VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Arról van szó ugyanis, hogy lehunyja a szemét, és percekig csak annyit lát, amennyinél többet nem akar látni. A formák találkozása ravaszarcúsága, enélkül nem dialektikus. A sötétben fehéren süt a nap, és az ember könnyűnek érzi magát. Részt vesz a felmérésekben, és érzelmi hálót alakít ki. De hát ez sem igaz, hiszen bútordarabként áll a hegy a keskeny bolygón. Megtalálta a Föld szélét, és széktámláját, az asztallapját, és fölé hajolva írogat tanulságokat. Megmászása fokozott önismeretet, és kíváncsiságot igényel. Megállok alatta őszinteségemnek bizonyítékaként. Kötelességemnek érzem kifejteni, hogy megértsék azok is, akik (a hegynek) még a nevét sem tudják. Távol kerültek a földrétegek és a szántóföldek, az egész korosztály, egyformán távol. Mitikus elképzelések uralják a hegyet, a csúcsait, melyek közül a veszélyesebbeket próbálgatom.
Signum
Sáros Ernő mindig ugyanabba a zakóba ment el az irodalmi estekre. Szegény, az utóbbi időben sokat nélkülözött. Annak is örült, ha el tudott menni az estre. Valériával, az anyjával élt együtt. Nem futotta lakásra. Az írásaiból sem tudott véletlenül sem megélni. Könyvkereskedő volt. Még írógépe is ott hevert az íróasztala mellett. Persze nem használta. Egy öreg bácsitól kapta. Novellákat és regényeket írt. De a kisprózában erősebb volt. Lényegre törő stílusa volt. Ezt szerették benne. Az esteken mindig megszokták Ernőt a szokásos barna zakóban. Azt hitték, azért hordja ezt, mert azt hiszi magáról, hogy ebben nagyon „megnyerő”. Azt nem is gondolták, hogy azért mert nincs másik. De ha egyik novelláját olvasta fel, mindig megtapsolták.
Nyárfavirágzás
Nyílik a nyárfa kabócabolyha viszi a lomha lepke-lég
szállongva hull lebegve szárnyal hó- zuhatagként zúdul feléd
tollpihezápor kavarog, táncol orrodon landol
pillád takarja
Két fűzfa áll a folyó két oldalán. Kitekeredett, szokatlan törzsük egymás felé nyújtózik, és a lombok összeérnek a folyó felett. Mintha a természet űzne valami ismeretlen játékot fával és fénnyel, idővel és szerelemmel. Kapaszkodnak egymás hajába, két fűzfa a folyó két partján… A fiú a város szélén lakott. A lány a közeli faluban. Mindketten szerették a folyót, mely kettészelte az ismert vidéket. A fiú magányosan szokott üldögélni a partján. Pecabotot lógatott a vízbe, és várta a kapást. Néha elképzelte, hogy kifogja az aranyhalat, aki teljesíti egy kívánságát. Különösen akkor szerette ezt gondolni, amikor az a visszatérő álma volt a tűzről. Mind gyakrabban álmodta, hogy ég a nádas, és ő a lángok között reked. A tűz a folyó felé hajtotta, de hiába, mert nem tudott úszni… A lány a barátaival járt le a folyóhoz. Leginkább nyaranta, és fürdeni. Kacagva vetette magát a hullámokba, és mindig az elsők közt ért át a túlpartra. Őt nem üldözték rémálmok. Neki csak egy vágya volt: hogy megtalálja élete szerelmét.
Abdullah: Idegesek, félnek, mutogatnak rám, vagy éppen megsimogatnak…Nem értem. A nők le vannak vetkőzve – az utcákon is. Elfordulok tőlük, ők kuncognak, majd visszafordulok feléjük és nem találom se a mosolyomat, se a megvetésemet…
Farkasszemezünk. Már könnyezik a szemem, kapargatom a fotel karfáját, mert mindent megteszek, hogy véletlenül se pislogjak. Hogy ne veszítsem el a kettőnk kis játékát. Neked a szemed sem rebben. Végül miközben nézek a szemedbe, hirtelen tudatosul bennem, hogy kék a szemed. Ez olyan hirtelen ér, hogy muszáj pislognom. Nevetve annyit mondok neked, hogy nyertél. Értetlenkedve nézel rám. Azt sem tudtad, hogy játszottunk.
Nálam hagytad a kaktuszod. Azért vettem neked, mert azt mondtad, neked nem való növény, mert nem tudnál róla gondoskodni. Ezért tavaly nyáron egy átlagos, őszi nap vettem neked egy kaktuszt. Örültél neki, mert értetted, hogy csak egy közös viccet akartam kialakítani kettőnk között. Egy hónapra rá már nem válaszoltál egy üzenetemre sem, nem akartál rólam hallani. Nem értettem, miért. Csak később jutott eszembe a kaktusz ajándékozására vonatkozó babona.
Lehet-e őrizni tovább ezeket az egymásba átforrt kazlakat, a mellünkbe tűzött gyertyákat, madarat, tengert, kemence kopott kövét, kurugláját, seb csúnya sötétjét, lepokrócozott lovat, úszó fölleget, vaslándzsa-kerítést, hóban kiürült méhű szűz Madonnát, mezei borzas virágot, világ ékességét, árva bűnösök asszony anyját, nem várva soha megárasztott vizekre, egy villám fényére, fél-alvó udvarokra, ablakokra, macskanyelvű lepkékre, amikor vergődő szárnyakkal a cseréptál-nappalba szállnak,
kidobósecc-pecc kislány ugorj csak kimehetsz az udvarra holnapután fogás után bejöhetsz a házba cérnára fűzlek ha cinegére énekelsz ugorj cica kapd el végre az egérre férfitérre
huss
Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.
A nő odalépett hozzá, és belekarolt. – Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal. – Nem. Szerencsére nem. – Akkor miért van itt? – Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket. – Fura ízlése van. Temetőbe jár.
Allúzió a szerelem, szívek tündérszép allúziója …
Akkor, útközben, épp a meztelen ebédre menet, ritmikus üvöltés állított meg a Giovanni szobájából, a felkapott és proccos 118. Nyugati sugárút és a dohos homályba futó Wesselényi utca sarkán, kattogó bakelitről, vagy tán nyávogó, szalagos magnóról? A régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai nem hisznek nemzedékem legjobbjainak, hisz nemzedékem legjobbjai nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai, nem szólnak, nem írnak, nem üzennek, csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül, nem is ők nemzedékem legjobbjai.
A hatvanas évek végén, amikor ez a történet kezdődött még nem volt munkanélküliség. Sőt! Aki nem dolgozott azt közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, s ha jól emlékszem még az igazolványába is rögzítették ezt a tényt.
Így Szilvinek sem volt kérdéses, hogy munkába áll a sikertelen egyetemi felvételi után. Hiába végzett a város legerősebb gimnáziuma fizika-kémia tagozatán, majdnem színjelessel, az orvosin a biológia szóbelije csak négyesre sikerült. – Na majd jövőre – gondolta, miközben már az új munkahelyén járt az esze.
Pandémia idején
Változtatni szükséges. A régi nem mehet tovább. Határtalan önzésében az ember mindenható Úrnak képzeli magát. Olyan felfuvalkodott lett, csak pusztít, Pénznek, Hatalomnak hódol, tönkre tesz. Haldoklik a Föld. Majd természeti, társadalmi kataklizma lengedez fejünk felett, s láthatatlan vírusok tanítanak félelmet, alázatot, hiszen a fenntarthatóság vizsgáján az emberiség réges rég elbukott. Nézz szembe bűneiddel, zárkózz be, mert elért a büntetés: ölts zsákruhát. S irgalomért kérleld, kérleld imában a Mindenség Urát.
borostyánkőbe zárt tekintettel nézel magadba
Szerencse, hogy most nem lát senki! Én biztos nem mondom el senkinek. Különben még joggal kérdezhetné bárki, hogy mit keresek éjnek idején négykézlábra ereszkedve a földön. Nos, a válasz egyszerű: a szemüvegemet. A probléma egészen ördögi – nem találom a szemüvegem, mert nincs rajtam a szemüvegem. Ilyenkor az ember hajlamos furcsa nosztalgikus hangulatokba kerülni. Bezzeg mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor még nem függtünk ennyire a civilizáció efféle vívmányaitól! A prehisztorikus korban például szemüvegre biztos nem lett volna gondom, másfelől viszont ott lenne helyette egy másik nem kevésbé akut probléma, amit úgy hívnak: kardfogú tigris. A helyzet jelentős mértékben leegyszerűsödne, viszont rövidlátóként esetleg igen hamar kiszelektálna az evolúció, amitől nem biztos, hogy jobban érezném magam. Bár lehet, hogy rosszabbul se, mert a lényeg éppen az lenne, hogy nem érezném magam sehogyan sem. Mindenesetre a frusztrációt a szemüveg keresése okán megspórolnám magamnak, viszont ott lenne helyette valami eszelős rettegés a fizikai elmúlástól.
Árnyék magja izzaszt,
Itten most három úgynevezett irodatündér következik, az első képen Athina Fyorda Zodakhayus tündököl a büró-hivatalt védő őrhölgyként, a másodikon Ghida Bergora Zolkhamyavarsh kápráztat minket úgy nevezett őrhölgyi minőségben, a harmadik rajzon egy kiváló irodai alkalmazott, - az előző két delnő egyik védence - lánglelkű, hangyaszorgalmú, kávéfőzésben, körömreszelésben is jeles titkárnő, Tzitza Matzakisz Zolkhamyadogda kisasszony. Ha már a fenti, hatodik ikon révén így behatoltunk Vogüssen báró második űrbéli krónikájába, el kell, mondjam, hogy e három hölgy azon irodatoronyházba termett egyszercsak valahogy dolgozó lányként, mellyé Yesabel barokkos hajó-úrhajója alakult át földre szálltakor (micsoda totális metamorfóz és transzfigura).
jelek
valahova a sarokba dobtam vannak rá szavaim poros lomokban kutatok hitehagyottan mint aki pont azt a hangot nem leli kezdőbetűt sem nem idézem nem kötöm kijelentő módba csak egy vessző- futás felkiáltásait hozz valakit akinek a megbocsátás a mestersége kéményébe korommal vési be mentségeim nem használ kérdő- jelet azonnal temet majd felszáll a hatos villamosra észak felé menet
Semmiféle írásos bizonyítékom nincs, nem is volt. Nincsenek írott, polemikus műveim, és eredeti dogmáim sem. A szentség képlet a szívükről azoknak, akiket hamis felfogás ejtett rabul. Előfordulnak utálatos épületekbe betelepült intoleráns nyilatkozatok és rendelkezések. Tudjátok meg, mondta, hogy aggályos pontossággal megállapították, hogy a kezeket hogyan kell tartani. És, hogy a lábakat bizonyos esetekben mégiscsak szükséges megesketni úgy, hogy az eskű érvényes, és kötelező legyen. Az eskü letevőjének meg kellett csókolni a fejet, és meg kellett tekintenie a fejet, hogy szabályszerűek-e a fülek, és törvényszerűek-e a szemek és az orr. És hogy önkéntesnek és kényszernélkülinek tartja-e a saját gondolatait egy másik társának gondolataival szemben.
Kalligráfia
éjjelente hallani ahogy nőnek a fák különös hangjai egy áttetsző membránon alvó misztériumnak földhöz ragadt táncolni vágyó hajadonok valami mély szikra táplálja őket míg porrá málló évtizedekben mosdatják földbe gyökerező lábuk 
|
