tudja fogni az öccsét. Ezért elhatároztam, hogy szétnézek az országban, hol van jól fizető munkalehetőség. Nem volt már állapot az a nyomor, amiben éltünk. Találtam is egy megfelelő állást. Idősgondozó lettem egy napközi otthonban. A fizu elég szép volt, s teljes ellátással és ingyenes bentlakással járt. A baj csak az volt, hogy az otthonunktól négyszáz kilométerre. Emiatt nem sűrűn, csupán kéthetente-havonta látogattam haza. Hiába beszéltünk telefonon, nem minden ment úgy otthon, ahogy kellett volna. Mivel Johnny és Alex is imádott engem, hallgattak rám. Johnnyt vissza tudtam fogni, ha láttam, hogy keményebben bánik a kisebbel, mint az szükséges lenne. De mindez addig tartott csak, míg otthon voltam. Amint visszautaztam, folytatódott a testvérviszály. Alex alig-alig járt iskolába, egyre-másra ismételte az osztályokat. Johnnynak továbbra sem volt rendes munkája; ami pénzt hazaküldtem, azt egykettőre elverték. Ráértek egymást piszkálni. Csak panaszt hallottam a telefonban: a kicsi azért sírt, mert veri a bátyja és semmit nem enged neki, ráadásul iszik is; a nagyobb azért óbégatott, mert szerinte az öccse rászokott a kábítószerre, lop és otthonról is adogat el dolgokat, hogy legyen pénze drogra. Tehetetlen voltam. Ha otthagyom az állásomat, mi lesz velünk? Ha őket hagyom magukra, a végén megeszik egymást. Ahányszor hazamentem, láttam, ahogy nő kettejük között a feszültség. Alex ökölbe szorított kézzel járt, ha a bátyjával egy légtérbe került. Johnny kihúzta magát, mutatva, hogy csak egy pofon kell, és az öccse nekirepül a falnak. Borzasztó volt. Most mondjam azt, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor Johnny szerelmes lett és végre azzal a kis rüfkével foglalkozott, aki előtte Tommy barátnője volt? Hál’ Istennek, a kiscsaj Londonban élt, oda ment Johnny látogatni, teljesen belezúgott a lányba. Minden szépen haladt, a piával is leállt, sőt, szerzett állandó munkát magának. Úgy örültem, hogy végre lecsillapodtak a kedélyek! Igen ám, de a csaj dobta. Nem telt sok időbe és a fiam újra a pohár után nyúlt, a munkáját is otthagyta. Az egyik részeg éjszakán elkötött egy autót. Csak kölcsön akarta venni és felmenni vele Londonba a szerelméhez, hogy visszakönyörögje magát. Az első villanyoszlopig jutott. Tíz hónapot mértek rá. Nem hittem el, hogy ez megint megtörténhetett. Johnny is teljesen összetört. Rosszabbul viselte ezt a tíz hónapot, mint az előző négy év büntetést. Pontosan a harmincegyedik születésnapján szabadult. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva. Tudta, hogy várom vissza. Ugyanúgy küldtem a csomagokat a börtönbe neki és rohantam látogatni, amikor otthon voltam. De éreztem, hogy nem találja a helyét, nem találja magát. Nem tudom, mi történt a börtönben, ami ilyen rövid idő alatt így megtörte. Lehet, hogy nem is a börtön, hanem még mindig a szerelmi csalódás hatása alatt állt. Mindegyik fiam igazán érzékeny lelkű, ám Johnny, aki a legtestesebb, a legerősebb volt, akinél, ha elszakadt a cérna, akkor nem ismert sem istent, sem embert, no, ő volt a legérzékenyebb, a legfinomabb lelkű. Neki kellett a legtöbb támogatás, hogy ne vesszen el az élet sűrűjében. Óvtam, védtem, ahogy tudtam. Még a gyerekkorából hozta a dadogását. Ha ideges volt, az csak erősödött; felnőttként is nehezen fejezte ki magát és az nagyon zavarta. Amikor kiderült, hogy beszédhibás, megesküdtem volna, hogy az ijedtségtől, amit akkor éreztem, amikor vele voltam terhes és a férjem el akarta vágni a torkomat. De az orvosok azt mondták, hogy nem, hanem az oxigénhiánytól lett ilyen, amivel született. Csak sejtem, hogy Alex ezért is csúfolhatta és ugrathatta, amikor újra szabadult. Amilyen sűrűn csak tudtam, mentem haza, nem akartam egyedül hagyni őket, hisz a legkisebb nagyon is hozzászokott ahhoz, hogy nem volt senki, aki felügyelje, míg a bátyja börtönben ült. Annak szabadulása után megint ott volt a nyakán a nagy és erős testvére, aki kordában tartja. Tudtam, hogy ebből még baj lehet; hamar elszabadultak az indulatok. Iparkodtam a kedvükre tenni. A kedvencüket főztem-sütöttem, sokat beszélgettem velük arról, hogy érdemes lenne inkább összefogni, nem pedig viszálykodni. Felvázoltam előttük egy szép jövőt, amit egy kis erőfeszítéssel elérhetünk. Láttam Johnny szemében a felcsillanó reményt, ő mindenekfelett bízott bennem. Alex, aki örökmozgó maradt fiatal felnőtt korára is, már kétkedőbb volt, de a remény őt is megérintette. Tudtam, hogy mindketten békére és nyugodt életre vágynak. Annyi szenvedés jutott nekik osztályrészül. Rettenetesen fájt a szívem értük. Erősen hittem abban, amiről meséltem nekik, hogy minden rendben lesz, csak legyenek jó testvérei egymásnak. Nagyot sóhajtottam, amikor láttam, hogy végre megértették, miről beszélek.

Alig egy hónappal később egyikőjüket „különös kegyetlenséggel, védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett emberölés miatt” vádolta az ügyész. A tárgyaláson még ezt kellett hallgatnom az ügyész szájából: „Negyven centis szekercével hatszor mért ütést az alvó testvérére, majd feldarabolta, fűszerekkel megszórta és erről telefonon felvételt is készített, melyet elküldött a barátnőjének, azután a testrészeket a pincébe rejtette el.”

Mondtam a fiamnak, hogy ha fejbe vered, megértem, talán meg is bocsátom, de amit utána tettél, azt nem értem.

A mai napig nem értem és nem is tudom felfogni azt, ami történt. Pont a hazaérkezésem napján tört ki a fiaim között a háborúság. Amint mentem a vonatról hazafelé, cipeltem az ajándékokkal megpakolt bőröndömet, észrevettem, hogy sok rendőrautó áll az utcánkban. Egy másodperc múlva már biztos voltam benne, hogy hozzánk jöttek ki. Meg kellett állnom, mert nem kaptam levegőt. És mint a villámcsapás, hasított belém, hogy nagy a baj. Már csak azt nem tudtam, hogy melyikük fekszik holtan. Aztán az öntött el iszonyattal, hogy hirtelen azt kívántam, hogy csak ne Alex legyen az. Rosszul lettem magamtól, hogy akkor én az elsőszülöttem halálát akarom? Abban a pillanatban megszűntem létezni.

Alexet már elvitték és a helyszíneléssel is végeztek, ezért beengedtek a házunkba. Minden csupa vér volt. Miután elmentek a rendőrök, nekiálltam takarítani. Csak súroltam és súroltam a fiam vérét a falakról és a padlóról, de nem jött le. A falak és a padló beitta Johnny vérét. Alex a beszélőn azt mondta, hogy Johnny többször is nagyon elverte. Már rettegett tőle. Kábítószert vett be és ivott is, hogy meg tudja csinálni, amit kitervelt. Megvárta, hogy elaludjon a testvére és akkor esett neki a baltával. „Hidd el, anyu, a Johnnynak nem fájt egyáltalán, mert aludt” – ezzel nyugtatott a fiam. Elhittem neki, mert azt mondta az orvosszakértő is, hogy olyan fokú agyroncsolódást szenvedett, hogy azonnal meghalt. Nem nézhettem meg a fiamat, illetve azt, ami maradt belőle. Abba tényleg majdnem belehaltam, amikor a temetkezési vállalkozó azt mondta, hogy ne vigyek ruhát neki, mert lepedőbe lesz felöltöztetve. Ő! Aki imádta a szép holmikat!

Tommy a temetés után minden kapcsolatot megszakított velünk. Elfelejtette, hogy hányszor látogattam a börtönben, mennyi csomagot küldtem és vittem neki. Azóta sem beszéltem vele.

Alex tizenhét évet kapott, mert a bíró szerint az ittasság és a droghasználat nem enyhítő körülmény, pedig ha Alex józan lett volna, ilyen szörnyűséget nem követ el.

Otthon maradtam, nem mentem vissza az otthonba. Megint alkalmi munkákból éltem, de nekem annyi elég volt.

Johnny halála után egy évig tudtam tartani magam, aztán nem bírtam elviselni az emlékeket és azt a házat, amiben a szörnyűség történt és ahol éltem. Újra a pohárhoz nyúltam. Fél évig csak ittam. Nem tanultam az életemből. Ittasan ismerkedtem meg a harmadik férjemmel. Ha józan vagyok, mi sosem kerülünk össze. Nem is sikerült a házasságunk. Ő a változatosság kedvéért nem vert, csak szavakkal bántott. Ez sokszor jobban fájt, mintha felpofozott volna. Tűrtem, ameddig tudtam, és ameddig ittam. De sikerült felhagynom az italozással és így minden sokkal jobban fájt, hát elhatároztam, hogy amin tudok, változtatok. Ami rossztól tudok, megszabadulok. A válásunk most van folyamatban. Olyan szerencsém volt, hogy visszavettek idősgondozónak. Megint négyszáz kilométerre kerültem az otthonomtól, ha azt annak lehet még mondani.

Alex példásan viselkedik a börtönben. Képezi magát. Lett egy idősebb barátja, aki kitanította mindenre, hogy hogyan kell viselkedni, hogy ne bántsák, hogy ne menjen csinnbe. A börtönpszichológus is dicséri Alexet. Engem is, mert látogatom, amikor tudom. Csomagot is gyakran küldök és telefonon is beszélhetünk. Most a fiam biztat engem és tartja bennem a lelket. Olyan szép jövőt vetít elém. Ha kiszabadul, veszünk egy farmot. Csak kicsit fogunk gazdálkodni, mert én nem bírom már a nagy strapát, elhasznált az élet. De megtermelünk mindent, ami kell nekünk. Szabadulása után az az idősebb rabtárs is jönne vele. Majd ők fognak dolgozni; amit keresnek meg az én nyugdíjam – pont elég lesz arra, hogy jól megéljünk. A lényeg, hogy nyugalomban éljünk. Eleinte kételkedtem benne, de most már hiszek a fiamban. Még tíz éve van vissza a börtönben. Harminckilenc lesz, amikor kijön onnan. Nyolccal több, mint amennyi a testvére volt a halálakor. Ha esetleg kap kedvezményt, akár előbb is szabadulhat.

A fiaim börtönből írt levelei mind megvannak. Egyet sem tüzeltem el. Johnnyéit gyakran előveszem. Mindig azzal köszönt el, hogy vigyázzak magamra, és hogy nagyon szeret. Én sem szűntem meg szeretni őt. Nekem még most is nagyon valóságos: az elsőszülöttem, akivel tanultam anya lenni, aki életem legszebb korszakára emlékeztet és ez így is marad örökre.

Hogy mit csinálok most a szabadidőmben? Mindig szerettem olvasni. Józan pillanataimban a könyvekhez menekültem. Faltam a könyveket. Kedvencem Victor Hugotól a Nyomorultak. Kívülről tudom. Walter Scottot is imádtam és mindent, mindent, bármit. Most megint a könyvekbe temetkezem. Rengeteget olvasok, ebből merítek erőt. Mások életéből szűröm le a tanulságokat, hogy az enyémből ne kelljen.

Nem gondoltam volna, hogy a legjobban az fog fájni, hogy nem tudom a gyerekeimmel megosztani azt, ha valami jó történik velem. Hogy akkor nincsenek mellettem. Pedig pontosan ez fáj a legjobban. Már soha többé nem nevethetünk együtt.

Mit is mondhatnék az életemről? Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Én is megtanultam, mi a veszteség. Már tudom, hogy sok mindent túl lehet élni, és ahhoz nem is szükséges létezni, csak úgy lenni kell a világban, elég az hozzá. Az egyik nap megy a másik után.

Vagyok a világban, mert várom a fiamat, aki sokkal többet veszített, mint én. Azért őrzöm meg magam, hogy legyen, aki feltétel nélkül szereti. Talán ezzel enyhíthetek a fájdalmán. Engem már úgysem riaszt semmi, hisz nem létezem, csak úgy vagyok a világban.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-10-26 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.